© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Hallgatag sérelmeink
Edward Albee: Nem félünk a farkastól
Puskás Tamás rendezésében láthatjuk 2016 márciusától a Nem félünk a farkastól című, „klasszikusan kegyetlennek” bélyegzett amerikai drámát a Centrál Színház színpadán. Az előadás az emberi játszmákon alapuló megaláztatást és kiszolgáltatottságot reprezentálja.
A Nem félünk a farkastól a modern amerikai drámák egyik gyöngyszeme, nem véletlenül vált a Centrál Színház arculatteremtő darabjává már jóval a márciusi, teltházas bemutató előtt. Nagy visszhangot kapott a tévében, az interneten és a sajtóban is, a színészek óriásplakátja pedig a színház épületének bejáratát is keresztülöleli. A jegyek már hetekre vagy inkább hónapokra előre elkeltek az összes előadásra a közeljövőben. Az egykor „klasszikusan kegyetlennek” minősített darab rendezője, Puskás Tamás egyben az intézmény igazgatója is.
Bizony kegyetlen, hiszen két ember régóta dédelgetett álmainak, vágyainak és közösen létrehozott világának megsemmisítő összeroppanása ez a dráma. Maga a cím is több értelmezési lehetőséget teremt. Ezen a színpadon megtartotta felnövesztett jelképességét, de szerencsére nem vált túlságosan sulykolóvá vagy elcsépeltté. A Nem félünk a farkastól a megaláztatások és a kiszolgáltatottság szállóigéjévé vált betét. Az előadás során mögöttes tartalma folytonosan transzformálódik a szereplők aktuális lelkiállapotát tükrözve.
A díszlet az egyik legjobban sikerült alappillér. A tágas amerikai nappali minden egyes eleme rendkívül aprólékosan kidolgozott. Annyira élethűen meghitt és hangulatos, mintha valóban egy család hétköznapjainak adna otthont, ugyanakkor a külvilágtól elszigetelt. Remekül képes már az első perctől kezdve azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy egy rendezett körülmények között élő, kiegyensúlyozott házaspár életébe csöppentünk – majd leginkább ez is képezi az éles kontrasztot a mű végkimenetével.
A színészgárda teljesítménye az ilyen kevés szereplős, térben és időben is meglehetősen beszűkített darabokban a leginkább meghatározó, jóformán minden az ő vállukra nehezedik. A négyszereplős dráma idősebb házaspárjának tagjai, a Marthát és George-ot megformáló Básti Juli és Rudolf Péter uralják a színpadot. Számukra nem jelent különösebben nagy kihívást érzékeltetni az érzelmek mögött megbúvó csipkelődés, gúny, sértés és nyílt ellenszegülés közt meghúzódó leheletfinom határokat. Básti Juli még önmagát is felülmúlva egészen zseniálisat és maradandót alkot: az egyik pillanatról a másikra visszájára forduló, erős érzelmi töltetű, provokáló, szélsőséges kedélyállapotokat kevesen tudják ilyen hitelesen ábrázolni. Ráadásul mindezt kifogástalan humorral teszi. Mintha csak rá írták volna ezt a szerepet – ami nem is tűnik olyan lehetetlennek, figyelembe véve a rendező kilétét. Rudolf Péter alakítása is ehhez hasonlóan egyedülálló: ő a közöny és a lappangó, vulkánként kitörni készülő bosszú közötti lavírozásban felülmúlhatatlan. Ők ketten igazi összeszokott páros, akik egészen különleges módon egészítik ki egymást, remekül bemutatva, hogy érzelmeink pillanatnyi állapotától függően hogyan maradunk alul és kerekedünk felül egymáson a kisded emberi játszmákban.
A talán még kevésbé rutinosnak mondható Honey, vagyis Ágoston Katalin minden kétséget kizáróan képes velük azonos színvonalon mozogni – ami pedig, beláthatjuk, nem egyszerű feladat. Bár a történetben inkább csak kívülállóként van jelen, a háttérben lazán, fesztelenül adja az italtól elázott naiva szerepét. A Nicket alakító Schmied Zoltán az egyetlen, aki kissé kilóg a sorból a színészi játékot tekintve: nem igazán sikerült megragadnia figurája belső lényegi tulajdonságait, és nehezére esik kibontakozni ilyen szűk körben. Nincs különösebb gond a teljesítményével, de a többiekhez viszonyítva mintha nem lenne része igazán az előadásnak, mintha ő is kint ragadt volna szemlélőként valahol a közönség soraiban – nem sikerül valóban elengednie magát. Amikor nem ő van a középpontban, úgy tűnik, hogy kiesik a szerepéből, és gondolatban valahol egészen másutt jár. Mind a négy karakterre jellemző a szellemes, ízléses humor, ami az egész előadás hangulatát nagyban meghatározza, ezt pedig kitűnően hozza az összes színész.
A néző eleinte ugyanolyan naivan szemléli az eseményeket, mint maguk a szereplők, majd amikor egyre inkább kibontakozik a dráma, és forronganak az elfojtott indulatok, felszínre törnek a mélyen eltemetett sérelmek, mi pedig beavatást nyerünk a történetbe – ám végig csak korlátoltan. Nem túlzás azt állítani, hogy az előadás végére egyenesen illetéktelennek érezhetjük magunkat az immár csendességbe burkolózó, reményvesztett, védtelenné vált és összetört Marthát látva. Az alkotók komoly kérdéseket feszegetnek: kié a felelősség, ha nem azokká váltunk, akikké szerettünk volna? Okolható a magánélet, a házasság a sikertelenségért és sorozatos kudarcainkért? Mi tart össze két embert, ha valójában nem is ismerik egymást?
A rendezés egyetlen, némi hiányérzetet hagyó momentuma az lehet, hogy az eredeti, 1962-es műhöz képest plusz jelentéstartalommal nem igazán telítődött, pedig egyes részeken megkívánta volna. Akár az utóbbi évek egyik legnívósabb darabja is lehetne, ha kevésbé ragaszkodnak görcsösen a szövegkönyvhöz, és több figyelmet fordítanak az aktualizálásra. Mindenesetre, aki megnézi, csalódni biztosan nem fog. A Centrál Színház az utóbbi időben különleges, modern rendezéseinek és kiváló színészeinek köszönhetően egyre színvonalasabb előadásokat állít színpadra. Ha így folytatják, néhány éven belül könnyedén a legnépszerűbb magyar színházak élvonalában találhatják magukat.
Edward Albee: Nem félünk a farkastól
Fordította: Hamvai Kornél
Rendező: Puskás Tamás
Szereplők: Básti Juli, Rudolf Péter, Schmied Zoltán, Ágoston Katalin
Bemutató: 2016. március 5.
Következő előadások: 2016. április 16., 23., május 6.
Bizony kegyetlen, hiszen két ember régóta dédelgetett álmainak, vágyainak és közösen létrehozott világának megsemmisítő összeroppanása ez a dráma. Maga a cím is több értelmezési lehetőséget teremt. Ezen a színpadon megtartotta felnövesztett jelképességét, de szerencsére nem vált túlságosan sulykolóvá vagy elcsépeltté. A Nem félünk a farkastól a megaláztatások és a kiszolgáltatottság szállóigéjévé vált betét. Az előadás során mögöttes tartalma folytonosan transzformálódik a szereplők aktuális lelkiállapotát tükrözve.
A díszlet az egyik legjobban sikerült alappillér. A tágas amerikai nappali minden egyes eleme rendkívül aprólékosan kidolgozott. Annyira élethűen meghitt és hangulatos, mintha valóban egy család hétköznapjainak adna otthont, ugyanakkor a külvilágtól elszigetelt. Remekül képes már az első perctől kezdve azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy egy rendezett körülmények között élő, kiegyensúlyozott házaspár életébe csöppentünk – majd leginkább ez is képezi az éles kontrasztot a mű végkimenetével.
A színészgárda teljesítménye az ilyen kevés szereplős, térben és időben is meglehetősen beszűkített darabokban a leginkább meghatározó, jóformán minden az ő vállukra nehezedik. A négyszereplős dráma idősebb házaspárjának tagjai, a Marthát és George-ot megformáló Básti Juli és Rudolf Péter uralják a színpadot. Számukra nem jelent különösebben nagy kihívást érzékeltetni az érzelmek mögött megbúvó csipkelődés, gúny, sértés és nyílt ellenszegülés közt meghúzódó leheletfinom határokat. Básti Juli még önmagát is felülmúlva egészen zseniálisat és maradandót alkot: az egyik pillanatról a másikra visszájára forduló, erős érzelmi töltetű, provokáló, szélsőséges kedélyállapotokat kevesen tudják ilyen hitelesen ábrázolni. Ráadásul mindezt kifogástalan humorral teszi. Mintha csak rá írták volna ezt a szerepet – ami nem is tűnik olyan lehetetlennek, figyelembe véve a rendező kilétét. Rudolf Péter alakítása is ehhez hasonlóan egyedülálló: ő a közöny és a lappangó, vulkánként kitörni készülő bosszú közötti lavírozásban felülmúlhatatlan. Ők ketten igazi összeszokott páros, akik egészen különleges módon egészítik ki egymást, remekül bemutatva, hogy érzelmeink pillanatnyi állapotától függően hogyan maradunk alul és kerekedünk felül egymáson a kisded emberi játszmákban.
A talán még kevésbé rutinosnak mondható Honey, vagyis Ágoston Katalin minden kétséget kizáróan képes velük azonos színvonalon mozogni – ami pedig, beláthatjuk, nem egyszerű feladat. Bár a történetben inkább csak kívülállóként van jelen, a háttérben lazán, fesztelenül adja az italtól elázott naiva szerepét. A Nicket alakító Schmied Zoltán az egyetlen, aki kissé kilóg a sorból a színészi játékot tekintve: nem igazán sikerült megragadnia figurája belső lényegi tulajdonságait, és nehezére esik kibontakozni ilyen szűk körben. Nincs különösebb gond a teljesítményével, de a többiekhez viszonyítva mintha nem lenne része igazán az előadásnak, mintha ő is kint ragadt volna szemlélőként valahol a közönség soraiban – nem sikerül valóban elengednie magát. Amikor nem ő van a középpontban, úgy tűnik, hogy kiesik a szerepéből, és gondolatban valahol egészen másutt jár. Mind a négy karakterre jellemző a szellemes, ízléses humor, ami az egész előadás hangulatát nagyban meghatározza, ezt pedig kitűnően hozza az összes színész.
A néző eleinte ugyanolyan naivan szemléli az eseményeket, mint maguk a szereplők, majd amikor egyre inkább kibontakozik a dráma, és forronganak az elfojtott indulatok, felszínre törnek a mélyen eltemetett sérelmek, mi pedig beavatást nyerünk a történetbe – ám végig csak korlátoltan. Nem túlzás azt állítani, hogy az előadás végére egyenesen illetéktelennek érezhetjük magunkat az immár csendességbe burkolózó, reményvesztett, védtelenné vált és összetört Marthát látva. Az alkotók komoly kérdéseket feszegetnek: kié a felelősség, ha nem azokká váltunk, akikké szerettünk volna? Okolható a magánélet, a házasság a sikertelenségért és sorozatos kudarcainkért? Mi tart össze két embert, ha valójában nem is ismerik egymást?
A rendezés egyetlen, némi hiányérzetet hagyó momentuma az lehet, hogy az eredeti, 1962-es műhöz képest plusz jelentéstartalommal nem igazán telítődött, pedig egyes részeken megkívánta volna. Akár az utóbbi évek egyik legnívósabb darabja is lehetne, ha kevésbé ragaszkodnak görcsösen a szövegkönyvhöz, és több figyelmet fordítanak az aktualizálásra. Mindenesetre, aki megnézi, csalódni biztosan nem fog. A Centrál Színház az utóbbi időben különleges, modern rendezéseinek és kiváló színészeinek köszönhetően egyre színvonalasabb előadásokat állít színpadra. Ha így folytatják, néhány éven belül könnyedén a legnépszerűbb magyar színházak élvonalában találhatják magukat.
Edward Albee: Nem félünk a farkastól
Fordította: Hamvai Kornél
Rendező: Puskás Tamás
Szereplők: Básti Juli, Rudolf Péter, Schmied Zoltán, Ágoston Katalin
Bemutató: 2016. március 5.
Következő előadások: 2016. április 16., 23., május 6.
