• Mit adhat a kortárs tánc?

    Interjú Hód Adrienn koreográfussal

    2018.11.21 — Szerző: Mechiat Zina

    Kegyetlen őszinteség, szabadság és a tabuk felszámolása – ezek a kifejezések az egyik legnépszerűbb hazai kortárstánc-együttes, a HODWORKS védjegyei is lehetnének. Novemberben és decemberben négy produkciót élvezhetünk tőlük. Ezek kapcsán kérdeztük a társulat vezetőjét, Hód Adriennt a taburól, nőiségről, Nemes Jeles Lászlóval közös munkájáról, kortárs táncról és persze a nézőről.

  • Mit adhat a kortárs tánc?

    A kortárs tánc egy olyan műfaj, amelyet a legtöbben nem tudnak hova tenni. Pedig mindenhol jelen van: reklámokban, videoklipekben vagy épp olyan filmekben, mint a Saul fia vagy a Napszállta. Mit tanácsolsz azoknak, akik még soha nem láttak kortárs táncdarabot, hogyan üljenek be egy ilyen produkcióra?

    Nem kérdezel könnyűt, ugye, tudod? Talán a legnagyobb különbség a tánc és a többi előadóművészet között az, hogy itt nem biztos, hogy megkapod azokat a kapaszkodókat, amelyeket ismersz és segíthetnek az értelmezésben. Sokszor hiányzik a nagyívű vizuális világ, a díszlet, a jelmez, a szöveg. Viszont ha képes vagy azokat a dolgokat figyelni, amik ott vannak a színpadon, akkor bevonódsz, és kapsz valamit. Ezekből kell meríteni, nem pedig a prekoncepciókat vagy az elvárásainkat rávetíteni az előadásra, és keresni őket. A hiányokat is érdemes értelmezni, megkérdezni például, hogy miért nincs elég fény. Miért nem szebbek a táncosok, miért nincs rajtuk ruha, és hol van a zene? Ezeknek legtöbbször jelentésük van, így érdemes elgondolkodni rajtuk.

    Az identitás is fontos kérdés a produkcióidban. A saját identitásodat miben határozza meg, hogy koreográfus vagy, mennyire gyűrűzik be a privát életedbe?

    Azért szeretem a munkám, mert ezen keresztül tapasztalom meg magamat és a világot. Ezt először táncosként éltem meg. Hihetetlenül jó érzés az, hogy a tested mindent elbír, mindenütt ruganyos, és úgy tudsz esni, hogy nem lesz bajod. Megtanulsz ugrani, repülni és gyermeki összhangban összeolvadni a többiekkel. Ez egy olyan kontroll a tested felett, ami teljes szabadságot és biztonságot ad.

    Én ezen keresztül ismertem meg magamat. Aztán amikor abbahagytam a táncot, és koreografálni kezdtem, az érdeklődésem kifelé fordult. Nem magamra, hanem a világra fókuszáltam. Arra, hogy mit látok magam körül, és hogyan lehet mindazt a testen, a táncon keresztül átadni. A mozgás általi kommunikációt a világ legesszenciálisabb dolgának tartom még akkor is, ha néha snassznak tűnik ez a limitált eszköztár.

    Mit adhat a kortárs tánc?

    Nézőként is sokat ad, ha az ember sok kortárs táncot néz. Másként értelmezünk egy bármilyen gesztust, egy nézést vagy egy szituációt.

    Igen, a kortárs táncban pont ez az izgalmas, hogy lehetőséget ad a részletek megfigyelésére. Sok minden a csupaszításról szól. Ha a színházban van egy pohár víz, akkor az bekerül egy díszletbe, van körülötte szöveg, jelmez, minden. Egy táncelőadásában viszont nincs rajta kívül semmi, így kénytelen vagy észrevenni és megfigyelni. Olyan, mintha nagyítóval vagy zoomolva néznéd.

    Egy táncelőadásnál nehéz azt mondani, hogy bizonyos dolgokról szól, hiszen nincs klasszikus értelemben vett története. Viszont témái vannak, és nálad a leggyakoribbak talán az önreflexió, az indentitás és a vallomás. Hogyan válaszod meg ezeket?

    Tíz íve dolgozom egy improvicáziós módszerrel. Adok egy témát az előadóknak, és órákon keresztül ezen dolgoznak. Beleviszik a személyes világukat a dologba, így gyakorlatilag a téma által magukon dolgoznak. Ezek sokat alakulnak a próba alatt, de a kiinduló téma mégiscsak meghatározza az előadást.

    Mit adhat a kortárs tánc?

    Például a Grace -nél mi volt ez?

    Azt a kérdést tettem fel nekik, hogy mit változtatnának meg az életükön vagy a világon. Ehhez jött hozzá a közösségi gyónás, a kegyelem és az elengedés kérdéskörei. Maga a cím, a Grace is erre utal, mert tulajdonképpen egy gyónásról és egy megbocsátásról van szó. Csak itt nem a pap, hanem a közönség előtt vagy a közönség soraiban megy végbe a vallomás – nézőpont kérdése.

    A mai társadalmi-politikai helyzetben egyre több alkotóban merül fel az igény, hogy közösségi kérdéseket is feldolgozz on a színpadon. Te teszel, tettél ilyen vállalást?

    Azt gondolom, hogy az egyéni problematikák társadalmi és politikai kérdésekig vezetnek el. Nem biztos, hogy tömegekről kell beszélni ahhoz, hogy valami egyetemeset vessünk fel, hiszen ezeknek a sztoriknak része az aktuális helyzet. Viszont egy személyes történethez bárki tud kapcsolódni. Szoktam is figyelni a közönséget, főleg akkor, amikor elsősorban nem a szakma nézi a produkciót. Úgy tűnik, működik a dolog, és tudnak kapcsolódni – persze ez vegyes.

    Elérnek hozzád a visszajelzéseik?

    Sajnos nem eléggé, de néhány megtalál. A legmegosztóbb előadásom a Pirkad. Ebben négy táncost látunk, akik viszonyba lépnek egymással. Zene nincs, csak a testek hangját halljuk. Az első jelenetben bejönnek és levetkőznek, onnantól végig meztelenül táncolnak. Volt olyan néző, aki kegyetlennek tartott, amiért ennyire kiszolgálatom őket, viszont volt, aki nagy utazáson ment végig a produkció által, pedig elsőre nem érezte komfortosan magát a közönség soraiban. Egy ilyen előadásnál sokan zavarba jönnek, mert nem tudják, hova lehet nézni és hova nem, mit kezdjenek a meztelen testtel. Vagy mit fog gondolni a környezetük, ha odanéznek, figyeli-e őket valaki. Viszont a legtöbben ezt el tudják engedni az első tíz perc után, és teljesen elfelejtik, hogy a táncosok meztelenek. Szóval a végére lebomlanak a tabuk és a beidegződések.

    Nemcsak saját előadásokat készítesz, hanem alkalmazott koreográfusként is dolgozol. A filmrendezők téged keresnek meg, ha nagyobb, mozgást igénylő jelenetet rendeznek, a reklámosok pedig téged hívnak, ha táncos elemeket szeretnének a spotjukba. Mit tesznek hozzá ezek a munkák a saját előadásaidhoz?

    Sokat tanulok belőlük, a reklámokból például azt, hogyan lehet valaminek a velejét, a legesszenciálisabb pontját kiemelni. Egy félperces spotnál csak a lényeget mutathatod meg. Például van, amikor azt mondják, hogy csináljak hat olyan mozdulatot, ami ezt és ezt a hatást éri el. Ezt a saját munkáimba is beépítettem, sokkal többet húzok a darabokon.

    És a filmek?

    [Nemes Jeles] László filmjeiben szakmát tanulok. A Napszálltánál volt, hogy háromszáz embert mozgattunk, ez nekem tök új volt. Nem mindegy, hogy kommunikálsz az emberekkel, pontosan kell tudnod, hogy mozog a kamera, kinek mikor hova kell mennie, és az idő is kötött. Nem volt egyszerű, de rengeteget tanultam belőle.

    Mit adhat a kortárs tánc?

    Azt látom, hogy rád nem női koreográfusként néznek, hanem egy koreográfusra, aki történetesen nő. Ez a legtöbb pályán ritkaság.

    Én eleve nem vagyok egy tipikus női karakter, legalábbis nem használom ezt az oldalamat, nem élek „női praktikákkal”. Mindig emberként vagyok jelen, és akkor érzem a nőiséget, amikor valaki a női mivoltomra reflektál. Ilyenkor nagyon közvetlen vagy laza leszek, esetleg kifigurázom a helyzetet, hogy kibillentsem magam ebből a skatulyából. Illetve rettentő őszintén kommunikálok. Ha, mondjuk, érdekel a világosítás egy forgatáson, akkor odamegyek a technikusokhoz, és kérdezősködöm. Először lehet, hogy úgy néznek rám, hogy mit akar ez a csaj, de aztán elkezdek velük beszélgetni, és akkor átbillen a dolog. Mert látják a szakmai érdeklődést.

    A HODWORKS következő előadásai:
    Grace: 2018. november 28., MU Színház
    Pirkad: 2018. december 3., Trafó
    Sunday: 2018. december 4., Trafó
    Szólók: 2018. december 19., MU Színház; 2019. január 29., MU Színház

    Leadfotó: Hamarits Zsolt


  • További cikkek