© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Egyszerre tragikus és röhejes a világ
Interjú Hollós Gábor rendezővel
A Hollós Gábor rendezésében bemutatott darabot, Az öreg hölgy látogatását a kuratórium négy kategóriában is jelölte a szegedi Dömötör-díjra. A fiatal rendezőt eddigi pályájáról és filmes-fotós munkáiról, német projektjeiről is kérdeztük.
Rendezőként 2007-ben indult, azóta tizenegy rendezéssel a háta mögött sok inspirációt hoz magával a német színházi közegből a 32 éves alkotó, aki fotózással, filmezéssel is foglalkozik. Az öreg hölgy látogatását idén a kuratórium négy kategóriában is jelölte a szegedi Dömötör-díjra. Az előadásban nyújtott kiváló alakításáért Fekete Gizit az évad legjobb női főszereplőjének, Jakab Tamást a legjobb férfi főszereplőnek, Báhner Pétert pedig a legjobb férfi mellékszereplőnek jelölte a kuratórium, ami még akkor is szép eredmény, ha a Szegedi Nemzeti Színházban folyó művészi munka elismerésére létrehozott díjak május 31-i átadásán Hollós most nem nyert el szegedi „trófeát”.
A szegedi Dömötör-díj legjobb rendezői címére Barnák László és Juronics Tamás a másik két jelölt. Hogy látod, milyennek ígérkezik a verseny?
Számomra mindenképpen izgalmasnak ígérkezik, ugyanis ez az első jelölésem. Jólesik eljátszani a gondolattal, hogy ha a közönség is úgy akarja, ez az első díjam is lenne. Mindannyian a közönség kezében vagyunk.
A szavazás első két köre a kollégák megítélése alapján zajlik, az utolsó körben viszont valóban a közönségé a főszerep. Milyenek az eddigi tapasztalataid a közönséggel?
A tapasztalatok nagyon jók, a jegyeladások és a személyes beszélgetések is azt bizonyítják, hogy szeretik az előadást, bérletszünetes napokon is teltházakkal játsszunk.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=cLfoHai9_m4[/youtube]
Mesélnél egy kicsit arról, hogy miért éppen Az öreg hölgy látogatását választottad?
Bodolay Géza kért fel a darab megrendezésére, tehát nem én választottam. Úgy fogalmaznék, ajándékba kaptam. Ez a darab minden tekintetben mindig aktuális. A pénz hatalma és az ember gyengesége régen is téma volt, és ma is az. A magánéleti szál, a szerelmi árulás és a bosszú szintén mindenkit érintő örök témák.
A darab zsenialitása, ahogyan ez a két szál ötvöződik, és ahogy az öreg hölgy bosszúja társadalomkritikává emelkedik. A darab nem didaktikus, épp ellenkezőleg: rengeteg ellentmondást rejt, ami gondolkodásra késztet. A közönségtalálkozón, a próbákon és az előadások után történt beszélgetéseken azt tapasztaltuk, hogy nem létezik egységes álláspont a darab kérdéseivel kapcsolatban. Mit gondolunk a bosszúról? Jogosnak érezzük vagy sem? Bűnnek tartjuk-e, amit Ill tett? Bűnnek számít-e valami 40 év távlatából? Számít-e egyáltalán, hogy bűnnek számít-e?
A sötét végkifejlet, miszerint „pénzért az ember mindenre képes”, persze közhely. Dürrenmatt azonban precízen és pontosan bemutatja azt az utat, hogyan jut el az ember a kezdeti tisztességtől és tiltakozástól addig, amíg saját magát is meggyőzi arról, hogy amit tesz, az nem is bűn. A lényeg ugyanis ez: az önfelmentés. Ez a titok, és egyben a legnagyobb veszély: hogyan képes az ember tiszta lelkiismerettel tisztességtelenséget elkövetni.
A Kolpert úr esetében például szembetűnően naprakész technikával dolgozol – a szereplők önmagukat és egymást is folyton kézikamerával veszik, videokamerán beszélgetnek a pizzás fiúval, gyakoriak film- és YouTube-bejátszások. A Dürrenmatt-darabban a város testületi ülésének televíziós közvetítésével vontad be a média jelenlétét. Milyen lehetőségeket látsz a multimediális elemek használatában?
Igyekszem naprakész technikával dolgozni – amennyire lehetőségeink engedik, hiszen a való életben is ezt tesszük. Szinte mindenkinek a telefonjában ott a kamera, hihetetlen mennyiségű videót és képet készítünk saját magunkról és egymásról, és ez alakítja az önmagunkról formált képünket. A Youtube és a Facebook második valóságunkká vált – ha sokáig nem mozdulunk ki otthonról, előlép elsővé. Többé már nem úgy vagyunk egyedül, mint a Facebook előtti időkben.
A Kolpert úr esetében ez a több valóságsík érdekelt. Ez a furcsa két- vagy többlakiság. Miként hat egyik a másikra, és teszi egyik valóság súlytalanná a másikat. Hogyan veszik el valami fontos e valóságsíkok között. A Kolpert úr szereplői végül a gyilkosságot próbálják ki – mert már nincs meg az a gát, ami visszatartaná őket. Az öreg hölgy látogatásába a média jelenlétét pedig maga Dürrenmatt írta bele, én nem adtam hozzá semmit. Akkor, az ötvenes években ez újszerű volt. Mára ez a helyzet csak élesedett, nem véletlen, hogy többen azt hiszik, én raktam bele ezt a szálat a darabba mint aktualitást.
A komoly témákat feszegető művek komikus-szatirikus oldalának kidomborítása jellemzőnek tűnik a rendezéseidre.
Én ilyen vagyok, így látom a világot: egyszerre végtelenül tragikusnak és fájdalmasnak, és végtelenül röhejesnek és banálisnak. Ez a kettő mind egyszerre van jelen, a kérdés csak az, éppen honnan nézzük a dolgot. Ez az ellentmondás az alapvető létélményem. Az ember egyszerre kicsi és jelentéktelen, hangya a világmindenségben, ugyanakkor mégis isteni, hősies, és a világ minden fájdalma belészorult. Az iróniát és különösen az öniróniát nagyon fontosnak tartom. De azt hiszem, velünk született dolog. Valakinek vagy van, vagy nincs.
Darabjaidat az Aranytíz, a kecskeméti Katona József Színház, valamint az elmúlt két évadban a Szegedi Nemzeti Színház is műsorra tűzte. Hogyan tekintesz eddigi pályádra?
Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a diploma megszerzésétől mind a mai napig volt munkám. Ez hét évet jelent, évi egy vagy kettő rendezéssel. Ezt sajnos nem mindenki mondhatja el magáról, bár igaz az is, hogy én is tudnék és akarnék többet dolgozni, alkotni, ha lenne rá lehetőségem.
Szerencsés vagyok azért is, mert eddig nem kellett megalkudnom. A darabokat vagy én választottam, vagy olyan felkéréseket kaptam, amiket örömmel választottam volna magam is. Egy rendező 32 évesen, 11 bemutatóval a háta mögött – mint én – még a pályája elején tart. Ez egy hosszú ívű pálya. Sok tapasztalat és bölcsesség kell hozzá, amihez idő és kitartás szükséges.
Sok időt töltök Németországban, és sok színházat nézek, most is épp egy berlini nemzetközi workshopról tértem haza, ahol európai, dél-amerikai és közel-keleti színházi alkotókkal ismerkedtem meg. Létfontosságúnak tartom, hogy kilássunk a magyarországi trendekből. A film, az irodalom, a képzőművészet és a zene területén ez teljesen természetes. A színházban már nem annyira.
Mi volt az első rendezésed, és hogyan ítéled meg ma?
A kortárs német drámaíró-fenegyerek, Marius von Mayenburg Lángarc című műve a kecskeméti Katona József Színházban 2007-ben, Sorbán Csabával, Kéner Gabriellával, Jarábik Klárával a főszerepben. Ma is úgy tekintek rá, mint az egyik, ha nem a legjobb előadásomra. Sok minden együtt állt akkor ahhoz, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból: ilyen szerencsés együttállásokra van szükség, hogy az ember képes legyen önmagán túl teljesíteni. Ez persze vagy van, vagy nincs.
Mit lehet tudni a jövőbeli tervekről?
A színház mellett sok szabadidőm van. Két éve vettem egy jó tükörreflexes kamerát és elkezdtem fotózni, videózni tanulni. Mivel az öcsém és több barátom is az Iparművészeti egyetemen végeztek vizuális kommunikáció szakon, van kihez fordulnom a kérdéseimmel. Nagyon élvezem, remek kiegészítő tevékenység a színház mellett, és ami nagyon jó, egyedül is lehet csinálni. A kamera és persze a színházas tapasztalataim révén kerültem kapcsolatba két német független színházzal is, akiknek a legutóbbi produkcióihoz én csináltam a videódokumentációt, koncepciókialakítással, felvétellel, vágással együtt. Ezek a lipcsei Schaubühne Lindenfels és a bonni Fringe Ensemble. Egy táncművész lánynak – Jacqueline Schreiber, művésznevén La Line – a nyáron készítettem videoklipet, most készítjük a következőt.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=fu8Z90J1Fqg[/youtube]
Eddigi előadásaimban is – az Öreg hölgyet kivéve – fontos szerepe volt a videó színpadi használatának. Úgy tervezem, a következőben is az lesz – de erről egyelőre még korai lenne beszélni. A lényeg, hogy a jövő évadban is láthatja rendezésemet a szegedi közönség!
A Dömötör-díj 2014-es nyertesei ITT!
A szegedi Dömötör-díj legjobb rendezői címére Barnák László és Juronics Tamás a másik két jelölt. Hogy látod, milyennek ígérkezik a verseny?
Számomra mindenképpen izgalmasnak ígérkezik, ugyanis ez az első jelölésem. Jólesik eljátszani a gondolattal, hogy ha a közönség is úgy akarja, ez az első díjam is lenne. Mindannyian a közönség kezében vagyunk.
A szavazás első két köre a kollégák megítélése alapján zajlik, az utolsó körben viszont valóban a közönségé a főszerep. Milyenek az eddigi tapasztalataid a közönséggel?
A tapasztalatok nagyon jók, a jegyeladások és a személyes beszélgetések is azt bizonyítják, hogy szeretik az előadást, bérletszünetes napokon is teltházakkal játsszunk.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=cLfoHai9_m4[/youtube]
Mesélnél egy kicsit arról, hogy miért éppen Az öreg hölgy látogatását választottad?
Bodolay Géza kért fel a darab megrendezésére, tehát nem én választottam. Úgy fogalmaznék, ajándékba kaptam. Ez a darab minden tekintetben mindig aktuális. A pénz hatalma és az ember gyengesége régen is téma volt, és ma is az. A magánéleti szál, a szerelmi árulás és a bosszú szintén mindenkit érintő örök témák.
A darab zsenialitása, ahogyan ez a két szál ötvöződik, és ahogy az öreg hölgy bosszúja társadalomkritikává emelkedik. A darab nem didaktikus, épp ellenkezőleg: rengeteg ellentmondást rejt, ami gondolkodásra késztet. A közönségtalálkozón, a próbákon és az előadások után történt beszélgetéseken azt tapasztaltuk, hogy nem létezik egységes álláspont a darab kérdéseivel kapcsolatban. Mit gondolunk a bosszúról? Jogosnak érezzük vagy sem? Bűnnek tartjuk-e, amit Ill tett? Bűnnek számít-e valami 40 év távlatából? Számít-e egyáltalán, hogy bűnnek számít-e?
A sötét végkifejlet, miszerint „pénzért az ember mindenre képes”, persze közhely. Dürrenmatt azonban precízen és pontosan bemutatja azt az utat, hogyan jut el az ember a kezdeti tisztességtől és tiltakozástól addig, amíg saját magát is meggyőzi arról, hogy amit tesz, az nem is bűn. A lényeg ugyanis ez: az önfelmentés. Ez a titok, és egyben a legnagyobb veszély: hogyan képes az ember tiszta lelkiismerettel tisztességtelenséget elkövetni.
A Kolpert úr esetében például szembetűnően naprakész technikával dolgozol – a szereplők önmagukat és egymást is folyton kézikamerával veszik, videokamerán beszélgetnek a pizzás fiúval, gyakoriak film- és YouTube-bejátszások. A Dürrenmatt-darabban a város testületi ülésének televíziós közvetítésével vontad be a média jelenlétét. Milyen lehetőségeket látsz a multimediális elemek használatában?
Igyekszem naprakész technikával dolgozni – amennyire lehetőségeink engedik, hiszen a való életben is ezt tesszük. Szinte mindenkinek a telefonjában ott a kamera, hihetetlen mennyiségű videót és képet készítünk saját magunkról és egymásról, és ez alakítja az önmagunkról formált képünket. A Youtube és a Facebook második valóságunkká vált – ha sokáig nem mozdulunk ki otthonról, előlép elsővé. Többé már nem úgy vagyunk egyedül, mint a Facebook előtti időkben.
A Kolpert úr esetében ez a több valóságsík érdekelt. Ez a furcsa két- vagy többlakiság. Miként hat egyik a másikra, és teszi egyik valóság súlytalanná a másikat. Hogyan veszik el valami fontos e valóságsíkok között. A Kolpert úr szereplői végül a gyilkosságot próbálják ki – mert már nincs meg az a gát, ami visszatartaná őket. Az öreg hölgy látogatásába a média jelenlétét pedig maga Dürrenmatt írta bele, én nem adtam hozzá semmit. Akkor, az ötvenes években ez újszerű volt. Mára ez a helyzet csak élesedett, nem véletlen, hogy többen azt hiszik, én raktam bele ezt a szálat a darabba mint aktualitást.
A komoly témákat feszegető művek komikus-szatirikus oldalának kidomborítása jellemzőnek tűnik a rendezéseidre.
Én ilyen vagyok, így látom a világot: egyszerre végtelenül tragikusnak és fájdalmasnak, és végtelenül röhejesnek és banálisnak. Ez a kettő mind egyszerre van jelen, a kérdés csak az, éppen honnan nézzük a dolgot. Ez az ellentmondás az alapvető létélményem. Az ember egyszerre kicsi és jelentéktelen, hangya a világmindenségben, ugyanakkor mégis isteni, hősies, és a világ minden fájdalma belészorult. Az iróniát és különösen az öniróniát nagyon fontosnak tartom. De azt hiszem, velünk született dolog. Valakinek vagy van, vagy nincs.
Darabjaidat az Aranytíz, a kecskeméti Katona József Színház, valamint az elmúlt két évadban a Szegedi Nemzeti Színház is műsorra tűzte. Hogyan tekintesz eddigi pályádra?
Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a diploma megszerzésétől mind a mai napig volt munkám. Ez hét évet jelent, évi egy vagy kettő rendezéssel. Ezt sajnos nem mindenki mondhatja el magáról, bár igaz az is, hogy én is tudnék és akarnék többet dolgozni, alkotni, ha lenne rá lehetőségem.
Szerencsés vagyok azért is, mert eddig nem kellett megalkudnom. A darabokat vagy én választottam, vagy olyan felkéréseket kaptam, amiket örömmel választottam volna magam is. Egy rendező 32 évesen, 11 bemutatóval a háta mögött – mint én – még a pályája elején tart. Ez egy hosszú ívű pálya. Sok tapasztalat és bölcsesség kell hozzá, amihez idő és kitartás szükséges.
Sok időt töltök Németországban, és sok színházat nézek, most is épp egy berlini nemzetközi workshopról tértem haza, ahol európai, dél-amerikai és közel-keleti színházi alkotókkal ismerkedtem meg. Létfontosságúnak tartom, hogy kilássunk a magyarországi trendekből. A film, az irodalom, a képzőművészet és a zene területén ez teljesen természetes. A színházban már nem annyira.
Mi volt az első rendezésed, és hogyan ítéled meg ma?
A kortárs német drámaíró-fenegyerek, Marius von Mayenburg Lángarc című műve a kecskeméti Katona József Színházban 2007-ben, Sorbán Csabával, Kéner Gabriellával, Jarábik Klárával a főszerepben. Ma is úgy tekintek rá, mint az egyik, ha nem a legjobb előadásomra. Sok minden együtt állt akkor ahhoz, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból: ilyen szerencsés együttállásokra van szükség, hogy az ember képes legyen önmagán túl teljesíteni. Ez persze vagy van, vagy nincs.
Mit lehet tudni a jövőbeli tervekről?
A színház mellett sok szabadidőm van. Két éve vettem egy jó tükörreflexes kamerát és elkezdtem fotózni, videózni tanulni. Mivel az öcsém és több barátom is az Iparművészeti egyetemen végeztek vizuális kommunikáció szakon, van kihez fordulnom a kérdéseimmel. Nagyon élvezem, remek kiegészítő tevékenység a színház mellett, és ami nagyon jó, egyedül is lehet csinálni. A kamera és persze a színházas tapasztalataim révén kerültem kapcsolatba két német független színházzal is, akiknek a legutóbbi produkcióihoz én csináltam a videódokumentációt, koncepciókialakítással, felvétellel, vágással együtt. Ezek a lipcsei Schaubühne Lindenfels és a bonni Fringe Ensemble. Egy táncművész lánynak – Jacqueline Schreiber, művésznevén La Line – a nyáron készítettem videoklipet, most készítjük a következőt.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=fu8Z90J1Fqg[/youtube]
Eddigi előadásaimban is – az Öreg hölgyet kivéve – fontos szerepe volt a videó színpadi használatának. Úgy tervezem, a következőben is az lesz – de erről egyelőre még korai lenne beszélni. A lényeg, hogy a jövő évadban is láthatja rendezésemet a szegedi közönség!
•
A Dömötör-díj 2014-es nyertesei ITT!
