Odüsszeusz, a womanizer

Sokat sejtető ízelítőt olvashatott az az érdeklődő, akinek nem volt szerencséje betekintést nyerni a készülő Ithaka olvasópróbájára még a premier előtt: „Odüsszeusz a héroszok hérosza, férfiideál, apa, férj, politikus, felfedező, filozófus, womanizer.” A womanizer (nőcsábász) kifejezés többször elhangzik a darabban is, elég szokatlan eposzi kellékként funkcionáló, állandó jelzőként.

A karakterek megformálása az egyik legnagyobb csavarja az előadásnak: Pallas Athéné (Mészáros Blanka) monológja nyitja a darabot, ám a bölcs, bagolyszemű nőideál helyett alacsony, fiatal, fiús mozgású és ruházatú segítőt kapott Odüsszeusz: inkább hasonlít fiatal kislányra, aki apja szorításából próbál kitörni, mintsem az igazságosság és bölcsesség jelképére. Az első perctől irónia övezi a főszereplő alakját, akit felesége, Pénelopé (Rezes Judit) és Pallas Athéné mutat be, miközben ő (Nagy Ervin) egy pódiumon állva pózol. A kérők legyőzésének rövid jelenete után, amelynek leírása és dramaturgiája akciófilmeket meghazudtolóra sikerült, váratlanul Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walking című számára vonul fel az összes szereplő, kivéve Odüsszeuszt. Ekkor kezdett kirajzolódni a koncepció, hogy mely oldalát szeretnék ábrázolni az antik hősnek: az is lehetett volna az előadás címe közhelyeket durrogtatva, hogy „Odüsszeusz és a nők”. Miután a feldúlt nők – előre – eléneklik bánatukat arról, hogyan használja ki őket Odüsszeusz, kezdetét veszi az epizódszereplők bemutatása.

Szinte az összes sértett, szerelmes egy-egy nőtípus szimbólumaként jelenik meg, amelyekben közös a túlfűtött szexualitás és a ragaszkodás Odüsszeuszhoz. A vad és tapasztalt Kalüpszó (Fullajtár Andrea) dominaként láncolja magához a férfit, zseniális alakítása a határozott, kemény nőideáltípus minden tulajdonságát kidomborítja. Monológjából kisejlik a korokon átívelő feminizmus eszméje, a férfi–nő közti egyenlőségre való vágyakozás. Ennek a vonalnak az erősítését azonban nem viszi tovább hangsúlyosan az előadás. A fiatal Nauszikaá (Rujder Vivien) ruháit és nem létező gátlásait is levetkőzi, hogy maradásra bírja a hajótöröttet. Akrobatikus mozdulataival és csípős humorával nem csak a főszereplőt szórakoztatja. A csábítók és/vagy áldozatok sorát Kirké (Ónódi Eszter), a varázsló istennő zárja, aki leginkább egy idősödő varietétáncoshoz hasonlít mind ruhájában, mind karakterében: a nő, aki csak mocskos disznóknak látja a férfiakat, mégis imádja és magához édesgeti őket.

A nőiesített (ugyanis az eredeti műben Polüphéosz férfi) Küklopsz (Kiss Eszter) jelenete a koncepcióból kissé kilóg: tény, hogy a cselekmény szempontjából azonban elmaradhatatlan. Az alvilágba alászállva a megtört Antikleia (Bodnár Erika) is megjelenik, aki életének tragédiáját cinizmussal átitatva meséli el, visszaemlékezve monológjában a gyermek Odüsszeuszra, aki tinédzserként éppúgy csavargott és a nőket hajkurászta, ahogy később Trójából elhajózva is. A megrovó anyát a Szirén (Jordán Adél) popos éneke követi, aki csillámos melltartóban igyekszik elcsábítani a férfit.

A csalódott asszonyok sorát Pénelopé alakja keretezi, aki az eposzi cselekményben végig Odüsszeusz „házi tűzhelye” volt – amely jelzőt kimerítésig ironizálják a darabban. Pénelopé a halandó és öregedő feleség szerepe mellett sokkal okosabb és megfontoltabb árnyalatot kap: a meséket és kalandokat kétkedve fogadó, férje büszkeségén és férfias erejét fitogtató cselekedetein csak mulató nőként jelent meg. A naiv, egyszerű, szürke feleség helyett az epizódokban szereplő nők tulajdonságainak arany középútjára állították a karaktert, akit nem nyűgözt le férje mellébeszélése. Az egyik legerősebb jelent, amelyben Pénelopé újra találkozik a férfival. A csönd percekre beáll, belesűrítve minden drámaiságát a cselekménynek: a viszontlátásban felsejlő elidegenedés, a megcsalatottság, a hazugságok kimondatlansága.

Odüsszeusz – antihősként – kezdetektől csak kihasználja a nőket, miközben saját magát sajnáltatja, és elégedetlenkedik az életével. Felidézi a trójai eseményeket, de a jelenet szövege leginkább egy nagyon gyenge stand-upra hasonlít: erőltetett poénok, egysíkú stílus. A főszereplő kifigurázását enélkül is érzékletesen mutatják be a mellékszereplők segítségével. A rész, amelyben Odüsszeusz saját magát írja le, többször elhangzik az előadásban (más-más kontextusban, más szájából), minden egyes alkalommal lerombolva egy réteget az ideál jelzőiből. Végül maga Odüsszeusz mondja el újra az egykor dicséretnek vélt szavakat, elhalkulva, miközben az összes nő körülállja, és dühös gúnnyal nézi, amíg egyszerűen kimegy a színpadról. A nők a férfi távozása után már nem a vetélytársat, hanem a sorstársat látják meg egymásban, majd a csoportdinamikának megfelelően egymásra találnak a ruhák és egyéb témák mentén.

Kérdéses, hogy a szereplők zseniális játékához képest vajon Nagy Ervin alakítása szándékosan nem mutatott semmi újat, vagy a koncepció része volt ez is. A macsóskodó és nagyzoló karaktert, valamint a közepes színészi játékot megszokhattuk tőle, de az irónia sem volt elég ahhoz, hogy ezt tudatos megoldásnak értékeljem a rendezésben. A poénok sok helyen gyengék, erőltetettek, nem sikerült frappánsan illeszteni a kontextusba.

Az előadást nemcsak létszámban, de alakításban is uralják a nők: izgalmas és mély karaktereket mutatnak meg, minden percben szórakoztatóan előadva. Az antik paródia az aktualizált szövegkönyvvel és a feminizmus alappilléreivel érdekessé teszi a darabot, bár utóbbit erősebben is bele lehetett volna vinni – kár, hogy ezzel túl finoman bántak.

Ithaka
Homérosz: Odüsszeia alapján
Katona József Színház
Szövegkönyv: Závada Péter, Szabó-Székely Ármin
Szereplők: Nagy Ervin, Mészáros Blanka, Rezes Judit, Fullajtár Andrea, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Ónodi Eszter, Bodnár Erika, Jordán Adél
Díszlet: Balázs Juli
Jelmez: Pattantyus Dóra
Koreográfus: Hód Adrienn
Dramaturg: Szabó-Székely Ármin
Zene: Matisz Flóra Lili
Világítástervezés: Bányai Tamás
Mozgókép: Varga Vince
Asszisztens: Sütheő Márton
Rendező: Székely Kriszta
Bemutató: 2018. május 19.