„Jó, ha van metafizikája a térnek”

Több mint másfél évtizede vagy jelen a színházi élet vérkeringésében. Mitől megunhatatlan számodra a jelmez- és díszlettervezés?

Az egyetemi éveim alatt már dolgoztam független színházi produkciókban. A diplomamunkámban a Krétakörnek terveztem színházépületet egy elhagyott Ganz hajógyár csarnokába. Ascher Tamás megnézte a diploma rajzaimat és tetszett neki, amit látott. Azt javasolta, ne menjek építészirodába, inkább próbáljam ki magam színházi területen. Elhívott, hogy tervezzek díszletet az akkor végzős osztályának egyik vizsgaelőadásához. Ezután adtam magamnak egy évet arra, hogy megnézzem, lesz-e egyáltalán elég munkám, és meg tudok-e ebből élni. Hamar rájöttem, hogy a színház jó értelemben véve egy meglehetősen fertőző közeg – bekerülsz egy közösségbe, és azon kapod magad, hogy többé már nem akarsz kiszállni. Egyébként a színházi díszlet- és jelmeztervezés sokkal rapidabb dolog, mint az építészet, ugyanis az ötlet megszületése és a tervek megvalósulása között csupán pár hónap telik el. Ez így igazi endorfinbomba.

Mik a te védjegyeid, milyen az Izsák Lili-univerzum?

Nehéz kérdés, hiszen a munkáim és a stílusom velem együtt változik. Mindig vannak újabb mániáim, amiket addig viszek, amíg ki nem élem őket. A pályám elején minimalistának aposztrofáltak, többnyire üres, letisztult terekkel, kevés kellékkel dolgoztam. A németországi munkáimat absztrakt módon használt realizmusként jellemezték. Ami nem változik a terveimben az évek alatt, az a humor.

Miért fontos a humor?

Mert segít, hogy ne vegyem magam túl komolyan. Nem akarom, hogy kinyilatkoztatásnak tűnjenek a munkáim. A védjegyre visszatérve még azt is szeretem, ha a jelmezek összhangban állnak a díszlettel, egységet alkotnak. Jó, ha van valamifajta metafizikája a térnek, és ha rendelkezik olyan mondanivalóval, ami elgondolkodtatja a nézőt, s amit nem rögtön fedez fel. Először mindig a tartalom felől közelítek egy adott projekthez, amitől az előadás tere több mint egy naturalista vagy funkcionális tér. A praktikus résszel, például hogy melyik színész honnan jön be, hol ül le, a kezdetekkor még nem igazán foglalkozom. Metafizikus térre példa az Örkény Színházban pár éve bemutatott, Polgár Csaba rendezte, a tatárszentgyörgyi romagyilkosságot megidéző Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj című előadás. A díszlet az egész teret betöltő lejtő volt, amelyen csak néhány kelléket (rizses tál, egymásra halmozott zsákok, csúszda) helyeztünk el. Az előadás alatt végig különböző időjárási elemeket (eső, szél, szivárvány) használtunk, amelyeknek meghatározott dramaturgiája és nem funkcionális, hanem érzelmi vagy zsigeri szerepe volt.

Hogyan állsz neki a tervezésnek, hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot a kezdetektől a megvalósulásig?

Nem nagyon szoktam makettet készíteni – kifejlesztettem az évek során egy saját technikát: egyrészt egy építészeknek készült tervezőprogramot használok, ami 3D és műszaki rajz tervezésére is alkalmas, és ezzel párhuzamosan pedig Photoshopot. Először valós textúrákat, tárgyakat fotózok le, és azokból építek fel egy térbeli képet. Ezen azt látod, amit majd a színpadon, vagyis például A hattyú terve majdnem teljesen úgy néz ki, mint A hattyú díszlete. Annyi ennek az eljárásnak a hibája, hogy csak egyetlen nézőpontot mutat, ezért az építész programmal megcsinálom még olyan 3D-ben is a teret, ami mozgatható, vagyis amibe bele tudsz kukucskálni. Ez így sokkal pontosabb képet ad, mint egy makett.

Egy kevés díszlettel operáló, minimalista előadásban dolgozni könnyebb, mint egy látványban tobzódóban – gondolná egy laikus.

Pont fordítva! A minimalista terek sokszor bonyolultabbak, mert egy-egy gesztussal kell megoldani mindent. Tudni kell tömöríteni, sűríteni a lényeget. Például Karlsruhéban a Staatstheaterben készült Hamlet ben Polgár Csabával egy háromemeletes babaházban gondolkodtunk hiperrealista mikroterekkel, ahol a néző egyszerre látta volna az összes szobát. Mivel nem volt hely a tárolásra, el kellett vetnünk az ötletet, de szerencsére egy sokkal izgalmasabb jött a helyére. Terveztem egy felfújható, tizenöt méteres, hófehér ugrálóvárat, ami szimbóluma lett egy légvárra épített birodalomnak, a populista rendszer bizonytalanságának is. A realista vagy naturalista előadások nekem azért nehezebbek, mert meg kell adnom magam, el kell fogadnom, hogy nincs helye túl sok truvájnak. Alázat kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani, oké, ebben ennyi lehetőség van, ez „csak” egy egyszerű funkcionális tér, s hogy ne próbáljam mindenáron mondanivalóval megtölteni.

Az anyagi lehetőségek mennyire jelentenek korlátot a munkádban?

Még a tervezés előtt tudatja velem az adott színház, hogy mekkora keretből gazdálkodhatok. Régen szinte minden színház rendelkezett díszletgyártóműhellyel, ami azért jobb, mert ilyenkor csak az anyagköltségre kell fordítani a keretet. Itthon ma már a legtöbb fővárosi színház külsős céget bíz meg az előállítással. Vidéken vagy például Németországban is sok helyen szerencsére vannak még színházi műhelyek – a cipőktől a parókákon át a maszkokig minden házon belül készül.

Az Örkény Színházban nagy sikerrel játsszák Molnár Ferenc A hattyú című darabját, amely nemcsak a közönség, hanem a kritikusok körében is nagy sikernek örvend, a 2018-as VIDOR F esztiválon pedig díjakat is besöpört: elnyerted a legjobb jelmez és díszlet díját, Polgár Csaba a legjobb rendezését, Für Anikó a legjobb női mellékszereplőét. A látványvilágot virágos motívumok, színek kavalkádja jellemzi.

A történet középpontjában egy trónfosztott arisztokrata család és egy szegény tanító, Ági Miklós áll. A tér a kopott falakkal, a régi csillárral és a bútorok mind az egykori értékek hanyatlását tükrözik. A fullasztó mennyiségű virágminta egy rothadó kert érzetét keltették bennem, ahol a szexualitás is esztétikaként vagy eszközként van jelen. Ezért használtam direkt képlékenyen a hétköznapi szinten értelmezett férfias és nőies ruhákat. Egyedül a tanító hord normális öltözéket, hiszen ő mind rangban, mind felfogásban kívülállónak számít ebben a közegben.

A színész mennyire szól bele abba, hogy felve szi -e valamelyik ruhát?

Ez habitus és színházi nevelés kérdése is. A német színészek például nem nagyon vitatkoznak, felveszik, amit tervezek nekik. Eleinte folyton kérdezgettem őket, hogy tetszik-e a jelmez, kényelmes-e, de mindig azt mondták, hogy nem az számít, ők mit gondolnak a jelmezekről, hanem az, hogy én vagy a rendező mit szeretnénk, mi az előadás koncepciója. Magyarországon egy kicsit más a szokás, színészközpontúbb a szemlélet. Gyakrabban kell kompromisszumra törekednem: néha át kell alakítani a ruhákat, de itthon nekem ez a természetes. Nem árt, ha az embernek van egy kis pszichológiai érzéke is, empatikus és türelmes. Nyilván én sem szeretném, hogy olyan jelmezben legyenek, amiben nem érzik jól magukat az előadás alatt. Van már annyi rutinom, hogy tudom, melyik színész mit szeret és mit nem – eszerint tervezek, így nem lőhetek mellé. Ideális esetben ezt sikerül összeegyeztetnem a koncepcióval és a díszlettel.

Megbecsült szakma a tiéd?

Annyira megbecsült, mint amennyire megbecsült a kultúra egy adott országban. A színház Magyarországon szerintem egy szűk rétegnek szól, színházba járni ráadásul egyre drágább mulatság, kevés ember teheti meg, de azt is megértem, hogy vannak, akik a munka után már nem szívesen ülnek be fáradtan egy előadást megnézni.

Nemrégiben a kecskeméti Katona József Színházban dolgoztál Rusznyák Gáborral az Othelló n. Milyen látványt társítottatok S hakespeare klasszikusához?

Találtam egy régi fekete-fehér képet, ami kötelet mászó férfiakat ábrázol. Gáborral arra gondoltunk, hogy ha az Othello férfiak hatalmi harcáról szól, akkor miért ne lehetne az előadást egy tornaterembe helyezni. Ez megfelelő helyszín a tesztoszteronharcra. Hiperrealista díszletet terveztem, egy itthon mindenkinek ismerős szocreál tornatermet, bordásfallal, bádog plafonnal, neonokkal és rácsokkal. Ez a kecskeméti színház díszes, neobarokk belső terével izgalmas kontrasztot mutat.

Most épp a Tháliában dolgozol A kulcslyukon át című előadáson, mely egy Joe Orton-adaptáció . Fehér Balázs Ben ő állítja színpadra Fekete Ádám dramaturg szöveg ével . A március 30-tól látható előadásban Schell Judit, Friedenthal Zoltán, Mórocz Adrienn, Tamási Zoltán, Vida Péter és Bán Bálint játszanak.

A történet egy magánpszichiátrián játszódik. Amikor Benővel dolgozom, először mindig valami szuper látványos díszletben és jelmezben kezdünk el gondolkodni. Néha ez hasznosnak bizonyul, például a Katona József Színházban az Emilia Galotti című előadáshoz egy rózsaszín szőrrel burkolt teret csináltunk, világító neonkereszttel. A kulcslyukon át című előadásnál is először egy gumiszobán gondolkoztunk, de hamar beláttuk, hogy ez erősen leszűkíti az értelmezést. A darab minden ráerőltetett gondolatot ledob magáról. Végül egy egyszerűnek tűnő rendelőt terveztünk, amibe azért belecsempésztünk egy pár extra elemet.

Színházi szakmákat bemutató cikksorozatunk korábbi részei:

Mi fán terem a színházi dramaturg? – interjú Szabó-Székely Ármin dramaturggal

„Világot teremteni egy szöveg köré” – beszélgetés Antal Csaba díszlet- és jelmeztervezővel