A valódi kérdések színháza

Kelemen Kristóf független színházi rendező, a Radnóti Színház dramaturgja. Készített előadást az ügynöktémáról, rendezett korrupciós játékot, a magyar politikai élet anomáliáit pedig egy egyszerre bizarr és humoros előadásban vitte színre. Felszínesség és elitizmus nélkül csinál színházat, és fontos kérdéseket tesz fel előadásaival.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy míg a német színházi képzésnek része, hogy az alkotók felteszik maguknak a kérdést: „Mi a színház tétje?”, itthon kevésbé van erről gondolkodás. Ha megkérdezed ezt magadtól, mi rá a válaszod?

Költői kérdés, hogy mi a színház szerepe a mai társadalomban, és inkább az egyes produkcióknál lehet rá specifikus választ adni. A kérdésfelvetés az, ami önmagában fontos, hiszen azt a gőgöt számolja fel, hogy evidenciaként tekintünk a színházra. Nem szabad abból kiindulni, hogy színházat csinálni kell, és az biztosan érdekli az embereket. Egyáltalán nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Elképzelhető, hogy a jövőben kihal a műfaj, vagy hogy egy még szűkebb réteg szórakozása lesz. Pont ezért minden előadásnál fel kell tenni a kérdést, hogy miért van létjogosultsága, mit tudok adni vele, miért lesz ez érdekes másoknak azon kívül, hogy remélhetőleg szórakoztat.

A Megfigyelők című előadásod nemrég Magyar Dráma-díjat nyert, és az ügynöktémát dolgozza fel. Annál az előadásnál mi volt a válasz erre a kérdésre?

Az volt a tét, hogy a közelmúlt feldolgozásához közelebb kerüljünk. Az államszocializmus korszaka ki van takarva. Az én generációm nem igazán tudja, hogy mi volt a múlt rendszer, hogyan éltek és gondolkodtak akkor az emberek, miben hittek, mit kezeltek evidenciának, milyen ingerek és traumák érték őket, milyen motivációk mentén hoztak meg döntéseiket – mindezeken keresztül pontosabban megérthetjük, hogy például valaki miért vált ügynökké. Én a teljes tudatlanság felől közelítek e kérdéshez, hiszen nem éltem akkor, áttételes a viszonyom a korhoz, de bízom benne, hogy így talán pontosabb konklúziókig is eljuthatok. A rendszerváltás után automatikusan negatív előjelet kapott sok dolog, ami előtte pozitív volt, mindez pedig akadályozta a tisztánlátást: megbélyegzések mentén, leegyszerűsítve újraíródott a történelem, ami lehetetlenné tette a tanulságok levonását. Így pedig még könnyebben tovább élhetnek bizonyos mechanizmusok.

Talán pont az elhallgatással visszük tovább őket.

Igen. Az ügynöktéma is nagyon zavarosan van feldolgozva. Beszélünk róla, akár művészeti alkotásokon keresztül is, de mégis fekete-fehér képzeteink vannak a témával kapcsolatban, és ennek része, hogy erős stigma tapad az ügynök személyéhez. Pedig ahány ügynök volt, annyi túlélési és besúgási stratégia. Rengetegféle viszonyt lehet kihámozni az aktákból a tekintetben, hogy ki mennyire működött együtt a hatalmi szervvel, mennyire ártott a környezetének, vagy mennyire védte be az ismerőseit, barátait. Nekem nagy felfedezés volt, hogy sokan úgy jelentettek hétköznapi beszélgetések során, hogy maguk sem tudták, épp kinek adnak információkat, sokak számára pedig a mindennapok része volt a szóbeli jelentés, például intézmények vezetőiként. Ezeknek általában nincs nyoma, hiszen nem írtak alá semmit, nem kaptak ügynöknevet. Tulajdonképpen egy egész ország együttműködött a hatalommal, fenntartotta azt, még akkor is, ha a mából nézve a többség szeretne inkább ellenzékiként tekinteni az akkori önmagára.

Az előadásod dokumentumalapokon nyugszik, de fiktív történet.

Ha csinálok egy ügynökdarabot, akkor először mindenkit az érdekel, hogy a valóságban kinek a története volt az, amiből dolgoztam. Pont ezért volt felszabadító a fikció mellett dönteni – amit igyekeztem minden csatornán kommunikálni –, mert így nem valós személyekkel, azok életével foglalkoznak a nézők. Továbbá így ki tudtam egészíteni a töredékes mozzanatokat. Az Állambiztonsági Levéltárban történő kutatás során számos rész – a személyiségi jogok miatt – ki van takarva a dokumentumokban, például ami a még élő személyek szerelmi ügyeiről szól. Azt szerettem volna, hogy az egyik főszereplőt a homoszexualitásával zsarolják meg és szervezzék be – ez a tény, amit a hatvanas években a nyilvánosság előtt senki sem akart felvállalni, ideális zsarolási alap lehetett. Kifejezetten érdekel, hogy a homoszexuális szubkultúra hogyan élt a korszakban, amely ugyancsak egy titkos és kitakart témakör – és az említett személyiségi jogi helyzetből fakadóan még egy darabig az is marad. A fikció adta keretben a kutatásom során megtalált jelentésekhez hozzá tudtam illeszteni akár nem kapcsolódó történeteket is, így a művészi fantáziával alkottam meg azokat a helyzeteket, amelyekről végeredményben csak megérzéseim lehettek.

Az előadás kapcsán kutatásról, egy elmúlt korszakról beszélsz. Mégis, számomra ez a leginkább jelen idejű előadásod.

Bármivel foglalkozom, a jelenre szeretnék reflektálni, de talán attól is érzed ezt, mert a hétköznapok szintjén próbáltam megfogni a témát. A lényeg valahol a legpraktikusabb részletekben keresendő: egy ügynök napi hány órát foglalkozott a titkos feladataival, hogyan szervezte meg a találkozóit a tartótiszttel, milyen hazugságokba kellett ezek miatt belemennie, hogyan lappangott a privát beszélgetései hátterében az, amikor egyszerre barátként és megfigyelőként is kérdezett a másiktól. Úgy hiszem, ezeken keresztül tudjuk megérteni pontosabban az adott élethelyzeteket. Továbbá az előadásban számos utalás van a jelenkorra, amikor az internet és az okostelefonjaink segítségével pofonegyszerű megfigyelni minket.

A legújabb, Pálinkás Bence Györggyel, Regényi Júliával és Tarr Judittal közösen készített előadásod a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás , ami egy cseppet sem szokványos darab. A produkciót leginkább egy „korrupciós játékként” tudnám leírni, amelyben a nézők aktív részvételével tartotok tükröt egy bármilyen szervezet vagy politikai rendszer részrehajló működéséről, és hozzátartozik az utána következő beszélgetés is. Amikor én láttam az előadást, akkor jelen volt egy diákcsoport is, akik maradtak beszélgetni is.

Mindig érdekes, hogy a diákok hogyan reagálnak előadásokra. Ebben az esetben részt vettek a játékban, nem voltak feszélyezve az interakció miatt, viszont bizonytalankodtak, hogy a fiktív szervezetünk komoly-e, vagy ironikus. Számunkra ez sosem merült fel kérdésként, de el tudom fogadni, hogy egy fiatalabb korosztálynak nem ugyanazok a referenciái. Ilyen helyzetben elkezdem végiggondolni, hogy hogyan lehetne hozzájuk is megtalálni az utat.

Egyszerre szólnál mindenkihez?

A színház egyszerre sok emberhez szól, ezért a gondolkodás szintjén mindig próbálok minél több emberhez eljutni, mindenkivel kommunikációt létrehozni, és nem kizárni bizonyos rétegeket. Azért is jó különféle közegekben játszani egy előadást, mert ki lehet mozdulni a komfortzónából. AMiközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk és a Magyar akác című előadásainkkal Magyarországon és külföldön is sokat utaztunk: tanulságos volt látni, hogy hol milyenek a reakciók.

Át is formáljátok az előadásokat, ha utaztok vele?

Komolyabb átalakításra még nem került sor. Külföldön az a feladat, hogy az itthoni kulturális kontextusból kiszakítva is működtessük az előadásokat, ott apróságokkal segítünk ezen. Ha egy magyar vidéki nagyvárosban, egy színházi fesztiválon játszunk, az a közönség nem sokban különbözik a fővárosi értelmiségi közegtől. Annak a fajta színházi tájolásnak, hogy elviszünk előadásokat kisvárosokba, falvakba, kultúrházakba (ez leginkább az államszocializmusban volt jellemző), ma már nincs kiépített rendszere – ahogy látom, leginkább az Orlai Produkciós Irodának van efféle kultúrmissziós célja. Az államszocializmusban ez egy kultúrpolitikai döntés volt, rendszerszinten nyilvánították fontosnak a témát.

A Megfigyelők kimondottan érdekes lenne vidéken, hiszen egy országosan tapasztalt jelenségről beszél a hétköznapi ember szintjén.

Kíváncsi lennék, hogy hogyan reagálnának rá egy kisvárosban, főleg, mivel vannak az előadásban olyan momentumok, amelyek egy konzervatívabb közegben talán provokatívnak hatnának. Például a homoszexuális szál.

Igen, de közben mégis rengeteg dolog ismerős lenne egy vidéki közösségnek, valószínűleg a melegség kérdésköre is – csak talán ők nem beszélnek róla .

Ha meghívna egy művelődési ház, én boldogan vinném. Miközben azt is eredménynek érzem, ha a saját közegemnek tudok új dolgokat mutatni. Ezért is izgat, hogy mindig új formákat próbáljak ki. Magyarországon a színházi közegben is jellemző az önmagunkra figyelésből következő bezárkózás, és azt látom, hogy a nemzetközi trendek általában nagyon lassan szivárognak be.

Tíz év késéssel?

Inkább arról van szó, hogy bizonyos formák nem jelennek meg, bizonyos témák nem merülnek fel. Ebben példaértékű munkát végez a Trafó, mert egyrészt segíti az alkotókat abban, hogy külföldre vigyék az előadásaikat, másrészt vendégjátékokat hoz el. Én is igyekszem minél többet járni külföldre színházat nézni, és itthon is terjeszteni a kint megszerzett tudást. Minél jobban inspiráljuk egymást, annál inkább érezhetjük, hogy egy nyitott közegben élünk, hogy benne vagyunk a nemzetközi vérkeringésben.

A Radnóti Színház dramaturgjaként is dolgozol, ami azért egész más helyzet, mint független színházi rendezőként alkotni. Ott is tudod képviselni ezt?

Igen, ezt a fajta szellemiséget dramaturgként is képviselem, például a repertoár kitalálása és a színház profiljának meghatározása során. Nem érzem átjárhatatlannak a határokat, ennek egy jele például, hogy idén Hajdu Szabolcs is dolgozott nálunk.

A legtöbb előadásod kötődik a magyar identitáshoz, közélethez, esetleg politikához. Miért dolgozol ezekkel a témakörökkel?

Egyre kevesebb előadás foglalkozik a hazai közélettel és politikával, pedig lenne miről beszélni. A színházat tekinthetjük egyfajta társadalmi fórumnak, ahol ezek a témák evidensen felmerülnek. Ha társadalmi kérdésekről beszélünk magyar nyelvű prózai színpadokon, akkor a magyar identitás tárgyalása szerintem mindennek a középpontjában áll. Ma nagy kérdés, hogy mit kezdünk az idegennel, a más kultúrából érkezővel, de ehhez előbb meg kéne érteni önmagunkat. Ehhez pedig elengedhetetlen a kimozdulás. Amikor Németországban voltam néhány hónapot ösztöndíjjal, a kontraszt miatt szépen-lassan felismertem azokat a beidegződéseket, amelyeket hordozok magammal, például a paranoiát és a bizalmatlanságot. Az efféle tapasztalatok különösen hasznosak, ha azt akarjuk megvizsgálni, hogyan is élünk mi itt, ebben az országban. Emellett rengeteg közös nevezőt is lehet találni más országokkal, például ha a populizmus megerősödését nézzük. A Magyar akác című előadásunkat (amelyet Pálinkás Bence György képzőművésszel közösen készítettünk) számos külföldi fesztiválra elhívták, és ennek egyik oka, hogy a különböző országokban megjelenő politikai tendenciák egyre jobban hasonlítanak egymásra.

Mennyire tudják megérteni a helyi utalásokat?

Bizonyos utalások nem mennek át, de az előadás összességében egy költői és általános témát jár körbe arról, hogy hogyan működik a politika és a szimbólumképzés, miközben a mai magyar közéletről is látleletet ad: például a történelmi múlt átírásáról, vagy az egymásnak ellentmondó, következetlen politikai állítások kultúrájáról.

Ha ilyen izgalmas és fontos a téma, akkor szerinted miért fordulnak el tőle az alkotók?

Én azt látom, hogy a nézőknek és az alkotóknak is egy kicsit csömörük van a politikától – amely könnyen rezignáltságba csaphat át –, éppen ezért nem mindegy, hogyan nyúlunk hozzá. A Magyar akácban humoros formában akartuk megragadni a minket foglalkoztató kérdéseket, tehát úgy hozzászólni a közélethez, hogy közben szórakoztassuk is a nézőket.

Nem állításokkal, hanem felvetésekkel dolgozol, talán ezért is van az, hogy a nézőknek nem terhesek a komoly témák a darabokban. Például felveted a korrupciót a Borkóstolás ban, de mégsem veszi el az életkedvem az előadás.

Igyekszem az adott témáról mindig konstruktívan gondolkodni. Az is fontos, hogy nem csak attól politikai egy előadás, hogy politikáról beszél. Amikor például a konzervatív családmodell válik követendővé, akkor bizonyos témafelvetések önmagukban provokatívnak számíthatnak. A lényeg az, hogy merjünk valódi és zavarba ejtő kérdéseket feltenni, ugyanis csak akkor juthatunk előbbre, ha beszélünk a dolgokról.

Kelemen Kristóf rendezései a következő időpontokban és helyszíneken tekinthetők meg:

Megfigyelők – Trafó, 2019. május 19.

Magyar akác – Trafó, 2019. május 22, 23.

Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás – Bánkitó Fesztivál, 2019. július 10–13. (pontos dátum később)

Leadfotó: Kelemen Kristóf