Kocsmaszínház Rejtő-módra

Az öldöklő tejcsarnok a Rejtő-korabeli kávéházi miliőt vegyíti a mai romkocsmák hangulatával, amely szerény produkciós támogatása mellett rendhagyó és egyben modellteremtő módon közösségi finanszírozással készül. A történetet november 11-én, Rejtő Jenő születésének 110. évfordulóján mutatták be. A darab rendezőjével, Kárpáti Péterrel beszélgettünk.



A tatabányai Jászai Mari Színházban, Novák Eszter rendezésében már bemutatták Az öldöklő tejcsarnok című darabot. Mennyiben fog különbözni a 2015-ös változat a nyolc évvel korábbitó?

A 2007-es, Novák Eszter rendezésében készült darab nagyszínpadi előadás volt olyan remek színészekkel, mint Mucsi Zoltán, Tóth Ildikó, Vallai Péter és még sorolhatnám. Ott jöttem rá, hogy a nagyszínpad helyett sokkal könnyebben megtalálná a helyét egy kocsmaszínházban. Máig foglalkoztatott ez a gondolat.

Nem orfeumszerű előadást kell elképzelni. Azt a fajta hangulatot szeretném megidézni, mint ami olyan kocsmákban van, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol létezik egy törzsközönség és a közösségi hangulat. Arra törekedtünk, hogy a történet a néző közelségében, tőlük karnyújtásnyira, asztaloknál ülve elevenedjen meg, vagyis egyáltalán nincs külön színpad és külön nézőtér. Úgy gondolom, hogy a Dohány utcai Hátsó Kapu tökéletes helyszín ehhez. A színészeken nem lesz jelmez, és az asztalok, a közönség a díszlet is egyben. A néző úgy érezheti, hogy az előadók épp olyan kocsmavendégek, mint ők.

Mi vonzotta a rejtői világban?

Nem általánosságban vonzott Rejtő, hanem egy sokak számára ismeretlen kisregénye, A detektív, a cowboy és a légió keltette fel az érdeklődésem. Azt gondoltam, hogy nagyszerű alapanyaga lehet egy színdarabnak. Ez a mű más, mint a Piszkos Fred-regények. A humora ez esetben is zseniális, hangulatában azonban közelebb áll Karinthy világához vagy Kosztolányi Esti Kornéljához.



Milyen karakterek tűnnek fel e történetben?

Az előadás során tanúi lehetünk a híres P. Howard-regényfigura megszületésének. Fiatal, szegény írók üldögélnek, írnak és beszélgetnek egymással egy kocsmában, hitelbe isszák a kávét. Kicsit karikatúraszerű alakok – egyikük idegenlégiós történetet ír, a másik erotikus művet, a harmadik kalózregényt. Műveiket időre kell befejezniük, különben a kiadó nem fizet.

Apropó, egyik napról a másikra élő írók: hogy látja, milyen irányba változott – ha változott – a mai írók, drámaírók helyzete Rejtő korához képest?

Tulajdonképpen ez volt az ok, amiért elkezdtem foglalkozni Az öldöklő tejcsarnokkal. Manapság minden afelé tendál, hogy az ember gyorsan, sokat írjon, lehetőleg minél kevesebb munka- és gondolat-befektetéssel, hogy igazodjon trendekhez. A 20. században egyáltalán nem efféle alkotói szempontok domináltak. Mára elfogadottá vált, hogy a művek – tisztelet a kivételnek – nem szólnak semmiről. Erről a megdöbbenésről szól a darab.

A produkció kapcsán közösségi támogatási kampányt kezdeményeztek. Hogyan jött az ötlet, és miképpen honorálják a segítséget?

Úgy gondoltuk, hogy ha már közösségi színházat csinálunk közösségi térben, próbáljuk meg közösségi finanszírozásból létrehozni. Ez egy kísérlet, amelynek a lényege, hogy kiderüljön, független társulatoknál játszó színészek számíthatnak-e némi támogatásra. Jó érzés látni, hogy az emberek megmozdulnak, hogy igenis érkeznek támogatások. A szereplők független társulatok fiatal színészei a k2, a Hoppart, a TÁP, a néhai Szputnyik és a Titkos Társulatból, név szerint: Egger Géza, Fekete Ádám, Horváth Szabolcs, Kárpáti Pál, Keresztény Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra és Stork Natasa. Mindannyian fiatalok, jól ismerik egymást, de még nem játszottak együtt. Rendkívül tehetséges, energikus művészekről van szó. Támogatóink drágább áron vásárolnak tőlünk színházjegyeket – a segítségüket több módon igyekszünk megköszönni. A premiert követően például bulit szerveztünk tiszteletükre a Hátsó Kapuban, ennek keretében szeretnénk kifejezni hálánkat.

Ön szerint mi adja a rejtőiség esszenciáját?

A Rejtő-kalandregények a 20. századi ponyvairodalom magas színvonalú paródiái. Ekkoriban sok hasonló légiós regény született, sokan gondolhatják azt, hogy az író csak ezeket bújva, ezekből táplálkozva írta meg saját műveit. Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van – azokat a helyzeteket, amelyekről Rejtő a regényeiben ír, részben át is élte. Valóban végigjárta hősei útját, beutazta Európát, eljutott Észak-Afrikába is – közelről látta az idegenlégiót is. Élete tele volt elképesztő sztorikkal, olyanokkal, amelyeket aztán remek humorral és fantáziával a végsőkig kibontott. Talán ebben rejlik a sokat kutatott rejtőiség lényege.