Lenni, vagy…?

Tom Stoppard drámáit olvasni fantasztikus élmény. Sokszorosan összetett utalásrendszerével, irodalmi, filozófiai és logikai hivatkozásaival hálót sző az olvasó köré, amely berántja őt az írói képzelet világába, és létrehozza a legösszetettebb olvasatot. Színházi rendezőnek a stoppardi verzióval versenyezni a legkevésbé sem fair játszma, de időről időre akad olyan bátor vállalkozó, akit elcsábítanak a rafinált szerkezeti megoldások, a bravúros dialógok, és belevág. Legutóbb Rosencrantz és Guildenstern halott című művét állította színpadra Szikszai Rémusz alkalmi színházi társulatával, a Vádlival.



A történet Shakespeare Hamletjének cselekményéből bontakozik ki: két barát, Rosencrantz és Guildenstern helyzetét írja meg és gondolja tovább az író a maga sajátos, abszurd stílusában, amely nem nélkülözi az önreflektív kiszólásokat és az iróniát. A címszerepekben Kaszás Gergő és Nagypál Gábor két egyszerű figura, akik egy ponton eladták szabad önrendelkezési jogukat, és sodródnak, próbálnak rájönni, hogy számukra mikor „zökkent ki az idő”. Tehetetlen várakozásuk közben megkedveljük hasonlóságra épülő különbözőségüket, szórakoztató, eszköztelen szópárbajaikat. Kaszás Gergő Guildensternje morcosabb, rátartibb, Nagypál Gábor Rosencrantza egyszerűbb, gyermekibb figura. Felcserélhetőségük pusztán elméleti.



Az előadás jelentős része egy meglehetősen szűk hatszögletű homokozóban és a köré épített mászókákon játszódik, amelyből alkalmanként kilépnek a szereplők – pont úgy, mint a stoppardi szöveg jelenvalóságából –, hogy kitekintsenek az eredeti Hamlet-történetbe.  Rosencrantz és Guildenstern mellett a shakespeare-i műhöz viszonyítva sokkal hangsúlyosabbak a vándorszínészek is. Ezek az elrajzolt, néha groteszkbe hajló figurák színes jelmezeikkel, ékes, Arany Jánostól kölcsönzött szófordulataikkal ellenpontozzák Rosencrantz és Guildenstern páros jeleneteinek becketti szikárságát. Szikszai Rémusz rendezéseiben gyakran visszatérő motívum a színház a színházban. A társulat egyszerre játssza Claudius udvarát és reflektál saját színészi mivoltára. Erre a többszörös keretességre világít rá az első hamleti betétjelenet, amelyben az új király híres nyitómonológját hátulról látjuk, sok ötletes nonverbális kommunikációs elemmel, amelyből egyértelműen kiderülnek a felszín alatt rejtező motivációk. Fodor Tamás a társulatvezető szerepében kinéz a valódi közönségre, közben jobb időkről beszél, mert olyan társadalom, amely nem támogatja a kultúrát, méltatlan helyzetbe kényszeríti őket. Nem lehet félreérteni.



A kétszereplős jelenetek egyszerű, mégis nagyon sűrű világa váltakozik ezzel a kusza, sokféle, asszociatív dimenzióval, ami feszes tempót biztosít az előadásnak. De a csoportos jelenetek intenzitása alul marad a páros jelenetekéhez viszonyítva, hiába Király Attila könyvdobálós Hamlet-monológja vagy Simkó Katalin expresszív homokszórós haláljelenete.

Az eredeti darabtól eltérően nem Horatióval zárul az előadás, hanem Rosencrantz és Guildenstern hajóbeli párbeszédével, amelyben a gyermeki Ros mindvégig elzárkózik a szabad akarat gondolatától, ellenben Guil lassan ráébred, hogy a kezdet kezdetén lehetőségük lett volna másképp dönteni. A rendező ezzel a gesztussal tényleges főszereplővé avatja őket, sőt visszaadja az egyszer elszalasztott jogukat, hiszen „legközelebb majd jobban csináljuk”.

Fotók: Mészáros Csaba

Vádli Társulás – Füge Produkció – Szkéné
Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott
Fordította: Vas István és Arany János
Rendező: Szikszai Rémusz
Szereplők: Nagypál Gábor, Kaszás Gergő, Fodor Tamás, Varga Ádám, Király Attila, Simkó Katalin, Tamási Zoltán, Bánfalvi Eszter, Tóth József
Bemutató: 2014. szeptember 18.
Következő előadások: Szkéné Színház, 2015. május 18., június 9.