Szinte véletlen a pofon

Ifj. Vidnyánszky Attilának mindössze két év kellett, hogy a Vígszínház húzónevévé lépjen elő, akire fajsúlyos, programadó előadásokat lehet építeni (A diktátor, Hamlet), miközben rendezőként is képes megmozdítani és beültetni a közönséget a színházba. A fiatal színész-rendező élvezi az igazgató, Eszenyi Enikő bizalmát, és év végén arra is lehetőséget kapott, hogy két Házi Színpad-os rendezés (A félkegyelmű, Kinek az ég alatt már senkije sincsen) után a nagyszínpadra is felragassza névkártyáját Molnár Ferenc drámaklasszikusával.

„Ez már nem is Molnár” – hangzik el a kimért panasz egy idős bérletes szájából a szünetben, amit részben mégis dicséretnek könyvelhetünk el, hiszen ami a legjobban működik a Vígszínház új Liliomjában, az ifj. Vidnyánszky védjegyszerű stílusából fakad. Abból az önreflexív kikacsintásokban, nyelvjátékokban, szóviccekben gazdag, lüktető ritmusban kibomló stílusból, amit jelentősebb veszteség nélkül ment át a közérthetőbb fogalmazást igénylő nagyszínpadra.

Ez azt jelenti, hogy töredékét kapjuk csak annak az ötletbőségnek, amit korábbi rendezéseiben láthattunk, viszont ez a töredék szépen idomul a Vígszínház patinás teréhez. A többsíkú, egymással párhuzamosan előadott fény-, zene- és mozgáskoreográfia, ami a korábbi előadásokban még avantgárd őrületnek, a káoszban keresett rend metaforájának hatott, itt már a szellős tér okos kihasználása. Bagossy Levente díszlete pőre, a nagy tereket csak néhány tárggyal tölti fel – Liliomék háza egyetlen kádból áll, abban kuckózza el magát a férfi. A lecsupaszított terek a kitörés lehetőségét és annak az elmaradását is felvillantják.

A darab elején kikiáltó jelenti be, hogy Molnár Ferenc Liliom című színdarabját nézzük, hét életképet a jószívű szélhámos és cseléd szerelme történetéből, és ez az eltartás, a nem is annyira vígjátéki, mint inkább groteszk elrajzolás a későbbiekben is jellemző az előadásra. Ha a nevettetési faktort nézzük, Orosz Ákos Ficsúrja a legsikerültebb karikatúra, aki kibélelt hasával, tarkopasz fejére fésült hajával igazi fagini figurát teremt. A kacskaringós járású, Liliom fülébe rossz szellemként suttogó Ficsúr a címhős rossz énjét képviseli, akitől a jót akaró, de mindig rosszat tevő férfi nem tudja elszakítani magát – csak amikor már késő.

Hajduk Károly azt a Liliomot játssza, aki Molnár Ferenc vágyképeiben is megjelent. Az önéletrajzi ihletésű darabot a sokat italozó, feleségével szemben gyakorta agresszíven fellépő Molnár egyenesen Vészi Margitnak írta. Hajduk asszonyverő agressziója csupa fájdalom és önsajnálat, szinte véletlen a pofon, amit belőle kinézünk. Azért üt, mert másképp nem képes kifejezni magát, és a tenyere végül saját magán csattan: a darabban esetlen önsorsrontását nézzük végig. Hajduk Liliomja azért hoz folyamatosan rossz döntéseket, mert képtelen a kispolgári életre, a beilleszkedésre, a kötött munkára. Margóra kerülése viszont olyan sértettséget, tehetetlen dühöt kelt benne, amit a feleségén vezet le, mert ő van kéznél.

Ifj. Vidnyánszky összművészeti körítéséről sem kell lemondanunk: a háttérből élő zenekar húzza, központozza, idézőjelezi az eseményeket, Liliom haláltusáját például az előresétáló hegedűslány vijjogtatott hangszere díszíti. Az önreflexió, a kikacsintás jól működik, a szünetet egy fentről lógó angyal jelenti be a kezében fogott táblán. Többen azt hiszik, Liliom halálával az előadás is véget ér, és a ruhatár felé veszik az irányt, pedig a vég nem a vég Molnárnál. Liliom az ítélőszék előtt azt a kafkai abszurdot hozza, amit elvárunk: Seress Zoltán mellbimbóig húzott öltönynadrágjában, magnetofonnal vezényli a bűnök megmérettetését, kollegájával papírrepülőkön küldött üzenetekkel kommunikál. A kicsinyes bürokrácia elől a másvilágon sincs menekvés.

Az elrajzolásnak viszont ezúttal ára van: ifj. Vidnyánszky Liliom ában inkább az abszurd, mint a pőre melodráma működik. Ha a hatás végül felszíni marad, az annak köszönhető, hogy a dráma elsikkad a darabban, és nem talál utat a kortárs közönséghez. A feleségét és lányát egy nap erejéig meglátogató, de ott akaratlanul is újra rosszat cselekvő Liliom története mögül előkandikál a giccs, de nem tud kiteljesedni, a tiszta szeretet ebben a világban légmentesen elzáródik. Szilágyi Csenge hamar átfordítja önkarikatúrából megélt valójába a cselédlányt, naivitásával erőteljes figurája mégis távoli marad, mert gesztusszerűen sem tud kitörni a margóról, ahová a darab kényszeríti.

Eredeti, 1909-es bemutatóján csúfosan megbukott a Liliom a Vígben, sikerútjára csak a két évvel későbbi bécsi premier után indult. A mostani Liliom távolról sem bukás, de a végletekig megosztja a közönséget, amelyik vagy Molnár letisztult érzelmességét hiányolja, vagy ifj. Vidnyánszky sajátos rendezéséért lelkesedik. Valahol mindkét oldalnak igaza van, de nem kell aggódni: egy szerencsésebb darabválasztással a kétségbevonhatatlan nagyszínpados siker is megjön majd a fiatal színész- és rendezőgeneráció egyik, ha nem a legtehetségesebb alkotójának.

Molnár Ferenc: Liliom
Vígszínház
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Szereplők: Hajduk Károly, Szilágyi Csenge, Orosz Ákos, Waskovics Andrea, Zoltán Áron, Seress Zoltán, Eszenyi Enikő, Gyöngyösi Zoltán, Bandor Éva m.v., Dino Benjamin e.h., Rudolf Szonja e.h., Karácsonyi Zoltán, Csapó Attila, Gados Béla, Tóth András, Reider Péter e.h., Ertl Zsombor e.h., Antóci Dorottya e.h.
Jelmez: Vecsei Kinga Réta
Díszlet: Bagossy Levente
Dramaturg: Kozma András
Zene: Kovács Adrián
Bemutató: 2018. december 15.

Következő előadások: 2019. március 11., 12., 16.