Leszámolás az egóval

Balázs Ágnes szerelmi pszichokrimijéből férje, Gáspár András rendezett előadást a színészházaspár, Murányi Tünde és Kálid Artúr főszereplésével, akik eddig csak főiskolás korukban, a Vígszínház Trisztán és Izoldájábanjátszottak együtt – igaz, akkor sem volt túl sok közös jelenetük. A Meghallgatás története Bogár Elláról, az ünnepelt színésznőről és Láng Leonárdról, a tehetséges, ám sikertelen színművészről szól. Együtt kezdték pályájukat, huszonöt évig voltak házasok, ám – mint a színdarab elején a szereplők dialógusából kiderül – a szakmai válsággal küzdő férfi magára hagyja a nőt, és lecseréli őt egy fiatalabb kollégájára, a beszédes nevű Szopkó Amandára. Egy évvel a történtek után találkoznak újra, egy színházi meghallgatáson, és amíg várakoznak, felszínre kerül mindaz, amit az évtizedek alatt a szőnyeg alá söpörtek: megkezdődik az érzelmi hullámvasutazás.

Az összezártság hatására olyan botrányok pattannak ki, amelyek egymás vádolásába, kínzásába torkollhatnak. Felszínre tör a sértettség, a gyűlölet, a szeretet – mindazok a szélsőséges érzelmek, amelyeknek korábban nem volt alkalmuk formát ölteni. Az összes biztosíték egyszerre verődik ki, s a szereplők rövid idő alatt akarnak megszabadulni mindattól, amit évtizedekig magukban cipeltek. Az egyik pillanatban még vidáman nosztalgiáznak, csipkelődnek, viccelődnek egymással (a darab írója még egy Will Smith-szel kapcsolatos poént is a szereplők szájába ad, utalva arra, hogy Kálid Artúr Will Smith szinkronhangja), a másikban szíven szúrják egymást a szavaikkal. Ami köztük van, már rég nem szerelem – a sérelmek, a közös múlt, egymás gyengeségei, apró, kedves gesztusai és az egymáson ejtett sebek miatt szeretik még mindig egymást.

Viszonylag hamar, az első félóra után túllépünk a meghallgatás helyzetén – a párkapcsolati drámának induló színdarab fokozatosan alakul pszichokrimivé: a realitást és a fikciót az előadás előrehaladtával egyre nehezebb lesz szétszálazni, cikázunk múlt és jelen, a valóság és a színdarab között, az idő is jelentéktelenné válik. Herman Anett és Pajor Patrícia látványvilága a „reálisból” pillanatok alatt átvezet a szürrealitásba – a Pinceszínház kis színpada titokzatossá válik: szinte minden kellék, díszlet fekete-szürke-fehér, akár egy régi film noir történetben. A korábbi ajtó a színpadon eltűnik, és a meghallgatás helyszínéről már képtelenség eldönteni, hogy börtöncella vagy elmegyógyintézet egyik szobája. A néző Leonárddal együtt arra eszmél, hogy tőrbe csalták, s hogy semmi sem az, aminek látszik.

De mire fel ez a borzongatás, ha nincs konkrét bűnügy, és így nincs mi után nyomozni? A vizsgálódás és a bezáródás, bennrekedtség a kissé paranoid, tébolyodott szereplők pszichéjében történik, a bennük zajló drámától válik az előadás krimiszerűvé. A tét: sikerül-e szembenézni a múlttal, egymással, önmagunkkal. Egy ponton ugyan megemlítik, hogy Ella és Leonárd autóbalesetben életét veszti, s hogy a „balesetet” Ella előre megfontolt szándékkal követte el bosszúból, a néző azonban a dramaturgiának köszönhetően már képtelen eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy csak a szereplők képzeletének szüleménye. A két színésznek úgy kell végig feszültté tennie az előadást, hogy pusztán a szövegre támaszkodnak, és nekik hála a monológok és dialógusok beszippantanak: egyre közelebb kerülünk a karakterekhez, sötét titkaikhoz, őrlődéseikhez és fájdalmaikhoz, míg megértjük, hogy milyen okok állnak Ella ideggyengesége és Leonárd alkoholfüggősége mögött.

A karakterek lelkében zajló folyamatokat az előadás során több vizuális eszköz is árnyalja. A színpadi világításnak meghatározott dramaturgiája van: a fehéres-kékes fény hol feszültséget kelt, hol a parázsló szenvedélyt erősíti a szereplők között, míg a ködöt idéző füst a transzcendens vonalat képviseli. Murányi többször is átöltözik (talán túl gyakran is, így egy idő után okafogyottá válik az öltözékváltás): hol piros, testhez simuló ruhában látjuk a végzet asszonyaként, hol ünnepélyes zöld estélyiben emlékeztet tündérre, hol pedig a Napot idézi sárga, földig érő tunikában. Kálid a teljes játékidő alatt fekete-fehérben marad, mellyel a rendező jelzi: Leonárd az, akinek végig kell mennie a pokolba (vagy a mennybe?) vezető képzeletbeli folyosón, a belső lelki tájon.

Jutalomjáték ez a két szerep Murányinak és Kálidnak, ugyanakkor roppant nehéz színészi feladat is. Mindkettejük jelenléte erős, előadásuk az utolsó percig hiteles és megrendítő: profi módon erősítik fel a kívánt hangulatot, legyen szó akár Ella epilepsziás rohamáról, akár arról, amikor Leonárd ráébred, hogy a szobából nem tud elmenekülni. Murányi Tünde, úgy tűnik, mindent el tud játszani, amit kérnek tőle, legyen a szerep színész, díva, rohamokkal küzdő beteg vagy angyal. Sőt, Murányi nem játszik, nem alakít, és nem szerepet formál, hanem valósággal Ellává lényegül, mintha a karakter felépítése helyett a saját személyiségét csupaszítaná le annyira, hogy láthatóvá váljon: ő egy több sebből vérző nő, aki csak annyit kér, hogy szeressék, s hogy szerethessen. Kálid Artúr is telitalálat – érzékenyen, végig finom eszközökkel játszik, remekül hozza a szakmai válságból kilábaló, de önmagában még mindig bizonytalan színészt, aki egy ponton döbbenetesen erőszakossá válik. Olyan atmoszférát teremt maga körül, amivel nemcsak partnerét, hanem a nézőket is a hatása alá vonja. A rendező, Gáspár András a párkapcsolatban zajló folyamatokra világít rá, amelyek hol az elkerülhető, hol az elkerülhetetlen események felé sodorják a szereplőket. Nem az a cél, hogy kiderüljön, ki a bűnösebb a párkapcsolatban – a két szereplő lelkiállapotáról, az egymás ellen elkövetett vétkeik indítóokairól kapunk képet.

Bár időnként nagyon hangosak a színészek, ami a Pinceszínház kis termében nem indokolt, az előadás vége felé pedig előfordul egy-két vontatott rész, és elhangzik egy-két közhely is, de ha mindezen túllépünk, és teljesen átadjuk magunkat a történetnek, egy olyan feszültséggel teli drámát kapunk, aminél jobbat moziban ülve sem kívánhatnánk.

A Meghallgatás elementáris erejű, magával ragadó előadás, gyónás. Olyan témákkal szembesít, mint karrierizmus, gyermekvállalás, abortusz, hűtlenség, féltékenység, birtoklási vágy, függőség, rivalizálás és megbocsátás. A szereplőkkel végigélt érzelmi és mentális hullámvasutazás során döbbenünk rá arra, hogy előbb vagy utóbb muszáj nyílt kártyákkal játszanunk és elmondanunk, amit elhallgattunk, mert csak így lehet továbblépni. Nem biztos, hogy előre megyünk általa, de részesülünk egyfajta megtisztulásban, ami mégiscsak könnyebbé teszi a szembenézést. Ha egy kis borzongásra vágyunk, mindenképpen érdemes jegyet váltani erre az előadásra.

Balázs Ágnes: Meghallgatás
szerelmi pszichokrimi
Pinceszínház
Szereplők: Murányi Tünde, Kálid Artúr
Látvány: Herman Anett, Pajor Patrícia
Bemutató: 2019. március 8.
Következő előadások: 2019. április 15., május 5., május 28.

Leadfotó: Herbszt-Véner Orsolya