Menekülés a virtuális játéktérbe

Számos próza- és verseskötettel jelentkezett az elmúlt közel két évtizedben: tavaly a Felhőmesék , valamint Zseblámpás mesék címmel jelent meg két gyerekkönyve, és napvilágot látott a Párducpompa című novelláskötet is. Most pedig első színdarabját mutatják be a Rózsavölgyi Szalon színpadán. Mi vitte a drámaírás felé?

Korábban már írtam egy tizenkét jelenetből álló mesejátékot Évek vándora címmel. Ez a fiam tizenkettedik születésnapjára készült, és a Pécsi Nemzeti Színház játszotta. Felnőtteknek szóló darabot ez idáig még nem írtam. Tavaly fordítottam a Katona József Színháznak Duncan Macmillan Lélegezz című drámáját. Egész nyáron ezen dolgoztam, és néha bizony irigykedtem a családomra, amikor a Zsóry fürdőbe mentek a hőségben, nekem pedig muszáj volt a munkám miatt otthon maradnom. De az ember írói énje pontosan tudja, mit, mikor, miért kell elvállalni: a fordítás valószínűleg katalizátorként működött. Akkoriban már jó néhány jegyzetem, ötletem, dialógusom volt, és szép lassan formálódott bennem a leendő darab vázlata. Ahogy sok prózai szövegemnél, a Pokémon go esetében is egyetlen szereplő (ezúttal a nagymama) volt az, aki először megképződött bennem – ő hozta létre aztán maga köré a szövegteret, és teremtette meg a többi szereplőt. Csodálatos módon, amikor már egy-két jelenetet elkezdtem felvázolni, Zimányi Zsófia egy irodalmi összejövetelen megkérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem írni valamit a Rózsavölgyi Szalonnak. Erre rögtön válaszoltam, hogy dehogynem, épp van is már ötletem! Zimányi Zsófia kereste fel aztán Csizmadia Tibor rendezőt az elkészült szöveggel, ő pedig Bozó Andreát, Debreczeny Csabát, Tímár Évát, Hunyadi Mátét, Ladányi Júliát és Sztarenki Páltkérte fel a szerepekre.

A történet helyszíne egy vidéki kisváros, a középpontban egy középkorú házaspár áll. Mi generálja a kettejük közti konfliktust?

A házaspárkapcsolata kiüresedett, a férj elvesztette a munkáját, és évek óta nem talál a képzettségének megfelelő állást, közben egyre több időt tölt a számítógép és az okostelefonja mellett. Először hír- és információfüggővé válik, majd apátiába zuhan. A feleség, aki már megszokta, hogy mindent neki kell megoldani, viszi tovább az életet, cipeli kettő helyett is a terheket. Az apának mindig is az volt a vágya, hogy eljöjjenek a kisvárosból, a feleség pedig kertes házba vágyik. Van egy Budapesten tanuló fiuk, és ott van még a nagymama – a feleség anyja –, aki egy elképesztően gonosz nőszemély. Látszólag segít a nehéz helyzetekben, valójában azonban szisztematikusan tönkreteszi a körülötte élők életét – ennek ellenére rendkívül mulatságos figura. A házaspár abban gondolkodik, hogy ha a nagymama meghal, eladják a házat, s vesznek belőle a fővárosban egy ingatlant. A nagymama azonban a szomszédja segítségével belebonyolódik egy ingatlanügyletbe, s gyakorlatilag átjátssza másvalaki kezére a házat.

A nagymamát alakító Tímár Évával volt szerencsém egy pár szót beszélgetni a darabról az olvasópróba után. Azt mondta, hogy ne számítsak vidám sztorira…

A Pokémon go valóban sötét dolgokról beszél, de reményeim szerint sokat is nevetnek majd a nézők, ugyanis ez egy ironikus, vicces jelenetekben bővelkedő darab. Tímár Éva fergetegesen hozza a kétszínű, rosszindulatú nagymamát, fantasztikus párost alkotnak darabbéli vejével, Debreczeny Csabával. A karakterek – mint például a jól menő vállalkozóként dolgozó, az embert kétes kis ügyletekbe belerángató szomszéd; az apátiába zuhanó, játékfüggő férj; a munkamániás, mindent elbíró feleség; a családi determináltságból kilépni próbáló fiatal – alighanem nagyon is ismerősek lehetnek a nézők számára. Számtalan elágazáshoz érkeztem az írás során, ahol dönthettem volna a szereplőim sorsáról így is és úgy is. Az írói karakteremhez közelebb áll, ha az utak a sötétségbe tartanak, de a Pokémon góban azért felcsillan az újrakezdés reménye is.

Milyen kérdések kerülnek terítékre?

Hogy tudunk-e, illetve hogy képesek vagyunk-e változtatni az életünkön a megfelelő pillanatban, és érzékeljük-e azokat az utakat, amelyeken továbbhaladva belecsúszhatunk valami végleges csapdába. Az ilyen témák egyébként is nagyon foglalkoztatnak – az Akvárium című regényemnek is ez volt az egyik fő kérdése.

A Pokémon-játékok egyesek szerint rendkívül szórakoztatóak, ráadásul növelik a fizikai aktivitást, mások viszont addiktívnak tartják őket. Ön szerint áldás vagy átok egy efféle virtuális kalandozás?

Szerintem sokkal több függő él körülöttünk, mint amennyiről azt mondják, hogy függő. Ha valaki képtelen egy fél órára letenni a mobilját, az nem oké. Lehet mentegetőzni azzal, hogy az ember munkája megkívánja az állandó mobiltelefon-készenlétet, de ez önbecsapás. Manapság számos újfajta függés ütötte fel a fejét az információ- és internetfüggéstől kezdve a közösségi oldalaktól való függésig, sőt, vannak olyanok is, akik percenként ellenőrzik, hogy bejegyzéseik hány lájkot érnek el. Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt volt egy kampány, amiben különböző események megörökítésére buzdították a fiatal generációt a következő szöveggel: „Ha nem töltötted föl, meg se történt veled.” Abszurd, nem? Ez azt sugallja, hogy csakis akkor történnek meg veled a dolgok, ha azt lefotózod és közszemlére teszed, nem pedig akkor, amikor átéled. Ez a szemlélet szerintem nagyon veszélyes.

Vannak páran, akik önként kivonulnak a saját életükből, hogy áttegyék a lényüket egy virtuális valóságba. A Pokémon gó ban szereplő férj esetében ez egyfajta menekülési opció?

Igen. Azért menekül, mert nem tudja már uralni az életét. A fia barátnője mutatja meg neki ezt a játékot, és olyan mértékben merül el benne, hogy gyakorlatilag létrehozza a saját virtuális alteregóját, s átköltözik a játékterébe. Ebben a világban ő uralja az eseményeket, sikereket is elkönyvelhet magának, noha az lenne az igazi dicsőség, ha inkább a valóság adta kihívásokkal és problémákkal birkózna meg – azonban abból ő már köszöni, nem kér.

Ha a digitális kütyüktől és virtuális játékoktól való függés nem lenne elég, akkor ott van még rohanó világunk egy másik hozadéka is, nevezetesen, hogy minden elkezdett eltolódni a pillanatnyi befogadás irányába. Tucatnál is több verseskötettel a háta mögött hogy látja, van még olyan széles közönsége a verseknek, mint amilyen a múlt században volt?

Szerintem igen. Látom persze, hogy a diákjaim előbb keresnek le egy verset az interneten, mintsem kézbe vennének egy verseskötetet, de hát a felületek idővel változnak, amivel személy szerint nekem nincs is problémám, noha megfigyeltem, hogy mostanában kezd visszajönni a divatba a nyomtatott szöveg. A versek megemésztéséhez időre van szükség, többször együtt kell lenni velük, többször vissza kell térni hozzájuk.

Ön műfordító is. Milyen kihívásokat jelent önnek e „műfaj”?

Kihívás, hogy meg kell alkotni magyar nyelven egy szöveget úgy, hogy az ne legyen fordításízű, s meg kell találni a megfelelő hangot. Tulajdonképpen ugyanolyan kreatív munka, mint az írás, az összes írói képességemet mozgósítja, csak épp nem nekem kell megalkotnom a szöveget. A fordítási munkáim jól át tudnak segíteni a különböző műveim közötti hangváltáson. Amikor például befejezek egy regényt, és úgy érzem, hogy egy kicsit elvesztettem a nyelvem, illetve hogy még nem körvonalazódik a következő irány, amerre tovább szeretnék menni, akkor a fordítás az, ami ezt a „pihenőidőt” kitölti.

Számos költő és író építi a maga imázsát a közösségi oldalakon, s fotók formájában rendszeresen ad bepillantást a magánéletébe is. Ön szükségesnek tartja az efféle virtuális jelenlétet?

Ez manapság kikerülhetetlen, de azt nagyon nem szeretném, ha az emberek azt is tudnák rólam a bejegyzéseimből, hogy hány cukorral iszom a kávémat. Fent vagyok a Facebookon, egy admin kezeli az oldalamat, s olyan képek kerülnek fel rá, amelyek képet adnak ugyan az életemről, de bizonyos távolságot is tartanak. Meglehetősen konzervatív vagyok abból a szempontból, hogy csak azokkal az emberekkel tartom a kapcsolatot, és kizárólag csak azokat köszöntöm fel születésnapjuk alkalmából, akiket a való világban egyébként is felköszöntenék. Az ember élete véges, ennélfogva az energiáimat a valóban értékes személyes kapcsolatokra tartogatom, nem pedig az ismerősök többezres körére. Őszintén szólva nem értem azokat az írókat, akik például belefényképeznek a kávéscsészéjükbe. Ez a viselkedés a celebkultúrából szivárgott át, de véleményem szerint nagyon nem jó, ha az írók is elkezdik kiszolgálni ezt a kultúrát, és maguk is celebekhez hasonlóan kezdenek el viselkedni. Attól, hogy valaki látja, hogy mit eszem reggelire, vagy hogy hogyan töltöm a nyári szabadságomat, még nem fogja jobban érteni a könyvemet. Tudom, hogy létezik emberi kíváncsiság, de nem aláfeküdni kell ennek a kíváncsiságnak, hanem valamiféle határt kell szabni neki, elvégre mégiscsak az író műve kell hogy a középpontban álljon, nem pedig maga az író.

Öt éven át dolgozott a Francia Intézetben, s szervezett kortárs képzőművészeti kiállításokat. Emlékszik még, hogy mikor jött el a pont, amikor úgy érezte, hogy teljes mértékben az irodalomnak kívánja szentelni az idejét?

Az intézetben sokszor késő estig dolgoztam, ez összeegyeztethetetlen volt az írással. Jól elláttam a feladataimat, de tudtam, hogy hosszú távon nem csinálhatom ezt magammal, mert másfajta életet élni, mint amilyenre vágyom, pusztító a lélekre nézve. A kislányomnak is mindig azt mondom, hogy hallgasson az ösztöneire. Sokszor megjártam az életemben, mert sokáig igyekeztem úgy viselkedni, ahogyan elvárták, miközben mindenem erősen tiltakozott. Mostanra eljutottam odáig, hogy eleget éltem ahhoz, hogy ezt ne csináljam se önmagammal, se pedig másokkal. A fiam születése után nem mentem vissza dolgozni, egy ideig kézműveskedésből tartottam el magunkat, aztán elkezdtem kizárólag az irodalomnak élni, s kezdetét vette a szabadúszás. Egyébként a szabadúszás megtévesztő elnevezés, mert talán kevesen dolgoznak olyan sokat, mint a szabadúszók. Tizenöt éve élek az irodalmi munkáimból, s igaz, hogy sokat és sokfélét kell dolgoznom, de meg lehet belőle élni. Az írói léthez a kötetlen munkaidő és a sok-sok kreatív részfeladat szerintem nagyon is passzol. Noha a magam főnöke vagyok, nincsenek szabadnapjaim. Szinte sose teszem le a munkát, állandóan „be vagyok kapcsolva”.

Fotó: Sióréti Gábor