Mi van, ha ártatlan? Mi van, ha bűnös?

Tizenkét esküdtnek kell egybehangzó döntést hozni arról, hogy egy fiú bűnös-e apagyilkosságban, vagy sem. Döntésük a tizenhat éves vádlott kivégzését vagy szabadon bocsátását vonja maga után.

A környezet steril. A játéktér, a széles fémlábas faasztal és a tizenkét szék mellett csak egy oldalt elhelyezett mosdókagyló, szemetes, vízadagoló található a színpadon. Az esküdtek tanácskozása előtt fiatalkorú bűnözőkről összeállított képválogatás vetítése vezeti fel a színművet, ami bevonja a nézőt a darab nyomasztó légkörébe.



Ezután már csak a szereplők maradnak, akik jobbára ülnek, kopogtatással jelzik az Őrnek, ha ismét megvizsgálnák a bizonyítékokat, rövid szünetben arcot mosnak, vagy megisznak egy pohár vizet, de alapvetően a színpadi mozgás minimális, ahogy a díszlet vagy minden egyéb színpadtechnikai fogás is – ezért az előadás szinte teljes egészében és kizárólag a színészeken múlik. Színészek csupán ketten vannak, a 6. esküdt Varga Norbert és a 9. esküdt Fekete Gizi színművész személyében, és ez kiélezi a színpadon szerzett tapasztalat különbségeit. Mikor Fekete Gizi megszólal, ugyanolyan átéléssel adja elő, hogy az embert olykor csak az motiválja, hogy kitörjön saját jelentéktelenségéből, mint amennyire a hőségtől csendben szenvedő asszonyt eleveníti meg. A színpadi jelenlét pedig igen sokszor hallgatással telik, hiszen tizenkét ember egyszerre nem kaphat szót, és olykor ez a színpadi némaság, a jelentéktelen jelenlét kezelése nehezebb feladat a szereplők számára, mint bekapcsolódni az eseményekbe.



Többek között ezért is érdekes kísérlet döntőrészt nem színészekkel, hanem jogászokkal színpadra állítani egy esküdtszéket. Azaz elvileg a döntéshozók karaktereit a jogi gyakorlatban szerzett tapasztalat legitimálja. Ettől függetlenül a 4. esküdt például brókert alakít, a 3. esküdt szerepében pedig egy matematikus lép színpadra. Dr. Forrai Miklós ügyész játssza az 1. esküdt, egyben az elnök szerepét, ami visszavezet egy ősi színháztörténeti dilemmához: színpadi gyakorlat és alapvető ismeretek nélkül miért nem lehet eljátszani a valóságban megélt tapasztalatot? Figyelemre méltó ellenpéldát a 3. esküdt, Dr. Kosztolányi József, egyetemi docens jelent, aki (egy-egy túlzó kirohanástól eltekintve) döbbenetes természetességgel alakítja a fiában csalódott és ezért bosszúszomjas, gyenge idegzetű apa szerepét. Ugyanilyen erős a 4. esküdt Dr. Nagy Erzsébet bíró kimért, de magabiztos karakterének megjelenítése. A többi színészi játék azonban gyakran válik eltúlzottá, bántóan modorossá, egyhangúvá, ami kihat a szereplők egymás közötti viszonyainak és a fennálló különbségeknek az érzékeltetésére is. Ezáltal elsikkad az a színpadon sokszor emlegetett tézis, miszerint az esküdtek egyéniségéből, társadalmi helyzetéből is adódik, hogy milyen véleményt formálnak, mivel indokolják az álláspontjukat, mennyire képesek meggyőzni a vitapartnert, vagy más véleményét elfogadni – és mindezen miért kell túllépni a helyes döntés érdekében.



Kezdetben egyetlen férfi kételkedik a bűnösségben, vagyis a darab szerint egymástól eltérő jellemek egyetértéséhez a 8. esküdt (Dr. Hegedűs István bíró) teszi meg az első lépést. Ő nem állít, hanem kérdez, és ezzel a retorikával irányítja társait, akik végül megegyeznek abban, hogy (amint a legtöbb esetben) sem a bűnösség, sem az ártatlanság nem bizonyítható maradéktalanul.

Egy, a kezdetektől fogva nyilvánvaló végkimenetelű, egyhelyszínes, egyfelvonásos darabot dramaturgiai kihívás izgalmasan a színpadra állítani. A rendező, Barnák László ragaszkodott az eredeti szöveghez a színpadi utasításokkal együtt (Fábri Péter fordításában), egyúttal a didaktikusságához is. Sokrétű, bonyolult társadalmi és morális kérdésfelvetésekkel dolgozik a színmű: ki, miért, hogyan vonható felelősségre a tetteiért, azok mivel magyarázhatóak, az indok mentesíti-e személyes felelőssége alól a bűnöst, kinek áll jogában ítéletet mondani, és hogyan bizonyítható a bűntett? Ezek azonban egy-egy elejtett mondaton túl visszhangtalanok maradnak, és egyszerű oppozícióba rendeződtek. Végül az erőszakos, nyomornegyedből származó, halmozottan problémás fiú felmentése az esküdtek saját előítéleteikkel való szembeszállásaként értelmeződik. Vagyis jog és igazságszolgáltatás, előítélet és tapasztalat, feltevés és tény könnyen összemosódhat az ember értékítéletében, ha súlyos döntésre kényszerül.



Reginald Rose 1954-es színműve alapján készült híres amerikai filmdrámájának színpadra állítása nem egyszerű feladat. Látszólag könnyen értelmezhető, de a rendező szándéka szerint bármilyen eleven probléma, arra adott válasz kidomborítható belőle. Kár, hogy nem lett ennek súlya a színpadon, illetve tétje a néző számára.

Szegedi Nemzeti Színház
Reginald Rose: 12 dühös ember
Fordította: Fábri Péter
Rendező: Barnák László
Látvány: Barnák László
Szereplők: Dr. Forrai Miklós, Németh György Attila, Dr. Kosztolányi József, Dr. Nagy Erzsébet, Spitzer Jenő, Varga Norbert, Dr. Ragány Zoltán, Dr. Hegedűs István, Fekete Gizi, Dr. Magyarossy József, Gyorgyev Bránimír, Kiss Máté, Nyéki Tamás, Dr. Harangozó Attila
Bemutató: 2014. október 15.