© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Mozart vs. Salieri: hát így!
Peter Schaeffer: Amadeus
Háromévente elő szokták venni Peter Shaffer sikerdarabját, hiszen a címszereplő és a zenei körítés mindenképp el szokta vinni a hátán az előadást. Az Orlai Produkció ennél többet nyújt: Szikszai Rémusz rendező az összes színészt remekelteti, így a Mozart vs. Salieri párviadalban csöppet sem mellékes kérdés, hogy végtére mit vagy kit is szolgál a művészet.
Háromévente elő szokták venni Peter Shaffer sikerdarabját, hiszen a címszereplő Mozart és a címben nem szereplő tulajdonképpeni főhős, Salieri, valamint a zenei körítés mindenképp elviszi a hátán az előadást. Az Orlai Produkció ennél most többet nyújt: a rendezés az összes színészt remekelteti, így a Mozart vs. Salieri párviadalban csöppet sem mellékes kérdés lesz, hogy végtére mit vagy kit is szolgál a művészet.
Persze ez a kérdés Szikszai Rémusz rendezésében sem lesz kevéssé költői, hiszen a nézőnek most is elég egy rövidke párbaj a zongoránál, hogy rajongásával a művészet abszolút igazságát képviselő Keresztes-Mozart zsenije mellett tegye le a voksot, a művészetet a császár, Isten vagy önnön földi gyarlóságának szolgálatába állító Kulka-Salierivel szemben.
Ennek a Mozartnak egyetlen célja az önkifejezés, a teremtés maga, a művészet élvezete: Shaffer a zsenik és korunk sztárkultusza minden kliséjével ellátta a figurát, a színész kezébe számos lehetőséget adva a brillírozásra. És hát ki ne rajongana egy határokat nem ismerő, fingva heherésző, punkparókás zseniért, aki szakasztott olyan, mint egy apakomplexusos gyerkőc a Jógyerekek képeskönyvéből, és egyik pillanatról a másikra tud részeg Pinokkióvá vagy szigorú karmesterré változni. Keresztes Mozartja pimasz egy fráter, s most ez, valamint a remekbe szabott, hímzett kiskabátok (visszatérő hajtókamegoldásaival és az anyagválasztással Kiss Julcsi jelmeztervező szó szerint ragyogó munkát végzett) jobban is állnak neki, mint a második felvonás fennkölt őrülése-haldoklása.
Pedig az evilági elismeréshez ragaszkodó, s persze az örökkévalóságra áhítozó – emiatt emberibb – Salieri és dilemmáinak megformálása sokkal összetettebb probléma lehet a színpadra állítás során. Kulka Jánosnak elhisszük az irigységgel átitatott tehetséget, mely fel- és elismeri a nagyobb tehetségű zsenit, viszont épp ezért valahogy pont a karakter emberi gyarlóságai üresednek ki: hogy mohón rajongana az olasz süteményekért és Katharina Cavalieri (Murányi Márta) női bájaiért, példának okáért nem teszi jobbá vagy rosszabbá intrikáit.
Pedig Szikszai rendezésében ezt az összetettséget is sok apró ötletes motívum, gesztus hivatott – sokszor humorral – alátámasztani. Ezek mégsem képesek élővé, átélhetővé tenni Salieri visszaemlékező tortúráját, és nem csupán azért, mert a (dramaturgiájában ezek szerint nem elég alapossággal megdolgozott) szöveg sugallata ellenére az Isten és a fohászok nem igazán érdekesek számunkra.
Azok a jelenetek élnek, amelyekben a szereplők Mozarttal kerülnek kapcsolatba, s az ő művészetéről (s egyre inkább úgy tűnik, hogy egyben a Művészetről) születnek döntések, s lép előrébb a cselekmény. Az lesz „színház”, amikor Lovas Rozi-féle Constanze, ez a miniabroncsszoknyás grunge-girl két őrült fogócska között azt mondja, „kössszi”, még akkor is, ha épp saját magát adná el, a férje büszkeségét kímélendő. Vagy amikor Fodor Tamás Mozart apjaként némán, kispolgári kofferrel toporog az ifjú házaspár kevéssé polgári szobájában, vagy amikor Egri Márta, az anyós másodszor olvassa rá szidalmait a beteg Mozartra és életformájára – mintha kottából. Az lesz elgondolkodtató, amikor a Kaszás Gergő alakította, kicsit unott, kicsit flegma császár (egyáltalán nem kalaposan), aki számára a művészet a prezentáció egy eszköze csupán, jóízűt szundít a Figaro közben, majd saját rendeletét két perc alatt írja felül az ad hoc helyzet kedvéért. Az lesz áthallásos, ahogyan Tamási Zoltán a maga sértett hanghordozásával igyekszik szolgálni őt akkor is, ha saját magát kell megtagadnia. Az lesz életszagú, amikor Murányi Cavalierije dívából sértett primadonnába csap át pillanatok alatt egy csokor rózsával vagdalkozva, s ugyanő lesz maradandó, amikor – Murányit talán még sosem láttuk, hallottuk ennyire nőiesnek – felemelkedik, már-már lebeg áriája közben.
Azzal, hogy Mozart és Salieri közege, kapcsolatrendszere ennyire élő jelenetekben bontakozhat ki Szikszai színpadán, s hogy a többi szereplő nem dialógustöltelék csupán a zenei betétek között, hanem kiváló alakítások egymást követő és megkövetelő sora, mozdít valamennyit a bulvár simaságán afelé, hogy a művészet, kontextus, hatalom és funkció összefüggései felől is elgondolkodjunk. Ez akkor is így van, ha Constanze önfeláldozóbb, Salieri nemesebb még a Forman filmjében látottaknál is, amelyet a nagyközönség viszont nyilván örömmel ismer majd fel a produkcióban. S bár az I. Erzsébet paraván-díszlete itt nem érvényesülhet úgy, mint a minden ízében színház Foster-előadásban, egyik problematikája az onnan áthozott színészeknek is köszönhetően felsejlik benne: az igazi művészet semmi mást nem szolgál, mint magát az életet és az igazságot. (Hát így – a császári szállóigét viszont már tényleg Kaszás intonációjában kell és érdemes meghallgatni…)
Peter Schaeffer: Amadeus
R: Szikszai Rémusz
Szereplők: Kaszás Gergő, Keresztes Tamás, Kulka János, Lovas Rozi, Egri Márta, Fodor Tamás, Murányi Márta, Tamási Zoltán
Bemutató: 2014. június 18. Belvárosi Színház
További előadások:
2014. június 27. és 28. 21.00: Káptalan utcai Szabadtéri Színpad, Pécs
2014. július 4. 20.30: Kultkikötő, Balatonföldvár
2014. július 12. 20.30: Bujtor István Szabadtéri Színpad, Tihany
Persze ez a kérdés Szikszai Rémusz rendezésében sem lesz kevéssé költői, hiszen a nézőnek most is elég egy rövidke párbaj a zongoránál, hogy rajongásával a művészet abszolút igazságát képviselő Keresztes-Mozart zsenije mellett tegye le a voksot, a művészetet a császár, Isten vagy önnön földi gyarlóságának szolgálatába állító Kulka-Salierivel szemben.
Ennek a Mozartnak egyetlen célja az önkifejezés, a teremtés maga, a művészet élvezete: Shaffer a zsenik és korunk sztárkultusza minden kliséjével ellátta a figurát, a színész kezébe számos lehetőséget adva a brillírozásra. És hát ki ne rajongana egy határokat nem ismerő, fingva heherésző, punkparókás zseniért, aki szakasztott olyan, mint egy apakomplexusos gyerkőc a Jógyerekek képeskönyvéből, és egyik pillanatról a másikra tud részeg Pinokkióvá vagy szigorú karmesterré változni. Keresztes Mozartja pimasz egy fráter, s most ez, valamint a remekbe szabott, hímzett kiskabátok (visszatérő hajtókamegoldásaival és az anyagválasztással Kiss Julcsi jelmeztervező szó szerint ragyogó munkát végzett) jobban is állnak neki, mint a második felvonás fennkölt őrülése-haldoklása.
Pedig az evilági elismeréshez ragaszkodó, s persze az örökkévalóságra áhítozó – emiatt emberibb – Salieri és dilemmáinak megformálása sokkal összetettebb probléma lehet a színpadra állítás során. Kulka Jánosnak elhisszük az irigységgel átitatott tehetséget, mely fel- és elismeri a nagyobb tehetségű zsenit, viszont épp ezért valahogy pont a karakter emberi gyarlóságai üresednek ki: hogy mohón rajongana az olasz süteményekért és Katharina Cavalieri (Murányi Márta) női bájaiért, példának okáért nem teszi jobbá vagy rosszabbá intrikáit.
Pedig Szikszai rendezésében ezt az összetettséget is sok apró ötletes motívum, gesztus hivatott – sokszor humorral – alátámasztani. Ezek mégsem képesek élővé, átélhetővé tenni Salieri visszaemlékező tortúráját, és nem csupán azért, mert a (dramaturgiájában ezek szerint nem elég alapossággal megdolgozott) szöveg sugallata ellenére az Isten és a fohászok nem igazán érdekesek számunkra.
Azok a jelenetek élnek, amelyekben a szereplők Mozarttal kerülnek kapcsolatba, s az ő művészetéről (s egyre inkább úgy tűnik, hogy egyben a Művészetről) születnek döntések, s lép előrébb a cselekmény. Az lesz „színház”, amikor Lovas Rozi-féle Constanze, ez a miniabroncsszoknyás grunge-girl két őrült fogócska között azt mondja, „kössszi”, még akkor is, ha épp saját magát adná el, a férje büszkeségét kímélendő. Vagy amikor Fodor Tamás Mozart apjaként némán, kispolgári kofferrel toporog az ifjú házaspár kevéssé polgári szobájában, vagy amikor Egri Márta, az anyós másodszor olvassa rá szidalmait a beteg Mozartra és életformájára – mintha kottából. Az lesz elgondolkodtató, amikor a Kaszás Gergő alakította, kicsit unott, kicsit flegma császár (egyáltalán nem kalaposan), aki számára a művészet a prezentáció egy eszköze csupán, jóízűt szundít a Figaro közben, majd saját rendeletét két perc alatt írja felül az ad hoc helyzet kedvéért. Az lesz áthallásos, ahogyan Tamási Zoltán a maga sértett hanghordozásával igyekszik szolgálni őt akkor is, ha saját magát kell megtagadnia. Az lesz életszagú, amikor Murányi Cavalierije dívából sértett primadonnába csap át pillanatok alatt egy csokor rózsával vagdalkozva, s ugyanő lesz maradandó, amikor – Murányit talán még sosem láttuk, hallottuk ennyire nőiesnek – felemelkedik, már-már lebeg áriája közben.
Azzal, hogy Mozart és Salieri közege, kapcsolatrendszere ennyire élő jelenetekben bontakozhat ki Szikszai színpadán, s hogy a többi szereplő nem dialógustöltelék csupán a zenei betétek között, hanem kiváló alakítások egymást követő és megkövetelő sora, mozdít valamennyit a bulvár simaságán afelé, hogy a művészet, kontextus, hatalom és funkció összefüggései felől is elgondolkodjunk. Ez akkor is így van, ha Constanze önfeláldozóbb, Salieri nemesebb még a Forman filmjében látottaknál is, amelyet a nagyközönség viszont nyilván örömmel ismer majd fel a produkcióban. S bár az I. Erzsébet paraván-díszlete itt nem érvényesülhet úgy, mint a minden ízében színház Foster-előadásban, egyik problematikája az onnan áthozott színészeknek is köszönhetően felsejlik benne: az igazi művészet semmi mást nem szolgál, mint magát az életet és az igazságot. (Hát így – a császári szállóigét viszont már tényleg Kaszás intonációjában kell és érdemes meghallgatni…)
Peter Schaeffer: Amadeus
R: Szikszai Rémusz
Szereplők: Kaszás Gergő, Keresztes Tamás, Kulka János, Lovas Rozi, Egri Márta, Fodor Tamás, Murányi Márta, Tamási Zoltán
Bemutató: 2014. június 18. Belvárosi Színház
További előadások:
2014. június 27. és 28. 21.00: Káptalan utcai Szabadtéri Színpad, Pécs
2014. július 4. 20.30: Kultkikötő, Balatonföldvár
2014. július 12. 20.30: Bujtor István Szabadtéri Színpad, Tihany
