Nem a dekorációra

A színészekkel nem érdemes túl sokat foglalkoznunk – ez a darab a rendezésről szól, a rendezésen áll vagy bukik. Rögtön tegyük azért hozzá: ha a színészek általában többé-kevésbé jól meg is oldják a rájuk bízott feladatot, a rendezés – minden hibája ellenére – olyan magas színvonalat képvisel, amelyhez voltaképpen egyikük sem ér fel: egyszerűen nincsenek (Magyarországon sajnos nem lehetnek) hozzászokva ahhoz, ami körülöttük és bennük történik vagy történhetne. Itt ugyanis egy olyan rendezőről van szó, aki egyrészt tele van jobbnál jobb ötletekkel, valósággal bombázza nem üres, nem ügyetlen és nem politikai áthallásokkal tarkított, hanem valóban gazdag, burjánzó, izgalmas ötleteivel és megoldásaival a színészeket és a nézőket, másrészt pedig aki – akár saját kútfőből dolgozott, akár jó tanulmányokat vagy könyveket olvasott – nagyon alaposan és radikálisan átgondolta Shakespeare vígjátékát. Így aztán a rendezés valami olyasmit ad, ami teljesen szokatlan a mai magyar színházakban: abszolút elkötelezett olvasatot, amely nem pusztán újragondoltatja velünk a Szentivánéji álmot, de egyben megteremti azokat a technikákat is, amelyekkel hitelesen színre tudja vinni a megálmodott koncepciót. És miközben a színészek egyszerre a szó legteljesebb értelmében színészekké válhatnak, vagyis teljesen átadhatják magukat a szerepnek és a koncepciónak, mi, nézők hirtelen azt látjuk, hogy ezen az estén nem pusztán egy színházi előadáson veszünk részt, amely során valakik jól-rosszul letörlik a port egy régi klasszikusról, hanem egy olyan drámát adnak elő, amely mindenesetül rólunk szól, és olyan szinten érint meg minket, ahogyan kortárs darabok és rendezők – sok hűhó semmiért – általában nem.



Álom és valóság – persze, ez itt a kérdés. Hogy Oberon játszadozni kezd Titániával, de a varázslatos álom, amellyel tréfából beburkolja kedvesét, valóságosan hatni kezd szerelmére, és magával rántja őt. És hogy nagyon nem lehet tudni, mit takar ebben az esetben az „ébredés”. Emellett azonban a művészetről is szó van. Nagyszerű húzás a rendező részéről, hogy a színdarabban szereplő előadás (Pyramus és Thisbe története) hatással lesz a darabra magára is, ahogy a színpadra állított színpadról a színész „valóságos” csókot ad a színpadon túli szerelmének, mi pedig látjuk a színészt, aki azt a szerepet alkotja, hogy ő egy színész, aki már nem akar és nem tud csak színész lenni, és aki minden szerelmét beleviszi Thisbe és Pyramus történetébe, amelyet szerelme előtt kell eljátszania. Nincs játék, csak valóság van – a valóságra kihat minden játék, és olykor megállíthatatlanul magával is sodorja azt. A színpadon felállított színpadon ábrázolt valóság – ami persze „csak” művészet, pszeudo-világ – megrendítően temeti maga alá a nagyúri esküvőt – megint csak: a színpadon.



Mesél a fiatal grúz rendező, David Doiasvili, és amit mesél, az már nem pontosan a Szentivánéji álom története, hanem valami más, valami több; mégsem érezzük, hogy meghamisítaná a klasszikus darabot – egyszerűen színpadra viszi, a szó legnemesebb értelmében, vagyis teszi a dolgát, és ez az, ami ritka esemény itt nálunk, Magyarországon. Igazi ünnep a színpadokon tobzódó ötlettelenségek közepette (lásd például a Katona József Színház erőtlen Godot-ra várváját vagy az Örkény Liliomfiját). Kicsit olyan a mi itthoni színházi világunk, mintha a klasszikusok unalmas – vagy éppen az érezhető unalom elkerülése végett kétségbeesetten túlcifrázott – színrevitele és az avantgárd politikai átiratok között lehetne csak választani, mintha a színház csak ócska kiszólás vagy üres művelődés lehetne.

Mesél a fiatal grúz rendező, David Doiasvili, de persze vannak buktatói is ennek a mesélésnek. Nem lehetetlen tragédiába fordítani Shakespeare vígjátékát, hiszen tudjuk, hogy magánál Shakespeare-nél is a legtöbbször csak egy hajszálon múlik, hogy a tragikus vagy komikus kezdet tragikus vagy komikus véget ér-e. Házasság helyett öngyilkosság a végkifejlet, amellyel egy férfi tudomásul veszi vereségét. De ahogy egyszer a színpadon el is hangzik, egy idő után egy kicsit azért kezd már valahogy túl sokká válni az egész. Pisztoly, lövöldözés, formidable stb. – talán a rendező fiatalsága az oka, hogy a darab így, ebben a formában eléggé szertelennek és főleg mértéktelennek hat. Helyenként túl messzire megy az effektusokban, az őrületekben, az ordító slágerekben, ráadásul – hiszen ez még önmagában nem volna baj – mindezt kissé indokolatlanul és értelmetlenül teszi. Kár érte; egy kis klasszicizálódás (öregedés? tapasztalás?) alighanem jót fog tenni a rendezőnek, talán sikerül majd ennél letisztultabb és ebből kifolyólag vagy ezzel párhuzamosan egy még radikálisabb művészi világot teremtenie, ahol a radikalitást nem a külső effektusokra bízza majd, vagy legalábbis nem ilyen mértékben, hanem magából az eredeti darabból bontja ki és mutatja fel.

A színészek pedig olyanok, amilyenek. Jók, rosszak, színésztől és jelenettől függően (mindenképpen ki kell emelni Nagy-Kálózy Esztert Hippolyta és Titánia, valamint Farkas Dénest Puck és Philostrat szerepében). Összességében azonban úgy tűnik, hogy néhány momentumtól eltekintve nem nagyon értik, hogy mi történik a színpadon bennük és velük, hogy mi az, amit itt játszanak, játszatnának velük. Reméljük, mielőbb hozzászoknak és minket is hozzászoktatnak az ilyen színházhoz. Ahhoz a színházhoz, amely arról mesél nekünk, hogy, mint Nietzsche mondja, „a kultúra még valami más is lehet, mint az élet dekorációja”.

Nemzeti Színház: Szentivánéji álom
Készült Arany János és Nádasdy Ádám fordítása alapján
Rendező: David Doiashvili
Bemutató: 2014. július 3. Gyula, Nemzetközi Shakespeare Fesztivál
2014. szeptember 19. Nemzeti Színház
Következő előadások: 2015. január 30–31. (Debrecen); február 3.; február 26.