Szürreális homokvilág

Mikor és minek a hatására kezdted érezni azt, hogy megvan benned a kellő ambíció, hogy ne csak színészként, hanem rendezőként is szolgáld a közönséget?

Az egész több véletlen együttállásából alakult. Már korábban is fontolgattam, hogy kipróbálom magam rendezőként, de még nem volt konkrét tervem. Nagyon érdekelt, hogy milyen lehet a színházcsinálás másik oldala, hogyan tudnám koordinálni a kollégáimat, hogyan lehetne átültetni egy nagyobb rendszerbe azt az ízlést és a munkához való hozzáállást, amit színészként képviselek. Kíváncsi voltam, hogy helyt tudok-e állni egyszerre íróként, dramaturgként, jelmez- és díszlettervezőként, kellékesként és rendezőként. Hasonlóan izgalmas „váltás” ez számomra, mint amikor hét év után eljöttem a Maladype Színházból, és a Vígszínházba szerződtem. Teljesen véletlenül láttam meg a Mozsár Műhely által kiírt pályázatot, és megmagyarázhatatlan, ám annál ellenállhatatlanabb késztetést éreztem, hogy pályázzak.

Hogyhogy pont a Hoffmann-művet, ezt a 19. századi szürreális, mágikus realizmushoz közelítő történetet választottad a pályázat és a rendezésed alapjául?

Huszonéves voltam, amikor a nővérem olvasásra ajánlotta Hoffmann könyvét – nagyon magával ragadott a történet, aztán évekkel később egy nyaralás alkalmával újra elolvastam, és ekkor már tisztán éreztem, hogy van ebben a történetben valamiféle színpadi potenciál. Volt egy olyan érzésem, hogy nekem még dolgom lesz A homokemberrel. És lett is. Egyébként hasonlóan misztikus-titokzatos érzés fogott el egyszer a Vígszínház kapcsán is, vagy amikor a Szentkirályi utcában sétálva felpillantottam tizenévesen a Színház- és Filmművészeti Egyetem épületére.

A történet főhőse Nathanael, aki gyerekkorában olyan borzasztó traumán megy át, amely a jelenben is hat rá: anyja mesél neki a homokemberről, aki Nathanael képzeletében félelmetes szörnyeteggé változik, s akit ő a család rosszarcú ügyvédjével, gyaníthatóan apja halálának okozójával, Coppelius-szal azonosít. Coppelius közelségét felnőttként is érezni véli, zaklatottsága az őrületig fokozódik. Dióhéjban ennyi a felszínen mozgó sztori, de mit rejt a mélyebb réteg, és mire hegyezitek ki az előadásotokat?

Ez egy meglehetősen szürreális történet, amely felfogható meseként vagy akár horrorsztoriként is, ahol nem lehet éles határt húzni valóság és fikció között. A pályázat írásakor számos kérdéssel találtam magam szemben, sok humorlehetőséget fedeztem fel, és az idő múlásának – ha úgy tetszik, a homokszemek pergésének – kérdése is foglalkoztatott. A mi adaptációnk egy belső utazásról szól, amely során Nathanael egyre mélyebbre ájul saját tudatalattijában. Az előadás látványvilágáért, a multimediális megoldásokért felelős Biljarszki Maximmal nem csupán dramatizáltuk a novellát, hanem írtunk egy, a rendezői koncepciónak megfelelő saját történetet a Hoffmann-mű alapján. Létezik-e objektív valóság? Belőlünk fakadnak-e félelmeink, szorongásaink és feszültségeink, vagy a külvilág generálja őket? Többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti az előadásunk, és remélhetőleg elgondolkodtat az idő múlásáról, a halál közelségéről is.

Maximmal hogyan találtátok meg egymást, mi a közös munka előtörténete?

Maxim egy gyerekkori barátom legjobb barátja. Innen az ismeretség. Rendkívül sokoldalú alkotó. Médiaművész, zenész, és tanít a Metropolitan Egyetemen. Egy ideig zenéltünk is együtt. Tudtam róla, hogy nem dolgozott még színházban, de érdekelheti ez a világ. Megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem dolgozni az előadáson, és azonnal igent mondott. Tüllök, függönyök és projektorok segítségével teremtünk izgalmas, szürreális, háromdimenziós vetített világot, pontosabban kettőt: egy reálisnak vélt valóságot és egy, a főszereplő által vizionált közeget, ahol Nathanael (Patkós Márton) találkozik az őt körülvevő, reálisnak vélt figurák alteregóival, például Coppeliuséval és Clara nevű menyasszonyának (Gyöngy Zsuzsa) buja változatával, Olimpiával.

Coppeliust egykori osztályfőnököd – ha úgy tetszik, mestered –, Zsótér Sándor játssza.

Így van. A mi Coppeliusunk (aki egyaránt lehet Nathanael kivetített szorongása, mestere, lelki vezetője, maga a sátán, a főszereplő idősebb alteregója) a való világban csak lepke képében, kvázi sugallatként tud megjelenni – erre reflektál az előadásunk beharangozójában látható logó is.

Igyekeztem kapcsolódási pontokat is keresni a saját életem és Nathanaelé között, illetve talán az a helytálló gondolatmenet, hogy az engem foglalkoztató kérdések megfogalmazásához kerestem anyagot és partnereket. Nathanael tulajdonképpen felfogható az én alteregómként is. A Coppeliust játszó Zsótér Sándor a mesterem, Lendváczky Zoltán, aki Lothart játssza, a Maladypében volt hét évig állandó partnerem és jó barátom, a Clarát játszó Gyöngy Zsuzsa pedig a civil életben a menyasszonyom. Zsótér Sándor annak idején egy olyan „virtuális valóságba”, a színház világába vezetett be engem, mint amilyenbe Coppelius Nathanaelt. Ezzel gyökeresen megváltozott az életem. A Novemberi éj című, harmadév végi vizsgaelőadásunk próbafolyamata alatt például olyan érzelmek, figyelem és idegrendszeri rebbenékenység szabadult fel bennem, amelyeknek a létezéséről korábban nem is tudtam. Azóta is a mesterségesen generált valóságvilágban élek. Az időm nagy részét a színházban töltöm, ami rengeteg fáradtsággal és lemondással jár, másrészről olykor rendkívül felemelő.

Az említett Olimpia az eredeti műben egy fabábu, ma úgy mondanánk, hogy robot. Döbbenetes, hogy Hoffmann mennyire megelőzte a korát!

Főleg, ha azt vesszük, hogy Szaúd-Arábiában már állampolgársága van egy női robotnak. Egyébként ha már itt tartunk, az előadásunkban lesz is egy számítógépes játékot imitáló jelenet, ami az emberi életet, pontosabban a küzdést, az elbukást, az újrakezdést hivatott modellezni. Az efféle játékokban – akárcsak az életben – egyre nehezebb pályákat kell teljesíteni.

Te igencsak magas hőfokon égsz, sorra teljesíted a „pályákat”: játszol, filmet forgatsz, szinkronizálsz, zenélsz az Aszittemben, a Kelet-nyugati pályaudvarban és a Karamazov zenekarban, sportolsz, és emellett még a magánéleted, a közelgő esküvőd is menedzseled.

Valóbangyakran csúcsra járatom magam, ami sokszor egy önmagát gerjesztő folyamatba csap át. Amint átesek a holtponton, még nagyobb fokozaton kezdek pörögni. De a mindennapi teendők – ha fontosak is ugyan – valójában csak kis feladatok. A „pálya” maga az élet. Ki tudja, lesz-e következő „pálya”, hogy tovább mehetek-e egy szinttel, vagy újra kell kezdenem, vagy hibázom, elbukom, és visszadobnak a „pálya” elejére. De az is lehet, hogy lefagy a rendszer, és nincs tovább…

Márciusban debütált a Pesti Színházban az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte A félkegyelmű , amelyben Rogozsint alakítod: egy szenvedélyes, agresszív, démonaival harcoló figurát, aki képes megölni az általa szeretett nőt, csak hogy az ne lehessen másé. Hogyan találtál egy ennyire szélsőséges karakterhez kapcsolódási pontokat?

A Rogozsinban munkáló gyilkos indulat és összetört lelkiállapot azért nem idegen tőlem sem, sőt, engem is ért már olyan csalódás, amit szerintem soha az életben nem heverek ki, szóval bőven van miből építkeznem a szerepformálás közben. Ráadásul bármennyire is kenyérre kenhető, higgadt ember vagyok általában, az agresszióhoz is van közöm, ugyanis sok többletenergia, stressz, feszültség és sérelem munkál bennem, és néha nagyon fel tudom húzni magam apróságokon. Ezeket a frusztrációkat „fogalmazom bele” Rogozsinba. Ő egy nagyon emberi figura, nem mesterkedik, hanem önazonos – ez is lehet egy kapcsolódási pont, meg az is, hogy időről időre nehéz helyzetbe kényszeríti magát, mert kíváncsi arra, hogy hogyan tud helytállni saját határainak feszegetése közben. Én is szeretnék ennyire bátran élni.

Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondtad, hogy előadások után minden porcikádon és idegszáladon érzed az igénybevételt, s hogy ilyen lehet egy versenylónak a futamot követően. Arra mikor jöttél rá, hogy ebbe a szakmába bele kell dögleni?

A Maladypében fele annyit játszottam, mint a Vígben, de nem mondhatom, hogy kevesebbet dolgoztam, hiszen folyamatosan workshopokat, nyílt próbákat tartottunk, és gyakran éjfélig vagy még tovább bent maradtunk. Mi magunk világítottunk, kellékeztünk, építettünk és bontottunk. Volt, hogy próba közben elszakadt a vállizmom, vagy hogy külföldön dolgoztunk, és egy számomra teljesen idegen nyelven kellett megtanulnom egy egész szerepet. Rendkívül intenzív önismereti időszak volt ez, rapszodikus időbeosztással. A Vígben estéről estére játszom olyan karaktereket, akiknek a nyakában ott liheg a halál, és ha majd én is ott tartok, hogy az életem homokszemcséinek a nagy része lepergett, akkor nem akarom azt érezni, hogy ellinkeskedtem az időt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elvesztegessem a napokat, vagy hogy azzal nyugtassam magam, hogy majd lesz még egy lehetőségem holnap. Mert nem biztos, hogy lesz. Akárcsak egy sportolónak, a legjobb állapotban kell lennem minden este, hogy képes lehessek egyéni csúcsot dönteni, továbblépni, eggyel feljebb tenni a lécet. Ha nem feszegetném a határaimat, nem derülne ki, hogy képes vagyok-e egyszerre színészként, rendezőként létezni, és közben ember maradni. Szerintem egy magára valamit adó alkotónak igenis sok vargabetűt kell leírnia élete során, és gyakran kell önsanyargató életmódot folytatnia, mert ha a szélsőséges helyzeteket nem ismeri, nem fogja tudni feltenni a szívét a színpadra. Mert nincs miből. Én kíváncsi akarok maradni a világra.