Egy eltiport életmű

Ország Lili, a magyar szürrealista festészet kiemelkedő alkotójának tiszteletére készített előadás a Bábszínház Ország Lili stúdiójában került bemutatásra. A Bábszínház díszletfestőjeként, később tervezőjeként dolgozó művész festményeit néhány szöveges plakáttal kiegészítve már a lépcsőkön felvezető folyosókon megtekinthetjük – ha tudjuk, bemenni ugyanis csak az ott dolgozók felügyeletével lehet közvetlenül az előadás kezdete előtt, így időnk és lehetőségünk a nézelődésre, olvasgatásra csak a szünetben vagy a darab végén marad. A kiállított anyag viszonylag átfogó képet ad Ország Lili művészetéről, de mindezt már elég későn: a nézők közül (főként a fiatalabb, középiskolás korosztályból) valószínűleg sokan nem elég tájékozottak a témában, az előadás viszont már az első részben erőteljesen ezeknek a háttérismeretére alapoz. Az előkészítés hiánya még inkább hátráltató tényező lesz Kemény Henrik, Vitéz László – azaz mindenki „pajtikája” és barátja –, Frici esetében.

A díszlet a Bábszínház alkotójának vörös falakat ábrázoló festménysorozatára épül: a térben eleinte csak egy hatalmas fal látható. Ország Lili „A falak bennem vannak” mondata életének egyik traumájára utal: egy ungvári téglagyárra, ahol több száz zsidóval összezárva egy hónapig kellett rostokolnia édesanyjával és öccsével élelem nélkül. A koncentrációs tábortól végül megmenekültek, azonban a Rákosi-korszak nem hagyott lehetőséget kibontakozni Ország Lili művészetének, mert az nem felelt meg a propaganda elvárásainak. Az előadó- és alkotóművészeket a rendszer a három T (tiltott, tűrt, támogatott) kategóriájába sorolta.

A téma színpadi bemutatása tehát mindenképpen indokolt és fontos lenne, azonban mindezekből a jelképekből és összefüggésekből az előadás szinte semmit sem láttat: mindössze néhány mondatban hangzik el az, hogy a szocializmus kizárólag a kollektív kétkezi munkát, egy ház biztonságos felépítését tartja „művészetnek”. Az égig érő falon való áthatolhatatlanság, az ezt őrző katonák jelenléte kontextusba ágyazás nélkül inkább a berlini falra és a szabadság megvonására enged asszociálni, ahogyan a Rákosi-beszédeket hallató jelenetek is a témára vonatkoztatható konkrétumok nélkül közvetítik a megfélemlítés érzetét. A készítők túlságosan általánosságban ábrázolják a hatalmi nyomást, és a hangulati szférát próbálják megragadni – többek között azzal az ismétlődő momentummal, hogy teljes sötétség uralja a termet –, de erőtlenül.

Ország Lilit egy, a magasból mozgatott, zsinóros marionett alakítja. Kecses, visszafogott mozdulatait rendkívül precízen és élethetűen koordinálja Spiegl Anna, azonban sajnos szinte ez a karakter az előadás egyetlen fénypontja. Érthetetlen okból a többi báb egyébként sem veszi ki a részét a cselekményből annyira, amennyire lehetett volna, szerepük sokszor elhanyagolható, és inkább a színészek játszanak helyettük. Kérdéses az is, hogy tulajdonképpen mi a történet, mert nincs egységes, lineáris eseménysor – emiatt koncepciótlannak tűnik a megvalósítás –, viszont sok (különösen egy fiatalkorúaknak is szóló előadást tekintve) a vontatott tempójú, elvont monológ, például a sötétség és a hang mibenlétéről. Indokolatlannak mondható a többször is eljátszott jelenet a színházba érkező, felháborodott asszonyról, akinek nincs kijelölt ülőhelye. A bibliai vonatkozású epizódok és Lilithről, a holdistennőről szóló mese nem igazán tud beleilleszkedni a kontextusba. Ezekhez hasonlóan a vásári bábjátszás legősibb és legismertebb figurája, Vitéz László, valamint mestere, Kemény Henrik sem nyerik el történeti szálon a funkciójukat, pedig több szempontból összeköthetőek Ország Lilivel, hiszen a hatalom az ő szókimondó karakterüket is száműzte a színpadokról. Kemény Henriket Márkus Sándor formálja meg, de nem elég erős és jellegzetes a kontraszt a Vitéz Lászlónak kölcsönzött és saját hangja között – ellenben az a jelenet bravúros, amikor a fal mögül beszélteti a más által mozgatott Vitéz Lászlót anélkül, hogy látná mozdulatait. Az ő szintén elhallgattatott barátját, Fricit Szolár Tibor kelti életre, akinek sajátos, szakadozott, félig hang nélküli megszólalásmódja hiteles és ötletes, de sokszor nem érthető, amit mond. A humorosnak szánt mondatok sem váltják ki azt a hatást, amit szeretnének.

Az előadás jól sikerült jelenetei a látványra építenek. Ország Lili Memento című festményét, annak roncsolt, deformálódott arcú női alakjait szemléletesen idézik meg a darab végén felsorakoztatott katonabábok arcai, ahogy az aláfestő zene is hangulatos. Az előadás során a díszletfal fokozatosan rombolódik le: először csak néhány téglát ütnek ki, majd egyre többet, majd végül egy kétszárnyú, elforgatható és kitárható, színpadhelyként is funkcionáló tárggyá válik. A záróképben feltűnik egy másik, lyukacsos, fal nagyságú, de horizontálisan lefektetett alapzat is, melyet függőleges helyzetből kezdenek el leborítani kötelek segítségével. A díszletet tehát bábként mozgatják, ahogyan az embereket is: az egyik színész fentről, de félig oldalról, a levegőben lógva mozog. Szerepe instrumentalizálódik, ugyanakkor szabaddá is válik a térben.

A színház azonban nem aknázta ki a témában rejlő gondolati és kivitelezési lehetőségeket, főként azt figyelembe véve, hogy nekik lett volna erre leginkább lehetőségük. Mert bár Ország Lili-kiállításokat rendeznek időnként a galériák, a Bábszínház volt az a közeg, ahol igazán ismerhették őt. Kár érte.

Befalazva – in memoriam Ország Lili
Budapest Bábszínház
A Gergye Krisztián Társulattal közös előadás
Játsszák: Barabás Anita m. v., Gergye Krisztián m. v., Hannus Zoltán, Márkus Sándor, Pallai Mara, Radics Rita, Spiegl Anna, Szolár Tibor, Teszárek Csaba
Monológok: Dragomán György
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlettervező: Zöldy Z Gergely
Jelmeztervező: Béres Móni, Zöldy Z Gergely
Produkciós menedzser: Gáspár Anna és Huszár Sylvia
Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián
Bemutató: 2017. szeptember 30.
Következő előadások: 2018. január 31., február 1., 12.