Megalkudni emberi dolog

Vastaps fogadja az előadást – nem a kötelező, hanem a felszabadult, kirobbanó fajta, amelyet csak Hegedűs D. Géza színrelépése akaszt meg. Hegedűs nem játszott, kezdés előtt még a nézőtéren lehetett látni, de most felkéredzkedik egy borítékkal a kezében, elnézést kér, és elárulja, hogy a darab, amit láttunk a jutalomjátékáért és az azzal járó apanázsért küzdő színésznőről, valójában a hetvenöt éves Bálint András jutalomjátéka volt. „Lám-lám, az élet utánozza a színházat, vagy a színház maga az élet”, mondja, és telibe talál, hiszen Osztrovszkij 1881-es drámája olyan, mintha 2018-ban írták volna, hogy a lehető legégetőbb kérdéseket vesse fel hatalom és tehetség, pénz és színház viszonyáról. A férfiaknak, a vezetésnek és a pénzosztó szerveknek kiszolgáltatott színésznőről, aki csak a művészetnek szeretne élni, de mindenki más – az igazgató, a pénzember, a tanító – azt szeretné, hogy inkább neki éljen. Csak neki. Hogy birtokolhassa, és kapjon egy darabot a tehetségéből, a művészetéből. Ha zombifilmben néznénk, ezt a színésznőt élve falnák fel.

Nyegina sikeres vidéki színésznő, de a vásárvégi jutalomjátéktól függ a sorsa: abból rendezné édesanyjával a tartozásait. Se ruhája, se megfelelő öltözője, de a közönség szereti, és szereti egy bölcsész fiú is, Meluzov, aki az életre tanítgatja, és rendes, polgári estékről álmodozik vele, amit otthon, a négy fal között töltenek el. Ez még a jobbik eset: a szeretet börtöne, amely kedvességből zárná be és fosztaná meg a színháztól a színésznőt. Van, aki a húsát szeretné, és van, aki csak inni egyet vele. A férfiakban mégis közös az a hol szolid, hol nyílt erőszak, amivel rángatják, huzigálják, vonják és taszítják a színésznőt, hogy akaratuk alá hajtsák. A tragikus színész, Gromilov a hóna alá csapja, míg a nagyhatalmúak kiskutyája, a mindig a lepattanóra ugró Bakin a szoknyája alá nyúlna. Ha nem engedelmeskedik Nyegina, ha felháborodik, még a férfiak vannak megdöbbenve: Hát miért nem lehet ezt udvariasan? Minek a patália? Miért nem játszik a játékszabályok szerint?

Mondhatnánk, hogy A művésznő és rajongói a Radnóti Színház válasza a #metoo-ra, de ez a leegyszerűsítése lenne Osztrovszkij rétegzett, sokszínű darabjának. Kétségtelen, hogy Valló Péter rendező és Morcsányi Géza dramaturg tálalásában húsba vájóan aktuális a darab: a színésznőt kétszer is megpróbálják megerőszakolni, a Hercegnek becézett befolyásos pénzember a slicce felé húzza a kezét, épp csak azt nem mondja, hogy „puszild meg!”. A fizikai erőszak, a testi megalázottság azonban csak egy rétege az előadásnak – ennél is fontosabb az a rendszer, amelybe a hatalommal való visszaélés beágyazódik. Az az erkölcsi normarendszer, amellyel a színésznő nem hajlandó megalkudni, és ezért ellehetetlenítik. Előbb pénzügyileg, majd művészileg, miközben a tartását igyekeznek megroppantani, hogy még jobban kiszolgáltassa magát nekik: a színház vezetésének, a pénzemberek befolyásának, a férfiak közeledésének.

Osztrovszkijon keresztül Vallóék sorra vetik fel az aktuális kérdéseket. Meddig őrizheti meg egy művész a függetlenségét? Mikor alkuszik meg, és mikor köt ésszerű kompromisszumot? Hogyan lehet a megélhetés és művészet közötti örökös lavírozásban megőrizni, ápolni a tehetséget? Mi az a pont, melyik az a megalkuvás, ami után elveszik majd végleg? A tragikus színészt játszó Schneider Zoltán a két lábon járó, de még gyakrabban csak a sarokban fekvő mementója ennek, aki a múltban meg az alkoholban él: régi dicsőségére koccintgat, a jelent, tehetsége elmúlását már nem tudja józanul elviselni.

Börcsök Enikő a művésznő édesanyjának szerepében életviselt bölcsesség, kijózanító praktikum. Gesztusaiban – a színpompás sálon végigsimító kézben, lábának egy moccanásában, ahogy közel húzódik a gazdag Velikatovhoz – ott van egy szegénységben leélt élet minden vágyakozása, visszafojtott kívánkozása. Velikatov a darab izgalmas rejtélye, az intellektuálisan egyszerű, de szerény, visszahúzódó, csendben udvarló gyáros, aki látszólag csupa jót kínál, de ezzel a csupa jóval – házi színpaddal és kalitkába zárt tehetséggel – fojt csak meg igazán. Rusznák András szeretetre méltóvá formálja a figurát: hiába rajongja mindenki körbe a pénze miatt, szíve mélyén mindvégig esetlen, félénk férfi marad.

Morcsányi Géza gördülékenyen frissítette a szöveget, a nyelvezetet – Osztrovszkijnál még gyakran benefikszet mondanak a jutalomjátékra, itt már gázsit a fizetésre –, és poénokkal is jobban megszórta. Valló bevallása szerint féltek attól, hogy enélkül a darab annyira élethű lett volna, hogy a nézők csak elborzadnak rajta. Így viszont felszabadultan kacagnak, mígnem a pörgős első felvonás után a melankolikus másodikban torkukra nem fagy a nevetés. A cselekményt a piszkos albérletből a színházi öltözőbe áthelyező adaptáció a színházi önreflexiónak is tágasabb teret nyit, és lecsapja a kínálkozó magas labdákat, amikor az ügyelőt és egykori színházigazgatót játszó Bálint András megjegyzi: ez a színház korábban az övé volt.

A művésznő és rajongói Lovas Rozi jutalomjátéka is egyben, aki a főszerep tragikus ívét úgy feszíti ki elénk, hogy annak belső ingadozásait és külső determinációját is élesen lássuk: hogy hol lehetett volna másfelé menni, és miért nem vihette a lába mégsem arra. Keretes szerkezetet ad az előadásnak, ahogy Nyeginaként az elején és a végén is elénekel egy dalt a koldussá vált színésznőről. Először édesbúsan, tehetsége teljében, a végén már felesleges cicomában, a sírástól fojtogatva. Tudja, mit veszthet el. Tudjuk, mit veszíthetünk.

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: A művésznő és rajongói
Radnóti Színház
Rendező: Valló Péter
Szereplők: Lovas Rozi, Börcsök Enikő, Kelemen József, Pál András, Martinovics Dorina, Rusznák András, Porogi Ádám, Bálint András, Schneider Zoltán, Konfár Erik
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Horváth Jenny
Dramaturg: Morcsányi Géza
Világítás: Baumgartner Sándor
Rendező asszisztens: Hatvani Monika
Bemutató: 2018. október 20.
Következő előadások: 2019. január 12., 15., 21., 26., február 3., 4., 10.