„Reggel meghal az apád, este vígjátékot játszol”

Elengedhetetlen rituáléid vannak előadás előtt: a Téli rege előtt mindig levest ettél, a Szerelmes Shakespeare -hez szendvics járt és fifázás. Miért?

Főpróbahéten alakulnak ki ezek a szokások. Ha az egyik próbán megszületik valami, megjegyzem, mit és hogyan vettem fel, és utána ahhoz tartom magam. A két cipőt milyen sorrendben húzom fel, felül öltözöm át először, vagy alul – ezek mind fontos kérdések. A gondnokban például az előadás kezdete után egy perccel végigmondom a szöveget. Kétszer, és szigorúan járkálás közben.

Ez babona?

Az.

És működik?

Hülye azért nem vagyok, tudom, hogy nem ezen múlik az előadás, de megnyugtat, hogy mindent megtettem, hogy jó legyek. Van ebben egy kis felmentés: ha úgy érzem, mégse voltam elég jó, foghatom arra, hogy nem tartottam pontosan a rituálét.

Sokat tépelődsz előadás után, mi sikerült, és mi nem?

Sokat. Végül sosem intézem el annyival, hogy rossz sorrendben vettem fel a zoknit. Előadás után nagyokat sétálok a városban, és próbálok közben gondolkodni, megtisztulni, és legközelebb javítani a játékomon.

Sok szó esik arról, hogyan frissítette fel Kováts Adél a Radnóti Színházat. Belülről nézve miben áll ez a megújulás?

Én nem látok drasztikus változást, szép az átmenet. Bátrabbak az előadások, talán ebben van különbség. A darabválasztásokban nincs ott a siker záloga, nem megyünk biztosra, érzékeny témákat feszegetünk.

Például?

A 10 például nagy vállalás. Nehéz történet, és érdekes a forma, amely színészként nagymértékben igényli a személyes fogalmazást. A párnaember többeknél is kicsapta a biztosítékot a gyerekgyilkosságokkal. Fontos megemlíteni, hogy ezek a témák nem azért kerülnek elő, hogy megbotránkoztassuk a nézőket, hanem mert előfordulnak a társadalmunkban, és szembe kell néznünk velük. Idesorolom az Egy piaci napot is, ami nemcsak nézőként, színészként is nehéz előadás. Végig a színpadon kell lennünk és kitartani a koncentrációt, ráadásul a társadalmi felelősségvállalásunkra reflektál a darab. Erről a témáról nem lehet nem beszélni, és úgy tenni, mintha csak a gondosan lezárt múltunk része lenne.

A 10 plasztikai sebészhez járó figurájába az örökös önelégedetlenséget fogalmazod bele magadból?

Meg azt a furcsa magányt, amivel a színészet jár. Bár csapatmunka a színészet, és a társulat a családunk, mégis egyedül kell megtépnem magamat. Ez nehéz. Kitapogatni, hogy meddig merek elmenni, és feltépni olyan sebeket, amikről tudom, hogy fájdalmasak lesznek. De csak úgy van értelme a színészetnek, ha ki tudom mosni magamból a szennyest. A Petri-estben például mélyre merítkezünk – az egy egyes szám első személyű előadás.

Ott mit tépsz fel magadból?

Sok mindent, mert nagy ívet fut be az előadás: a múltbeli bűneimet, tékozlásaimat, züllésemet, a szeretni nem tudásomat és a szeretetem nem vállalását.

A színházzal együtt te is megújultál a Radnótiban?

Ezt nem tudom megítélni. A megújuláshoz megfelelő szerep kell, és rendező, aki ismer, és nem hagyja, hogy megragadjak azokban a panelekben, amik mint minden színésznél, nálam is kialakultak. Előfordul, hogy egy új rendező megelégszik velük, mert először lát, és tetszik neki, akkor viszont az én felelősségem, hogy valami mást húzzak elő magamból. Csak ez nem mindig sikerül. Kevés vagyok hozzá, azt hiszem.

Ki tud a legsikeresebben kirángatni a paneljeidből?

Valló Péter, Szikszai Rémusz, Mohácsi János. Alföldi Robival is érdekes volt most dolgozni, mert különleges pedagógiai gonddal ügyelt arra, hogy ne úgy interpretáljak egy szituációt vagy mondatot, ahogy az elsőre jönne belőlem. Jófajta keresés volt, amely során bonyolultabbá akartuk tenni a megoldásokat, és ennek köszönhetően A gondnokban olyasmit csinálok, amit korábban még nem.

Miben áll ez az újdonság?

Azt remélem, a nézők majd megítélik.

Alföldi másképp húz ki a panelekből, mint mondjuk Mohácsi?

Persze. Robi szereti a próbafolyamat alatt késznek látni a darabot, ezért technikailag nagyon igénybe vesz. Moha nem azzal foglalkozik, hogyan lehet a gondolatot színészileg megvalósítani – ezt rám bízza –, inkább lelkileg mélyít el, a személyességemet vonja bele a darabba.

László Zsolt mondta, hogy az utolsó pillanatig nem tudtátok megfogalmazni, miről szól valójában A gondnok . Három hónapja játsszátok: azóta rájöttetek?

Nem igazán. Persze mondhatjuk, hogy benne vannak az önbecsapásaink, a lecsúszásunk, az egy helyben topogásunk, a szeretethiányon alapuló ésatöbbi, de ez a darab más korban, más közegben született. A kérdés az volt, ma miről szólhat. Számomra arról a torzulásról, hogy az élethazugságai milyen magányossá teszik az embert, és milyen érdekesen reagál arra, ha találkoznia kell önmaga szörnyű valóságával, és hova menekül előle, a védekezési mechanizmusoknak milyen széles skáláját hozza működésbe.

Színészként nincs szükséged egy tisztán megfogalmazott gondolatra, hogy miről szól a darab, hogy el tudd játszani?

A színészet a legkiszolgáltatottabb szakma: ki vagyunk szolgáltatva az írónak, rendezőnek, a jelmez- és díszlettervezőnek. A darabbal nekem kutya kötelességem azonosulni, még akkor is, ha mást gondolok róla, mint a rendező. Ezt félre kell rakni, és ráhangolódni arra, amit a többiek gondolnak, hogy közösen haladjunk egy kitűzött cél felé. A gondnok nál nem tudnánk kiírni egy molinóra, mi is ez a közös gondolat, mert annyi mindenről és legalább annyira a semmiről is szól, hogy rengeteg olvasata lehetséges. Ez egy abszurd dráma, de hogy mi rejlik az abszurditás alján, az egyértelmű: ezeknek a lecsúszott figuráknak a függési, kvázi szerelmi háromszöge.

Beszéltünk a vívódásaidról, az önelégedetlenségedről, nemrég pedig azt is mondtad, hogy évek múltán be kellett látnod, hogy nem vagy zseni, se olyan tehetséges, mint sok kortársad, „csak egy középszerű figura”. Tényleg középszerű színésznek tartod magad?

Sokszor igen, és ez nagyon pusztító. Vannak pillanatok – hangsúlyozom, pillanatok –, amikor érzem magamban az erőt. De azt is tudom, hogy még hosszú út áll előttem. Csodálva figyelem a kortársaimat és a kollégáimat, és próbálok tőlük lopni, beépíteni a játékomba azt, ami az ő személyiségükből természetesen fakad, az enyémből viszont nem, hogy ha összeillesztem a kettőt, gazdagabb színész legyek.

Hogy érzed, mit tudnak, amit te nem?

Amikor esendő, kiszolgáltatott szerepet játszom, sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy mást jelentek a színpadon. Vannak, akik erős, maszkulin jelenségnek látnak, miközben én elesett kisgyereknek érzem magam, hiszen azt játszom. Összhangba kéne hoznom a kettőt. A másik, hogy szívesen beépítenék a játékomba finomabb megoldásokat. Vehemens természetű vagyok, ezért izgalmas figyelni számomra egy kevésbé vehemens ember megoldásait. Rettenetesen szeretem például Porogi Ádám színészetét, érzékeny és finom játékát. Próbálgatom a megoldásait, hogyan állnának nekem.

A vehemenciádból szélesebb színészi gesztusok következnek?

Igen, és ezzel szerintem semmi baj nincs. Nem gondolom, hogy a minimál játéktól lesz valami igaz és hiteles. Épp ellenkezőleg. Ha felülsz a 4-6-osra, ott is eltérő habitusú embereket látsz, nem mindenki kommunikál finoman. A gesztusaim olyanok, mint a habitusom, ezt el kell fogadni, de azzal érdemes foglalkozni, hogy ne mindig ugyanazokkal a megoldásokkal éljek bizonyos szituációkban.

Hogyan született meg benned a felismerés, hogy sokat kell még fejlődnöd?

Ez gyerekkorom óta kísért, valószínűleg a neveltetésemből fakad. Sokáig kosárlabdáztam magas szinten, és volt egy torna, ahol életem egyik legjobb formájában voltam. Apám, aki egyébként mindig támogató volt, eljárt a meccseimre, azt mondta utána, hogy azt a két labdát nem kellett volna eladni. Ez a pillanat belém égett, és kialakult bennem egy határozott kép arról, hogy mindig van följebb.

Piszok rossz érzés, ha azt érzed, nem vagy elég jó, de a vívódás alapvetően hasznos tulajdonság egy színésznek, nem?

Inkább kétfenekű. Az önelégedetlenség alapvető feltétele a fejlődésnek, de vannak kollégáim, akiken azt látom, hogy elégedettek magukkal, boldogok.

Lehet, csak ezt sugározzák kifelé, de belül ugyanúgy marcangolják magukat.

Lehet. Sokszor felvetődik bennem a kérdés, miért csinálom ezt az egészet, kinek akarok megfelelni. A szakmának, a kritikusoknak? Vagy díjakat akarok talán kapni? Hát nem. Azt szeretem, amikor egy előadás üggyé tud válni. Amikor A párnaember előtt összekapaszkodunk, és úgy kezdünk neki az előadásnak, vagy Rozs Tomival megtartjuk a szeánszunkat a Petri-est előtt, és ezzel megteremtjük a helyzetet, amelyben a legtöbbet tudjuk adni magunkból a másiknak. Ezekben a pillanatokban nagyon boldog vagyok.

Miből áll a Petri-szeánsz?

Lenyomjuk az egész estet, gyorsan, poénkodva. Van közös evés: kifli, sajtkrém, párizsi, szigorúan ebben a felállásban. Majd megcsókoljuk a Petri-kitűzőt, és elkezdjük az előadást. Nem nagy dolgok ezek, de fontos a ráhangolódás.

Azt is mondtad a videóban, hogy úgy érzed, szakmává vált számodra a színészet, amennyiben már nem hiszed azt, hogy a színházzal meg lehet váltani a világot.

Ennek a felismerésnek be kell következnie egy idő után a színészek életében. Szerencsések vagyunk, hiszen az a munkánk, ami a szenvedélyünk, de ez akkor is egy kemény szakma. Reggel meghal az apád, este vígjátékot játszol. Ez el tudja törni az embert.

Nehezebb e nélkül a hit nélkül színpadra állni estéről estére?

Nézd, annál még most sincs jobb érzés, ha odajön hozzám valaki, hogy élete egyik legnagyobb élménye volt a Kezdhetek folytatódni. Akkor úgy érzem, van értelme annak, amit csinálunk, mert eljutottunk valakihez, és az a valaki vett egy Petri-kötetet utána. Nem arról van szó, hogy flegma vagyok, és nem hiszek a színház erejében, csak megváltozott a hozzáállásom. Ma már az ügyek számítanak nekem. Hogy együtt felmegyünk a színpadra, és adunk valamit egymásnak. A kitárulkozásban mindig hinni fogok, mert ettől érzem jól magam. A Radnótiban pedig olyan csodálatos emberek vesznek körül, akik előtt merek béna lenni, és gyenge. Ez jó érzés.

Mitől tud üggyé válni egy előadás?

Jó kérdés… Ha tudnám rá a választ, akkor meglenne a Szent Grál, és minden előadás üggyé válna.

Nem számoltam össze, de kilenc előadásban biztosan játszol. Előfordult, hogy túlhajtottad magad?

A legtöbben terápiának használjuk ezt a pályát. Közben viszont olyan sokat dolgozunk, hogy figyelni kell rá, nehogy lemaradjunk az életről, hiszen az életről kell beszélnünk a színpadon. Az elmúlt években túl sokat dolgoztam, mondhatni, a munkába menekültem, de most eljött az ideje, hogy elmélyedjek magamban. Régóta először fordul elő, hogy nem próbálok délelőtt. Így jobban oda tudok figyelni a tanításra és magamra is. Ez ijesztő helyzet, de kikerülhetetlen egy színésznek.

Leadfotó: Dobos Tamás