Röhögjünk magunkon!

Az előadás egy munkáscsalád hétköznapjait figurázza ki a nevetés és a sírás határán egyensúlyozva. Szimplán mutatványokká minősíti az emberi létet, így könnyebb elviselni és távol maradni a társadalmi problémáktól. A fájdalmas realitást csak a profi bohóckodó szemlélet teszi kibírhatóvá, ezáltal lesz ténylegesen kacagtató az abszurd este Szabóné Hajagos Bettina, Zoroaszter Leó, Buflakár Béla, valamint a konferanszié társaságában.

Az első alkalommal 2003-ban bemutatott darab mostani feldolgozásban Kovács Vanda játssza Bettinát, akinek fő attrakciója, hogy nőimitátor. A klasszikus, klisészerű, megnyomorított női lét sztereotípiája ő: foglalkozása, hivatása nincs. Gyereket szül, eltűri a férje – Zoroaszter Leó – primitív viselkedését (aki veri, meghágja, majd ellopja a pénzét), könnyeket ejt, kirúzsozza a száját – és mégis szerencsés véletlenek sora követi karakterét. Az elvérzett Leó után új férfi kerül az életébe: Buflakár Béla, a világ legunalmasabb és legszürkébb embere. Randevúznak, táncolnak, majd Bettina pszichopata gyilkossá változik, és levágja a férfi fejét. Egy tehetségkutató műsorban felfedezik énektudását, azonban a vég ismét a családi közegbe zárja őt: a záró jelenetben Zoroaszter Leó oldalán, a gyerekeivel tér vissza karácsonyi ünneplés közben, ahol Béla már csak az intelligens biokarácsonyfa funkcióját tölti be.

Kovács Vanda jól játszik Bettina karakterének energiájával: egyszerre régimódi és őrült szenvedélyre vágyó nő, miközben szánalmasan röhejes, egyszerű hímtag-kiegészítő. Zoroaszter Leó (Némedi Árpád) a megtestesült tesztoszteron, miközben vékonydongájú erőművész és alkoholista családapa, aki saját költeményeinek (Vasárnap szoktam lemosni, Fúrni szoktam néha hobbiból) előadójakét a meg nem értett amatőr poéták figuráját keveri a kiöregedő gitározó bölcsészfiúk víziójával. Buflakár Béla (Kaszás Gergő) nagymonológja a varieté csúcspontja: saját közönyös szürkeségének értelmezése szórakoztató. A „latinovitsos” hangképzéssel, speciális preparált – dohánymentes – cigarettafüsttel kísért, lassan alakuló mondatok ellenére sem vontatott a szöveg. Karaterének mókajegye, hogy többször saját unalmasságára reflektál, és a nézők elnézését kéri létezéséért. Komplementer párja lehet(ne) Ezerarcú Fregoli (Blahó Gergely): a pörgő nyelvű konferanszié a publikum és a pódium világának kapcsolóeleme, de a kedves fiúarc nem rejti a kabarék groteszk vigyorát. Karakteréből hiányzik a műfajok határán táncoló, ironikus kikacsintás. Lírai oldala és humora kap csak teret Bettina nagyfiaként, a fiatal orvosként és az ügyintéző szerepében.

Palánki Hedvig térmegoldásainak praktikus minimalizmusát az IKEA-katalógusok ihlették. A háttérben egy felnagyított oldalpár hangulata, árcímkéi láthatók. Ezzel a zeitstück-érzetet erősítik: napjaink azon tendenciáját, amit a stílusos, skandináv bútorok jelentenek. Elegáns uniformizációjuk szimpla tömegtermelés része (emlékezzünk csak nagyanyáink egyen szobabútorára). A több generáción átívelő kortalanság felbukkan a jelmezekben is: a férfi otthoni viselet időtelen klasszikusa a megunhatatlan hónaljig felhúzott macinaci – telitalálat.

Az élet hétköznapiságának kegyetlen karikírozása miatt működik az előadás – a közönség természetesen nem érintett ezen létréteg problémáiban, de mindenkinek van olyan ismerőse, aki ebben él. Így lesz kinevethető és szerethető a törődésre és megbecsülésre vágyó anya, az önjelölt poéta lapos költeményeivel és a szürke K-csinovnyik-bolond. Erős, finomra csiszolt tükröt ad a Tasnádi testvérpár a Pinceszínház nézőinek kezébe. Vigyázat: zsebkendőt vinni kötelező!

Tasnádi István: Paravarieté – zenés játék
Pinceszínház
Rendező: Tasnádi Csaba
Szereplők: Kovács Vanda, Némedi Árpád, Kaszás Gergő, Blahó Gergely
Látványtervező: Palánki Hedvig
Zeneszerző: Szemenyei János
Koreográfus: Bóbis László
Bemutató: Pinceszínház, 2017. december 2.
Következő előadások: 2018. január 14., 20.