Giccs és cukormáz nélkül a boldogságról

Szép Ernő Patika című klasszikusa önmagában remek alapot adott arra, hogy a vidéki életen keresztül lássuk azt a romlott világot, amely egy idő után mindenkit megfertőz. Mindezt olyan bájos humorral és groteszk eseményekkel vegyíti, amelyek központi gondolata a boldogság keresése, amit mindenki máshogy definiál a történetben. A giccstől és középszertől messze álló alkotás a rendezésbe és a színészi játékba oldódva igazi magasságokba emeli a vígjáték fogalmát, lassan helyezve el a nézőt a miliőben, ahol a parádés helyzetkomikumokban sincs hiány.

Az első felvonás egésze egyetlen helyszínen játszódik, a történet lassan indul be, és úgy tűnhet, ezt a ritmust kissé nehézkes felvenni. Az ismételgetett párbeszédrészek és szóviccek, valamint a párhuzamosan folyó cselekmény a színpad különböző szegletein eleinte más figyelmet kíván meg, mint amihez az ember hozzá van szokva egy színdarabnál. Ezt azonban gyorsan át lehet hidalni, hiszen a dramaturgia figyel arra, hogy mikor melyik rész hangsúlyosabb, így nyilván erőteljesebb hangon szólal meg az épp fontosabb eseményszál. Abszolút hiteles korkép rajzolódik ki a kocsmai kártyapartik és duhajkodás közt a dzsentrik életének mindennapjairól, amelynek hangulatát zseniálisan megtervezett zenei színezet adja. A darabot nemcsak hangzásban, hanem színpadi jelenlétében is végigkíséri egy zenekar, amely tökéletesen egészíti ki itt-ott a cselekményt, valamint megteremti azt a pluszt a jelenetekbe, amelyet egyetlen díszlet sem tud.

Azt hihetnénk, karaktereiben a tipikus felé húznak a szereplők, ám minden felvonásban újabb rétegek válnak láthatóvá a meglepően nagy színészgárdával dolgozó előadásban. A főszereplő, Kálmán (Novkov Máté), a Pestről vidékre került naiv és magányos lélek minden jelenetben újabb arcát mutatja meg, amely nem feltétlenül karakterfejlődés – inkább az élethelyzethez, a környezethez való hasonulás ez, ahogy a laposladányi szürke és kilátástalan élet őt is megfertőzi, lelkesedését és elveit szép lassan kioltja. Ezt az ívet még jobban kiemeli az a keretes szerkezet, amely az első perctől az utolsóig húzódik: a patikussegéd (Patkós Márton) távozik, majd később teljesen azonos dialógusokkal játssza el ugyanazt a jelenetet az új patikussegéd, Kálmán is. Bizonyosságot nyer, hogy Kálmán megkeseredése és kiégése nem egyedülálló, a bekövetkezett élethelyzetek mintaszerűen ismétlődnek, amit az embernek észre kell vennie a saját életében is. Novkov Máté remekül hozza az eleinte naiv és mély érzésű segédet, akinek attitűdje végül teljesen kifordul önmagából – karaktere mindeközben egyetlen mozzanat erejéig sem nem veszíti el a humorát.

A meglepően hosszú (a két szünettel majd’ négyórás) előadás lassan, de maradandóan mélyíti el a karakterek jegyeit, a rendkívül részletesen kidolgozott helyzetkomikumok nem hagyják, hogy lankadjon a figyelem. Ezt tovább fokozza, hogy bár a központi szereplő a patikussegéd, mégis erősen hangsúlyos egy-egy jelenet alkalmával a többi mellékszereplő, akik árnyalják a korképet. A harsány és szexuálisan túlfűtött vidéki dáma, a postamesterné (Kerekes Éva) szinte kabaréba illően visítja végig a kocsmai bemutatkozását, igazi komédiát kínálva a nézőknek. A férfitársaság – minden tagjával: a könyvmoly tanítóval (Felhőfi-Kiss László), a befolyásos patikussal (Znamenák István), a nagyhangú postamesterrel (Mertz Tibor), a jegyzővel (Kovács Zsolt/Róbert Gábor) további erős karakterekkel kiegészülve – az egész falut igyekszik reprezentálni.

A tivornya és részegség gyakori humorforrása az eseményeknek, ezt azonban mind színészi játékban, mint a cselekmény szempontjából nagyon intelligensen, szórakoztatóan és nem erőltetetten építi fel a rendező (Mohácsi János). A dialógusok természetesek, amelyeket csak tovább fokoz a sok szereplős jelenetek zűrzavaros, hangos, egymás szavába vágó polifóniája. Előfordul, hogy egyszerre több poén is elhangzik, a szóviccek pedig gyakran mai vonatkozásúak. Itt érdemes megemlíteni a különböző dialektusok és napjaink köznapi beszédének vegyítését, ami szintén komikusan hat, de nem hajlik át paródiába.

A könnyedségben és a mikszáthi vidámságú, lecsúszott dzsentrik közt két női karakter adja a mélységét az előadásnak. A patikus feleségét alakító Tenki Réka tökéletesen játszik, puszta színpadi jelenlétében is ötvözi a játékosságot és a melankolikus boldogtalanságot. A felvonásokban a vidám és mindent eltűrő nő egyre elviselhetetlenebb élethelyzetbe kerül, ráébred saját sorsának keserűségére. Bár a néző nem tud sokáig a búskomorságba mélyedni – egy-egy szójáték mindig visszazökkenti –, az erős képek, mint például a vérző orrú patikusné, némán hangsúlyosak maradnak. A másik női karakter a szegény sorsú Kati (Zsigmond Emőke), aki jelentéktelen mellékszereplőként, szinte szavak nélkül jelenik meg az első felvonásban – gesztusainak magyarázatát csak sejtjük. A zárójelenetben mégis ő jelenti a kulcsot a felszín alatt lappangó romlottság meglátásához és megértéséhez. Maga a szerep nem kifejezetten erős, ám a jelentéstartomány, amelyben mozog, mindenképpen elgondolkodtató: a kiszolgáltatott, szegény sorsú fiatal lányt újra és újra kihasználják, miközben reménytelenül keresi a maga boldogságát, mert mást úgysem tehet egy ilyen szürke és kilátástalan helyen.

A Patika azt mutatja meg, hogy közhelyesnek tűnő témával, hosszú műsoridővel, már jól ismert alapszituációval is lehet olyan rendezésben színpadra állítani egy darabot, hogy annak minden percét élvezze a néző. A szereplők és a történet epizódjai a tipikus mögött finoman sejtetik az árnyaltabb rétegeket, újabb és újabb fordulatokat generálnak, ezzel is feszülten tartva a figyelmet és a kibontakozást. Szórakoztató, mély, zenei aláfestésével hangulatában is emlékezetes előadás ez, mely minden manírtól és giccstől megfosztja a szót: boldogság.

Szép Ernő: Patika
Kovács Márton-Mohácsi Testvérek
Örkény Színház
Szereplők: Novkov Máté, Tenki Réka, Znamenák István, Epres Attila, Kovács Zsolt m.v., Róbert Gábor m.v., Mertz Tibor m.v., Kerekes Éva, Zsigmond Emőke, Felhőfi-Kiss László m.v. Vajda Milán, Jéger Zsombor, Némedi Árpád m.v., Baksa Imre m.v., Dóra Béla, Patkós Márton
Zenekar: Kovács Márton, Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Dramaturg: Mohácsi István
Zene és koreográfia: Kovács Márton
Fény: Kehi Richárd
Rendező: Mohácsi János
Bemutató: 2018. december 15.

Következő előadások: 2018. december 26., 2019. január 7., 11., 27., 30., február 6.