Adolf, kész költő vagy! De jó ez?

August Strindbergre szeretnek úgy hivatkozni, mint arra az északi drámaíróra, aki bármennyire szeretett volna, nem tudott kora nagy mestere, Ibsen nyomdokaiba lépni. Azt pedig, hogy a szerző mindemellett erősen küzdött a feminizmus ellen, előszeretettel emlegetik műveinek értelmezésekor. Különösen igaz ez Az apára, amelynek írásakor Strindberg hasonlóan beteges, vélt féltékenységgel figyelte felesége minden mozdulatát, mint a dráma főszereplője, Adolf kapitány.

Ő maga valószínűleg erősen tiltakozna Fekete Ádám rendezését látva, az ugyanis – elsősorban a párhuzamként használt Racine-darabnak köszönhetően – sokkal humanistább képet fest a világról és a benne lévő viszonyokról. Az az általános apafigura, amelyet itt a két dráma címszereplőjéből gyúrnak össze, lehetne bárki: egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a most negyedéves Zsótér–Börcsök osztály férfiszínészei sorban magukra is veszik. Valami hasonló történik a női szereplőkkel is, bár ennek a pontosítása nehézségekbe ütközik – erről bővebben kicsit később. Az egy figura több színész általi megformálásának a gesztusa abszolút megszokott megoldás az SZFE vizsgaelőadásain – nyilván a tanulmányok okán is –, a kérdés csak az, hogy éppen milyen szerepről van szó. Fekete rendezése azért rendhagyó, mert a két drámával rögtön afféle „kettő az egyben” típusú feladattal látja el a színészhallhatókat. Az előadás nyitójelenetében egyikük elüvölti Mithridatész nevét, amire válaszul a többiek egyenként üvöltik vissza a távolból, hogy Az apa. Ezt követően a távolról kiabálók is felrohannak a színre, és futás közben még egyszer körbeadják egymásnak a két címet. Mintha csak így tréningeznék magukat a két szerep együttes felvételére.

Bár a koncepció idáig világosnak tűnik, a két dráma párhuzamainak a pontos felfejtése egyáltalán nem magától értetődő. Aki nem ismeri az alapanyagokat, az legjobb esetben is csak annyit érzékel a látottakból, hogy Strindberg darabjának menetét az előadás bizonyos pontjain megszakítja valami távoli, rímes szöveg, amit érteni kéne, de már ennek jellegénél fogva nehézségekbe ütközünk. És itt bizony beszélni kell arról, hogy Racine 1673-ban íródott drámájára ráférne egy költői túlzásoktól mentes újrafordítás, amennyiben el akarjuk kerülni, hogy bármilyen értelmezési kísérletekor alvásközeli állapotba kerüljön a külső szemlélő. Az nem kétséges, hogy az alkotók nagyon pontosan értik, hogy mit csinálnak. Ez leginkább azokban a jelenetekben válik világossá, amikor az osztály női tagjai női szerepben ülnek középen, és jobbról, illetve balról felváltva zúdulnak rájuk racine-i és strindbergi sorok. Egyik részről a szerelemtől szenvedő Monima, Mithridatész jegyese szólíttatik itt meg, másik részről viszont hol Adolf felesége, Laura, hol pedig öreg dajkája, Margret. A párhuzamosság szinte vizualizálódik, az előadás pörög, a színészek jól érezhetően szerepből reagálnak, tehát a hallottaknak mindenképpen kell legyen közös metszéspontja. Na de mit is hallottunk? Most akkor ki feleltethető meg kinek? A Rómával és saját rokonságával egyszerre küzdő Mithridatész, na meg a szerelme és engedelmessége közt dilemmázó Monima története úgy mászik bele a saját gyanakvásába beleőrülő Adolf kapitány történetébe, hogy a végeredmény mindebből kizárólag az őrültséget erősíti. És amikor a két főszereplő halálát követően, szinte zárszóként maga a rendező mondja el Xipharész klasszikussá vált sorait – „Ó asszonyom, a gyászunk súlya egy; / Halálát az egész világ bosszulja meg” –, akkor a néző azt érzi, hogy muszáj sorsközösséget vállalni ezekkel a halálba vezető emberi őrültségekkel. Ellenkező esetben ugyanis mindannyian felelősek vagyunk a történtekért. Ez általános tanulság, a részletek viszont – bizonyos fokig éppen a két dráma bonyolult találkozása okán – homályba vesznek.

A Racine/Strindbergnek az előnye, hogy a strindbergi anyagból alkot egy szokatlanul, izgalmasan érzékeny előadást. A hátránya pedig, hogy jelenlegi állapotában Racine műve mindehhez inkább csak asszisztál, ahelyett, hogy valóban egyenlő súlyúvá tudna válni vele.

Racine/Strindberg 
A IV. éves Zsótér-Börcsök osztály vizsgaelőadása
Ódry Színpad
Szereplők: Bajor Lili, Hajdu Tibor, Hevesi László, Koller Krisztián, Konfár Erik, Koroknai Sándor, Kurely László, Nagy Katica, Szalay Bence
Rendező: Fekete Ádám
Látvány: Szabados Luca
Osztályvezető tanár: Zsótér Sándor, Börcsök Enikő
Bemutató: 2018. március 27.