© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A revizor Csodaországban
Vígszínházi Gogol-bemutató
Bodó Viktor vizuális érzékenysége és gegekre való fogékonysága újra bizonyított. A revizor azonban nemcsak őt és a Szputnyikot dicséri, hanem a Vígszínház vezetőségét, társulatát is, hiszen az itt megszokottnál egy fokkal harsányabb színrevitel mellett az évad eddigi legbátrabban aktualizáló előadása kapott helyet a nagyszínpadon: csak nehogy letiltsa egy revizor.
Bodó Viktor vizuális érzékenysége és gegekre való fogékonysága újra bizonyított. A revizor azonban nemcsak őt és a Szputnyikot dicséri, hanem a Vígszínház vezetőségét, társulatát is, hiszen az itt megszokottnál egy fokkal harsányabb színrevitel mellett az évad eddigi legbátrabban aktualizáló, odamondogatós előadása kapott helyet a nagyszínpadon, melynek terét a rendező és Balázs Juli díszlettervező egy uszoda termévé alakította át.
A medence süllyesztőjében számtalan hivatalos irat landol – mint azt rögtön az elején bejátszott telefonbeszélgetésből megtudjuk, tulajdonképpen minden a polgármesteri hivatalból. Szimbolikus, mindemellett nagyon is ismerős ez a lepukkant, kissé homályosnak tűnő tér: „mel víz csak úszni tudóknak”, idézhetnénk a zöld csempefalon függő feliratot, s bizony végül elúszik minden, ahogy az Gogol klasszikusából azért előre tudható.
Talán ez az uszi is egy a sokat vitatott PPP-beruházások közül, mindemellett ráerősít a helyzet abszurditására: a második felvonásban már a csempékből és csapokból is a megsemmisítésre került iratcsíkok „folynak”, miközben a város vezető rétege külön-külön is nyal egyet a kölcsönpapucsban és fürdőköpenyben feszítő álrevizornak – akár a lefolyóból bukkanva elő. Bodó az ugródeszka magasától kezdve a középső rész hatalmas lépcsőjén keresztül egészen a hátsó traktus üvegajtósoráig használja a tér kínálta lehetőségeket. Az első felvonásban szinte minden szereplő kap egy zenével megtámogatott antrét, sőt a megkettőzött Marja (Rainer-Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte) rögtön kettőt is, a stílszerűen koszos üvegű lengőajtók mögött pedig mintha csak egy-egy börleszk peregne, olykor visszatekerve, felgyorsítva vagy egyszerűen furcsán vágva össze. Az energikus, már-már tudatmódosított állapotra emlékeztető videoklippes ötletorgia láttán (valamint hallatán) nem véletlenül gondolhatunk Tarantinóra, Tímár Péter közönségkedvenc filmjeire és Caroll Csodaországára egyszerre. Nagyvonalú, energikus felszínesség, egészséges játékosság ez, mely síphanggal cenzúrázott be- és elszólásaival is közelebb vihet korunk valóságához, mint egy mégoly komoly tanulmány.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=ejT18LGA8yc[/youtube]
A Szputnyikból és a Vígből kevert társulat igazán kacagtató gegjei ugyan sokszor némán, egy-egy visszatérő gesztussal, mozdulatsorral vagy hosszabb blődlivel egészítik ki a cselekményt, de Kondorosinének (Gonda Kata e.h. megformálásában, akit a port.hu színlapja Oszip macskájaként tüntet fel, a Vígé pedig a hivatal alkalmazottjaként) már a neve is önmagáért beszél. Az alkotók és a két dramaturg (Kovács Krisztina és Róbert Júlia) keze alatt a szóbeli kikacsintássokkal, sőt tényleges kicsettintésekkel sem fukarkodnak az előadásban: a Morcsányi-féle fordítás alapos átalakításra, kiegészítésre került. Hívószó lesz itt a komondor, a Közgép, a trafik és a mutyi is, a „TEK-kel ütött” – a fürdővendégekkel szembeni bevetés igazán emlékezetes – társaság szódával bénázik, és pálinkával, illetve danolászással köszönti a napot. Valamint a revizort, aki pedig egyre jobban belejön a szerepébe: apró cirkuszi trükkjeit félretéve próbálgatja határait, s engedi szabadon képzeletét a fővárosban betöltött ilyen-olyan megbízotti pozícióit tekintve.
Lengyel Tamás előbbiekben (lásd egy csiperke trükkös eltüntetése) jobb, illetve valahogy a rendezés most polgármesterpárti: Hegedűs D. Géza és környezete itt az érdekes, nem az álrevizor növekvő gátlástalansága. A második felvonás így nem ad hozzá sokat az előbb még oly jó ritmusban színre vitt állapotrajzhoz, melyben nem csupán a vidéki kisváros, de Budapest és az ország karikatúrája is elkészül. Itt már a drogfüggő, mindemellett bántalmazott polgármesterné (Járó Zsuzsa) és az ikerpár elcsábítása, de a nyilvános dugás sem veri ki a biztosítékot, csak megelőlegezi a zárókép előtti felfordulást. A figyelem az uszodamester rövid aktuálpolitikai szólama, a fentebb említett lefolyócsőbéli „jelenést” követően (Karácsonyi Zoltán bravúrja mint uszodaigazgató), majd a revizor Indexckinek írt levele felolvasásakor éledezik, hogy Hegedűs D. nagymonológja alatt térjen vissza.
Az ezt követő, füstből kibontakozó zárókép igazán hatásos, mi több, erős üzenete lehet. Piros-fehér és leginkább zöld aktás figyelmeztetés ez egy arctalan revizortól, amit (akit) látni kell. Hogy magunkon röhögtünk-e, vagy az ország vezetőin, illetve hogy ez mennyire vicces, végül döntse el mindenki maga. Ehhez pedig Gogolnak sem lenne hozzáfűzni valója.
10/8
Gogol: A revizor
Rendező: Bodó Viktor
Bemutató: Vígszínház, 2014. január 8.
További előadások: 2014. január 22. (SZE), 27. (H), 30.(CS) és február 6. (CS), 8. (SZO), 9. (V), 11. (K), 12. (SZE), 15. (SZO), 16. (V), 20. (CS), 28. (P), 19:00
A medence süllyesztőjében számtalan hivatalos irat landol – mint azt rögtön az elején bejátszott telefonbeszélgetésből megtudjuk, tulajdonképpen minden a polgármesteri hivatalból. Szimbolikus, mindemellett nagyon is ismerős ez a lepukkant, kissé homályosnak tűnő tér: „mel víz csak úszni tudóknak”, idézhetnénk a zöld csempefalon függő feliratot, s bizony végül elúszik minden, ahogy az Gogol klasszikusából azért előre tudható.
Talán ez az uszi is egy a sokat vitatott PPP-beruházások közül, mindemellett ráerősít a helyzet abszurditására: a második felvonásban már a csempékből és csapokból is a megsemmisítésre került iratcsíkok „folynak”, miközben a város vezető rétege külön-külön is nyal egyet a kölcsönpapucsban és fürdőköpenyben feszítő álrevizornak – akár a lefolyóból bukkanva elő. Bodó az ugródeszka magasától kezdve a középső rész hatalmas lépcsőjén keresztül egészen a hátsó traktus üvegajtósoráig használja a tér kínálta lehetőségeket. Az első felvonásban szinte minden szereplő kap egy zenével megtámogatott antrét, sőt a megkettőzött Marja (Rainer-Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte) rögtön kettőt is, a stílszerűen koszos üvegű lengőajtók mögött pedig mintha csak egy-egy börleszk peregne, olykor visszatekerve, felgyorsítva vagy egyszerűen furcsán vágva össze. Az energikus, már-már tudatmódosított állapotra emlékeztető videoklippes ötletorgia láttán (valamint hallatán) nem véletlenül gondolhatunk Tarantinóra, Tímár Péter közönségkedvenc filmjeire és Caroll Csodaországára egyszerre. Nagyvonalú, energikus felszínesség, egészséges játékosság ez, mely síphanggal cenzúrázott be- és elszólásaival is közelebb vihet korunk valóságához, mint egy mégoly komoly tanulmány.[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=ejT18LGA8yc[/youtube]
A Szputnyikból és a Vígből kevert társulat igazán kacagtató gegjei ugyan sokszor némán, egy-egy visszatérő gesztussal, mozdulatsorral vagy hosszabb blődlivel egészítik ki a cselekményt, de Kondorosinének (Gonda Kata e.h. megformálásában, akit a port.hu színlapja Oszip macskájaként tüntet fel, a Vígé pedig a hivatal alkalmazottjaként) már a neve is önmagáért beszél. Az alkotók és a két dramaturg (Kovács Krisztina és Róbert Júlia) keze alatt a szóbeli kikacsintássokkal, sőt tényleges kicsettintésekkel sem fukarkodnak az előadásban: a Morcsányi-féle fordítás alapos átalakításra, kiegészítésre került. Hívószó lesz itt a komondor, a Közgép, a trafik és a mutyi is, a „TEK-kel ütött” – a fürdővendégekkel szembeni bevetés igazán emlékezetes – társaság szódával bénázik, és pálinkával, illetve danolászással köszönti a napot. Valamint a revizort, aki pedig egyre jobban belejön a szerepébe: apró cirkuszi trükkjeit félretéve próbálgatja határait, s engedi szabadon képzeletét a fővárosban betöltött ilyen-olyan megbízotti pozícióit tekintve.
Lengyel Tamás előbbiekben (lásd egy csiperke trükkös eltüntetése) jobb, illetve valahogy a rendezés most polgármesterpárti: Hegedűs D. Géza és környezete itt az érdekes, nem az álrevizor növekvő gátlástalansága. A második felvonás így nem ad hozzá sokat az előbb még oly jó ritmusban színre vitt állapotrajzhoz, melyben nem csupán a vidéki kisváros, de Budapest és az ország karikatúrája is elkészül. Itt már a drogfüggő, mindemellett bántalmazott polgármesterné (Járó Zsuzsa) és az ikerpár elcsábítása, de a nyilvános dugás sem veri ki a biztosítékot, csak megelőlegezi a zárókép előtti felfordulást. A figyelem az uszodamester rövid aktuálpolitikai szólama, a fentebb említett lefolyócsőbéli „jelenést” követően (Karácsonyi Zoltán bravúrja mint uszodaigazgató), majd a revizor Indexckinek írt levele felolvasásakor éledezik, hogy Hegedűs D. nagymonológja alatt térjen vissza.Az ezt követő, füstből kibontakozó zárókép igazán hatásos, mi több, erős üzenete lehet. Piros-fehér és leginkább zöld aktás figyelmeztetés ez egy arctalan revizortól, amit (akit) látni kell. Hogy magunkon röhögtünk-e, vagy az ország vezetőin, illetve hogy ez mennyire vicces, végül döntse el mindenki maga. Ehhez pedig Gogolnak sem lenne hozzáfűzni valója.
10/8
Gogol: A revizor
Rendező: Bodó Viktor
Bemutató: Vígszínház, 2014. január 8.
További előadások: 2014. január 22. (SZE), 27. (H), 30.(CS) és február 6. (CS), 8. (SZO), 9. (V), 11. (K), 12. (SZE), 15. (SZO), 16. (V), 20. (CS), 28. (P), 19:00
