© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szélmalomharc a Szkénében
Interjú Mucsi Zoltánnal és Rába Rolanddal
Április 29-én, a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadásában lesz látható Cervantes regényéből, Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával a Don Quijote. A szélmalmok és a világ gonoszsága, igazságtalansága ellen sajátos módszerrel harcoló Mucsi Zoltánnal, a darab főszereplőjével és Rába Rolanddal, a rendezővel beszélgettünk.
Április 29-én, a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadásában lesz látható Cervantes regényéből, Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával a Don Quijote. A szélmalmok és a világ gonoszsága, igazságtalansága ellen sajátos módszerrel harcoló Mucsi Zoltánnal, a darab főszereplőjével és Rába Rolanddal, a rendezővel beszélgettünk.
Milyen megfontolásból nyúltatok éppen ehhez a kultuszműhöz?
Rába Roland: A Nézőművészeti Kft. (tagjai: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László, Kovács Krisztián és Gyulay Eszter) keresett meg az ötlettel. Elmondásuk szerint már régebben is nagyon szerették volna színre vinni a művet, most úgy néz ki, mindez végre megvalósul koprodukcióban a Szkéné Színházzal.
Mucsi Zoltán: Én személy szerint csodálatosnak tartom azt, hogyha a világon bárhol kimondjuk: Cervantes vagy Don Quijote, arról mindenkinek eszébe jut valami, ha olvasta, ha nem. Az alacsony vagy a magas ember, a szamár, a rozzant ló, de a szélmalom biztosan. Egy ötszáz évvel ezelőtt regénybe öntött történet, amely azóta is ott motoszkál az emberiség tudatalattijában – szerintem ez óriási dolog, és remélhetőleg ma is megmozgatja az emberek fantáziáját.
Kétkötetes, több száz oldalas regényről van szó. Hogy lehet egy ilyet úgy színpadra vinni, hogy az játszható legyen, egyáltalán: mennyi maradt az eredeti szövegből?
R. R.: Nagy kérdés számunkra is, hogyan lehet színpadra alkalmazni egy ekkora terjedelmű művet. Hat-hétszáz oldalas kalandregényről van szó, amelyből ugyan több részt meglehetősen szelektálni kényszerültünk, sok motívumot azonban megtartottunk. Nem érzem ezt hátránynak, hiszen egy előadásnak soha nem is célja, hogy szóról szóra adaptáljon. Esetünkben inkább a játékosság, a fantáziavilág, a főszereplő harca az, amire kihegyeződik az előadás. Azokból a részekből rakjuk össze a szövegkönyvet, amik a közös beszélgetések során mindenki számára izgalmasak, jó játéklehetőséget rejtők voltak. Az előadás alapja regényből vett, kevésbé ismert epizódokból áll össze, amelyeket improvizációk segítségével a próbafolyamat során hozunk létre.
M. Z.: Két verzióval számolunk: az egyik, hogy a bemutatón képesek leszünk megmutatni a tutit, vagyis azt, hogy mi ezt a feladatot igenis meg tudtuk oldani. A másik, hogy azt mutatjuk be, hogyan nem lehet jól eljátszani a Cervantes-művet színpadon. Mi, hogy úgy mondjam, nagyon képességes embereknek tartjuk magunkat, ezért mi az első verzióban hiszünk. Ez a nagy szerencsénk, és a közönségé is!
A kérdésedre visszatérve: a színház és az irodalom különböző adottságokkal bír. Míg egy novellát a színpadra alkalmazáskor általában dúsítani szükséges, addig egy regényt, így a Cervantes-művet is, szűkíteni kellett. Ettől nem csorbul a darab. Az alapmű szerencsére rengeteg játéklehetőséget rejt, a szikár Don Quijote és a picit pajkosabb Sancho remek alapanyagok. A lovagregény esszenciáját igyekszünk megragadni, kidomborítva a két figura barátságát, egymáshoz fűződő viszonyát, szerelemhez való hozzáállását.
R. R.: Az eredeti szöveget Parti Nagy Lajos írta újra úgy, hogy az színházi körülmények között is előadható legyen, amelyet a színészek improvizációinak segítségével a próbafolyamat során még formáltunk, alakítottunk. A fordítás – Benyhe Jánosé –, amiből Parti Nagy dolgozik, a mai fül számára sem idegen, sőt nagyon jól befogadható. A henye állathoz hasonló jelzős szerkezetek a vidéki élet hangulatát, túlzásait érzékeltetik. Úgy gondoltam, nem kell túlzottan erőltetni a nyelvezet kortárs köntösbe való öltöztetését, mert bár nem is értünk teljesen egy-egy szót, annak hangulata mégis sok mindent elárul majd a jelentéséről.
Cervantes regénye tulajdonképpen a lovagregények paródiája, amely egyben bírálja korának társadalmi berendezkedését. Minden kornak, így a 21. századnak is megvan a maga paródiája. Ti mit állítotok pellengérre, milyen társadalomkritika fogalmazódik meg az előadáson keresztül?
R. R.: Ez a darab inkább az embert, az ember világban való magányos bolyongását állítja középpontba, tehát a mai politikára lefordítható üzenetet nem hordoz. Hogy az ember egyedül járja az útját, lehet közhely, ugyanakkor örök érvényű tény.
Van, aki úgy dönt, hogy elhatárolja magát a társadalom zavaró tényezőitől, elvonatkoztatja magát a külső körülményektől, és egy önmagának tetsző, víziókkal teletűzdelt világot álmodik maga köré. Azt domborítjuk ki, mi történik akkor, amikor az egyén, esetünkben Don Quijote, szembemegy a társadalmi trenddel, és mer hinni az általa megálmodott világban.
Nem politikáról, nem társadalomkritikáról szólunk, hanem az emberről, az individuumról. Arról a Don Quijote nevű figuráról, akin egyrészt nagyon sokat lehet nevetni, másrészt mélyen elgondolkodtatja a nézőt a bolond-normális kérdésről, a humanitást képviselő, a valósággal lépten-nyomon szembesülni kénytelen lovag és fegyverhordozó páros viszontagságairól. Szerintem nagyon aktuális problémát jár körbe a darab, nevezetesen: ha a világot elkezded hülyének nézni, ha eltérsz a bevett normáktól, gondolkodásmódtól, előbb-utóbb a világ is elkezd hülyének nézni téged. Mindig lesz olyan, aki a különcöket bolondnak tartja majd, ez mindennapos a mai társadalomban is.
M. Z.: Inkább a képzelet itt a kulcsszó, ezzel játszunk el egy kicsit. A felnőtt környezet mindig ámulattal és csodálattal nézi, hogy milyen fantasztikus, ahogy egy gyermek önmaga kis álomvilágában él. Amikor mindezt egy felnőtt csinálja, akkor már nem csodálják, hanem furcsán néznek rá. Ha én merném vállalni a gyermeki énem, biztos azt mondanák: úristen, ez a Mucsi bolond, hát meghülyült teljesen, találkoztál te vele?! Vagyis ahogy haladunk a felnőttkorba, az álmainkat szépen, módszeresen kettétörik bennünk, és rengeteg értéket veszítünk el magunkból azáltal, hogy a társadalom ezeket az álmokat kiveri belőlünk. Idővel kénytelenek leszünk úgy szűrni, hogy életvitelünk a felnőtt, „művelt” társadalom számára elfogadható legyen. Az én szívemhez valamiért mégis azok az emberek állnak a legközelebb, akik felnőttkorukban sem restellnek beszélni az álmaikról, akikben megvan még a jó értelemben vett infantilizmus, játékosság, akik nem veszik túl komolyan magukat. A főhősünk egy régi világ eszméiben hisz, ezek mentél él, a maga módján, a maga eszközeivel harcol azért, hogy az aljasság megszűnjön.
R. R.: Igen, csak a bökkenő az, hogy ha az ember manapság ki meri mondani azt, hogy én márpedig azt szeretném, hogy szűnjön meg a gonoszság a világban, minimum annyit mondának rá: jaj, de kis naiv! És ez itt a gond, hogy így reagálnak. Kortárs életünkben már nem beszélhetünk hősökről. Minden kritizálható, kifogásolható lett, az olyan közös hivatkozási pontok, amelyben szinte mindenki egyetértene, eltűnni látszanak. Nincs morál, szinte már mindent szabad, akkor is, ha az éppenséggel törvénytelen. Egy ilyen világban hősnek lenni nagy kihívás. Don Quijote ma is, régen is, hős akar, akart lenni. Hogy ez mivel jár, és milyen árat fizet érte – többek között erről szól a darab.
Színészként, rendezőként mit láttok a legnagyobb kihívásnak az előadást illetően?
M. Z.: Talán azt, hogy képesek vagyunk-e létrehozni egy olyan előadást, ami valamiféle pluszt ad a közönségnek, és hogy ebben a produkcióban én a megfelelő fogaskerék tudok-e lenni. Számomra kihívás az, hogy hatvanhoz közelítő érett felnőttként mennyire tudom hitelesen, elfogadhatóan megformálni ezt a gyermekded figurát.
R. R.: Egy bivalyerős regény alapján dolgozunk, ami ráadásul a legnagyobb példányszámban fogyott világszerte. Színpadra adaptálni ez alapján a saját verziónkat, egy saját szagú Don Quijotét mindannyiunk számára nagy feladat.
M. Z.: Eszembe jutott közben egy szebb válasz! A kihívás számomra az, hogy színészmesterségileg én magam képes vagyok-e olyan ikonszerű Don Quijote lenni, mint amilyet annak idején Cervantes alkotott. Szerintem ezt szépen fogalmaztam most meg, nem?
De, abszolút! És milyen díszletek között, jelmezekben lesz majd látható a darab? Számíthatunk vidékies, spanyol hangulatot megidéző motívumokra?
M. Z.: Nézd, ez az egész kezdetben egy amerikai–magyar koprodukcióban indult el, csak aztán később a Hollywoodi stúdiók elálltak tőle, így a beígért 400 millió dollárnak búcsút kellett intenünk. A költségvetés lement 3,5 millióra, ez korlátok közé szorított minket a díszletek és jelmezek tekintetében, de nem csüggedtünk, hanem kerestünk olyan mindenre kapható, a szakmában kevésbé ismert, már-már tehetségtelennek mondható jelmez- és díszlettervezőt, aki használt ruhából…
Javaslom, hogy fussunk neki még egyszer a válasznak, mert már majdnem elhittem ezt az anekdotát…
R. R.: Közhelyszámba menő, unásig ismételt tény, hogy a színház anyagi forrásai meglehetősen szűkösek, egy ilyen előadás létrehozása márpedig meglehetősen sokba kerül. Redukált díszletre lehet számítani, a játék központi eleme egy ágy lesz, ez köti majd össze időben és térben a történeteket, s éppen ezt a redukáltságot fordítjuk a hasznunkra és kovácsolunk belőle előnyt. A hangsúlyt nem a látványra helyezzük, a cél az, hogy az előbb említett egyszerűséget és a szöveget, az azzal való játékot gazdagságba fordítsa át a csapat. A közönség fantáziáját kívánjuk megmozgatni azzal, hogy a szövegen keresztül hozzásegítjük a nézőt a színpadkép megformálásához. Shakespeare mindent a szövegben mondott el, mi is e koncepció mentén haladunk. Egyszerűbb, szerényebb kiállítású előadás lesz, olyan, amely a befogadó képzelete által nyer színezetet.
.
Don Quijote
(DoN kiHÓtE) – színi darabok egy regényből
Cervantes regényéből Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadása
„Hidalgónk életkora közel járt az ötvenhez, testalkata izmos, termete szikár, arca csontos volt. Vannak, akik azt állítják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada volt (mert némi véleménykülönbség van a szerzők közt, akik e tárgyról írtak), habár a legvalószínűbb, hogy Quijanónak hívták. Ez azonban éppen nem lényeges történetünkben. Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott…” (részlet a regényből)
Rendező: Rába Roland
Szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Parti Nóra, Vámos Veronika, Kovács Krisztián, Katona László
Bemutató: Szkéné Színház, 2015. április 29.
Következő előadások: 2015. április 29., 30, május 1., 6., június 7.
Milyen megfontolásból nyúltatok éppen ehhez a kultuszműhöz?
Rába Roland: A Nézőművészeti Kft. (tagjai: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László, Kovács Krisztián és Gyulay Eszter) keresett meg az ötlettel. Elmondásuk szerint már régebben is nagyon szerették volna színre vinni a művet, most úgy néz ki, mindez végre megvalósul koprodukcióban a Szkéné Színházzal.
Mucsi Zoltán: Én személy szerint csodálatosnak tartom azt, hogyha a világon bárhol kimondjuk: Cervantes vagy Don Quijote, arról mindenkinek eszébe jut valami, ha olvasta, ha nem. Az alacsony vagy a magas ember, a szamár, a rozzant ló, de a szélmalom biztosan. Egy ötszáz évvel ezelőtt regénybe öntött történet, amely azóta is ott motoszkál az emberiség tudatalattijában – szerintem ez óriási dolog, és remélhetőleg ma is megmozgatja az emberek fantáziáját.
Kétkötetes, több száz oldalas regényről van szó. Hogy lehet egy ilyet úgy színpadra vinni, hogy az játszható legyen, egyáltalán: mennyi maradt az eredeti szövegből?
R. R.: Nagy kérdés számunkra is, hogyan lehet színpadra alkalmazni egy ekkora terjedelmű művet. Hat-hétszáz oldalas kalandregényről van szó, amelyből ugyan több részt meglehetősen szelektálni kényszerültünk, sok motívumot azonban megtartottunk. Nem érzem ezt hátránynak, hiszen egy előadásnak soha nem is célja, hogy szóról szóra adaptáljon. Esetünkben inkább a játékosság, a fantáziavilág, a főszereplő harca az, amire kihegyeződik az előadás. Azokból a részekből rakjuk össze a szövegkönyvet, amik a közös beszélgetések során mindenki számára izgalmasak, jó játéklehetőséget rejtők voltak. Az előadás alapja regényből vett, kevésbé ismert epizódokból áll össze, amelyeket improvizációk segítségével a próbafolyamat során hozunk létre.
M. Z.: Két verzióval számolunk: az egyik, hogy a bemutatón képesek leszünk megmutatni a tutit, vagyis azt, hogy mi ezt a feladatot igenis meg tudtuk oldani. A másik, hogy azt mutatjuk be, hogyan nem lehet jól eljátszani a Cervantes-művet színpadon. Mi, hogy úgy mondjam, nagyon képességes embereknek tartjuk magunkat, ezért mi az első verzióban hiszünk. Ez a nagy szerencsénk, és a közönségé is!
A kérdésedre visszatérve: a színház és az irodalom különböző adottságokkal bír. Míg egy novellát a színpadra alkalmazáskor általában dúsítani szükséges, addig egy regényt, így a Cervantes-művet is, szűkíteni kellett. Ettől nem csorbul a darab. Az alapmű szerencsére rengeteg játéklehetőséget rejt, a szikár Don Quijote és a picit pajkosabb Sancho remek alapanyagok. A lovagregény esszenciáját igyekszünk megragadni, kidomborítva a két figura barátságát, egymáshoz fűződő viszonyát, szerelemhez való hozzáállását.
R. R.: Az eredeti szöveget Parti Nagy Lajos írta újra úgy, hogy az színházi körülmények között is előadható legyen, amelyet a színészek improvizációinak segítségével a próbafolyamat során még formáltunk, alakítottunk. A fordítás – Benyhe Jánosé –, amiből Parti Nagy dolgozik, a mai fül számára sem idegen, sőt nagyon jól befogadható. A henye állathoz hasonló jelzős szerkezetek a vidéki élet hangulatát, túlzásait érzékeltetik. Úgy gondoltam, nem kell túlzottan erőltetni a nyelvezet kortárs köntösbe való öltöztetését, mert bár nem is értünk teljesen egy-egy szót, annak hangulata mégis sok mindent elárul majd a jelentéséről.
Cervantes regénye tulajdonképpen a lovagregények paródiája, amely egyben bírálja korának társadalmi berendezkedését. Minden kornak, így a 21. századnak is megvan a maga paródiája. Ti mit állítotok pellengérre, milyen társadalomkritika fogalmazódik meg az előadáson keresztül?
R. R.: Ez a darab inkább az embert, az ember világban való magányos bolyongását állítja középpontba, tehát a mai politikára lefordítható üzenetet nem hordoz. Hogy az ember egyedül járja az útját, lehet közhely, ugyanakkor örök érvényű tény.
Van, aki úgy dönt, hogy elhatárolja magát a társadalom zavaró tényezőitől, elvonatkoztatja magát a külső körülményektől, és egy önmagának tetsző, víziókkal teletűzdelt világot álmodik maga köré. Azt domborítjuk ki, mi történik akkor, amikor az egyén, esetünkben Don Quijote, szembemegy a társadalmi trenddel, és mer hinni az általa megálmodott világban.
Nem politikáról, nem társadalomkritikáról szólunk, hanem az emberről, az individuumról. Arról a Don Quijote nevű figuráról, akin egyrészt nagyon sokat lehet nevetni, másrészt mélyen elgondolkodtatja a nézőt a bolond-normális kérdésről, a humanitást képviselő, a valósággal lépten-nyomon szembesülni kénytelen lovag és fegyverhordozó páros viszontagságairól. Szerintem nagyon aktuális problémát jár körbe a darab, nevezetesen: ha a világot elkezded hülyének nézni, ha eltérsz a bevett normáktól, gondolkodásmódtól, előbb-utóbb a világ is elkezd hülyének nézni téged. Mindig lesz olyan, aki a különcöket bolondnak tartja majd, ez mindennapos a mai társadalomban is.
M. Z.: Inkább a képzelet itt a kulcsszó, ezzel játszunk el egy kicsit. A felnőtt környezet mindig ámulattal és csodálattal nézi, hogy milyen fantasztikus, ahogy egy gyermek önmaga kis álomvilágában él. Amikor mindezt egy felnőtt csinálja, akkor már nem csodálják, hanem furcsán néznek rá. Ha én merném vállalni a gyermeki énem, biztos azt mondanák: úristen, ez a Mucsi bolond, hát meghülyült teljesen, találkoztál te vele?! Vagyis ahogy haladunk a felnőttkorba, az álmainkat szépen, módszeresen kettétörik bennünk, és rengeteg értéket veszítünk el magunkból azáltal, hogy a társadalom ezeket az álmokat kiveri belőlünk. Idővel kénytelenek leszünk úgy szűrni, hogy életvitelünk a felnőtt, „művelt” társadalom számára elfogadható legyen. Az én szívemhez valamiért mégis azok az emberek állnak a legközelebb, akik felnőttkorukban sem restellnek beszélni az álmaikról, akikben megvan még a jó értelemben vett infantilizmus, játékosság, akik nem veszik túl komolyan magukat. A főhősünk egy régi világ eszméiben hisz, ezek mentél él, a maga módján, a maga eszközeivel harcol azért, hogy az aljasság megszűnjön.
R. R.: Igen, csak a bökkenő az, hogy ha az ember manapság ki meri mondani azt, hogy én márpedig azt szeretném, hogy szűnjön meg a gonoszság a világban, minimum annyit mondának rá: jaj, de kis naiv! És ez itt a gond, hogy így reagálnak. Kortárs életünkben már nem beszélhetünk hősökről. Minden kritizálható, kifogásolható lett, az olyan közös hivatkozási pontok, amelyben szinte mindenki egyetértene, eltűnni látszanak. Nincs morál, szinte már mindent szabad, akkor is, ha az éppenséggel törvénytelen. Egy ilyen világban hősnek lenni nagy kihívás. Don Quijote ma is, régen is, hős akar, akart lenni. Hogy ez mivel jár, és milyen árat fizet érte – többek között erről szól a darab.
Színészként, rendezőként mit láttok a legnagyobb kihívásnak az előadást illetően?
M. Z.: Talán azt, hogy képesek vagyunk-e létrehozni egy olyan előadást, ami valamiféle pluszt ad a közönségnek, és hogy ebben a produkcióban én a megfelelő fogaskerék tudok-e lenni. Számomra kihívás az, hogy hatvanhoz közelítő érett felnőttként mennyire tudom hitelesen, elfogadhatóan megformálni ezt a gyermekded figurát.
R. R.: Egy bivalyerős regény alapján dolgozunk, ami ráadásul a legnagyobb példányszámban fogyott világszerte. Színpadra adaptálni ez alapján a saját verziónkat, egy saját szagú Don Quijotét mindannyiunk számára nagy feladat.
M. Z.: Eszembe jutott közben egy szebb válasz! A kihívás számomra az, hogy színészmesterségileg én magam képes vagyok-e olyan ikonszerű Don Quijote lenni, mint amilyet annak idején Cervantes alkotott. Szerintem ezt szépen fogalmaztam most meg, nem?
De, abszolút! És milyen díszletek között, jelmezekben lesz majd látható a darab? Számíthatunk vidékies, spanyol hangulatot megidéző motívumokra?
M. Z.: Nézd, ez az egész kezdetben egy amerikai–magyar koprodukcióban indult el, csak aztán később a Hollywoodi stúdiók elálltak tőle, így a beígért 400 millió dollárnak búcsút kellett intenünk. A költségvetés lement 3,5 millióra, ez korlátok közé szorított minket a díszletek és jelmezek tekintetében, de nem csüggedtünk, hanem kerestünk olyan mindenre kapható, a szakmában kevésbé ismert, már-már tehetségtelennek mondható jelmez- és díszlettervezőt, aki használt ruhából…
Javaslom, hogy fussunk neki még egyszer a válasznak, mert már majdnem elhittem ezt az anekdotát…
R. R.: Közhelyszámba menő, unásig ismételt tény, hogy a színház anyagi forrásai meglehetősen szűkösek, egy ilyen előadás létrehozása márpedig meglehetősen sokba kerül. Redukált díszletre lehet számítani, a játék központi eleme egy ágy lesz, ez köti majd össze időben és térben a történeteket, s éppen ezt a redukáltságot fordítjuk a hasznunkra és kovácsolunk belőle előnyt. A hangsúlyt nem a látványra helyezzük, a cél az, hogy az előbb említett egyszerűséget és a szöveget, az azzal való játékot gazdagságba fordítsa át a csapat. A közönség fantáziáját kívánjuk megmozgatni azzal, hogy a szövegen keresztül hozzásegítjük a nézőt a színpadkép megformálásához. Shakespeare mindent a szövegben mondott el, mi is e koncepció mentén haladunk. Egyszerűbb, szerényebb kiállítású előadás lesz, olyan, amely a befogadó képzelete által nyer színezetet.
Fotók: Mészáros Csaba
.
Don Quijote
(DoN kiHÓtE) – színi darabok egy regényből
Cervantes regényéből Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadása
„Hidalgónk életkora közel járt az ötvenhez, testalkata izmos, termete szikár, arca csontos volt. Vannak, akik azt állítják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada volt (mert némi véleménykülönbség van a szerzők közt, akik e tárgyról írtak), habár a legvalószínűbb, hogy Quijanónak hívták. Ez azonban éppen nem lényeges történetünkben. Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott…” (részlet a regényből)
Rendező: Rába Roland
Szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Parti Nóra, Vámos Veronika, Kovács Krisztián, Katona László
Bemutató: Szkéné Színház, 2015. április 29.
Következő előadások: 2015. április 29., 30, május 1., 6., június 7.
