Szerelem, szerelem...

Ismét remek bemutatóval készült az RS9 Színház társulata, így nem csoda, hogy zsúfolásig megtelt az óvóhelyből kialakított színház, amely november 16-án rácáfolni látszott underground jellegére. A Podmaniczky Szilárd drámájára építő rendezés – hasonlóan a szintén RS9-beli Ösvényhez – Veres Dóra munkáját dicséri, ám meg kell említenünk Dobay Dezső, a színház direktorának nevét is, aki ebben a darabban dramaturgként működik közre.

Podmaniczky Szilárd drámatrilógiájának záró darabja A fenyegetett gyilkos anatómiája (René Magritte éjszakái). A trilógia részei a 20. század emblematikus szereplőit vonultatják föl. Beckett és Albert Einstein után most René Magritte szürrealista festőművész áll a középpontban, sokkal inkább férfiként, mintsem képzőművészként. Nemcsak a festő magánélete ragadta meg Podmaniczky fantáziáját, hanem A fenyegetett gyilkos című festménye is, amely balladisztikus és remekül dramatizálható művészeti alkotás.

A színpadképben egy elegáns ruhába öltözött házaspárt látunk. A szmokingos férfi (Frumen Gergő) újságot olvas az asztalnál, közben felesége (Álmosd Phaedra) a vacsorához készülődik. Tipikusan kispolgári jelenet. A kellemes csevej, a borozgatás azt sugallja, itt minden a legnagyobb rendjén van. Vagy mégsem? Hamarosan kínos témára terelődik a szó. A férfi másnap találkozik rég nem látott barátnőjével, akivel természetesen csak barátok, semmi egyéb. A feleség finoman kérdezősködni kezd, hiszen kimondatlanul bár, de bántja a vélt vagy valós vetélytárs jelenléte – még akkor is, ha csak verbális jelenvalóságról van szó. Ugyanakkor a darab érdekesen ragadja meg e jelenvalóság problematikáját, hiszen kettejük beszélgetése alatt – és a darab egészén át – két, ugyancsak szmokingba öltözött, keménykalapos (Jáger Szabolcs és Csáki Rita) sertepertél a színen. Lepellel takart arcukkal egyfajta Magritte-képeket idéző élő díszletként vannak jelen, s egy-egy megmozdulásukkal állandóan beavatkoznak a házaspár együttlétébe.

A férfi – akit a néző történetesen magával a festőművésszel is azonosíthat – egyre többet mesél feleségének gyermekkori barátjáról. Arról a lányról, aki képes volt elfeledtetni vele édesanyja tragikus halálát, s azt a momentumot, amikor édesanyja holttestét kiemelték a vízből, fejére csúszott hálóinggel. A férj egyre inkább beavatja feleségét régi közös szokásaikba, s abba, hogy állandóan emlékezteti őt erre a titokzatos hasonmásra. Emlékképek kerülnek elő a régmúltból, amelyek videók formájában kapnak helyet a Veres-rendezésben. Az egyik videóban egy virágkoszorús kislány és egy kalapos kisfiú bájcsevejét követhetjük nyomon, amely – véleményem szerint – indokolatlanul kapott helyet az előadásban. Még akkor is így gondolom, ha a vizuális megjelenítés (jelen esetben a videóbetét) a színház  alapvető eszközkészletéhez tartozik, ám ebben az előadásban redundáns, hiszen túlburjánzóvá teszi az emlékezést, az elvágyódást, s a gyermeki látásmód túlhangsúlyozása miatt a színdarab ezen a ponton érzelgőssé válik.

A két nő egymástól teljesen eltérő karakterét Álmosd Phaedra zseniálisan jeleníti meg: a darab egészében remekül formálja meg a féltékenységét néha kínosan leplezni igyekvő, már-már az őrületbe is átsikló feleség és a gyermeki játszótárs alakját, aki bájosan gagyog a férfivá érett fiúval. Frumen Gergő színészi játéka ehhez képest nem túl csillogó az őrlődő, igazán sehová sem tartozó férj szerepében, orgánuma mégis megragadja az érzékeny fülű nézőt.

A cselekményt, amely során a feleség Marcell-hullám-szerű, kontyba összefogott női hajviselete fokozatosan veszíti el tartását, és kibomló, feltupírozott sörénnyé változik, a férfi öltönyére pedig fekete szárnyak kerülnek, René Magritte képzőművészeti alkotásai kísérik: Veres Dóra kedvelt megoldásához híven vetített képekben, ritkább esetben a szereplők által megjelenítve. A tupírozott hajú Álmosd Phaedra és a fekete szárnyakat viselő Frumen Gergő például – és többek között – a Honvágy című képet juttathatják eszünkbe.

Az érzelmek tragédiába torkollnak, s a zárókép is stílszerűen egy hús-vér Magritte-alkotás: a heverőn egy halott asszony fekszik, a férfi a gramofonnál áll, kabátja, kalapja és utazótáskája összekészítve. A takarásban két szmokingos-keménykalapos férfi (akik korábban az arctalan „díszletek” voltak), egyik bunkósbottal, a másik hálóval a kezében. Az utolsó párbeszéd az övék, amely arról értekezik, elfogják-e a tettest, vagy hagyják meglépni. „Egy ilyen kis kurváért?” Úgy döntenek, futni hagyják a férfit. Az egyik kalapos cigarettát kér, mire a másik közli, hogy tegnap óta pipázik. „Ez nem egy pipa” – fecseg a felszín, hallgat a mély.

Podmaniczky Szilárd: A fenyegetett gyilkos anatómiája (René Magritte éjszakái)
RS9 Színház, Budapest
Rendezte Veres Dóra
Bemutató: 2012. november 16.