© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szívet szívért
Mark St. Germain: Istenek tanácsa a Rózsavölgyi Szalonban
Mark St. Germain nincs könnyű helyzetben. Pontosabban az Istenek tanácsa nincs könnyű helyzetben, mert az embernek önkéntelenül is eszébe jut egy másik dráma, amit Reginald Rose írt, és mint tudjuk, a Tizenkét dühös ember elég jó alkotás.
Mark St. Germain nincs könnyű helyzetben. Pontosabban az Istenek tanácsa nincs könnyű helyzetben, mert az embernek önkéntelenül is eszébe jut egy másik darab, amit Reginald Rose írt, és mint tudjuk, a Tizenkét dühös ember elég jó alkotás. Olyan, amelyhez hasonlót nem illik írni, és nem is annyira érdemes. Persze aki az előadást nézi, hamar rájön, hogy ez a darab azért kissé más, csak hát van az a rossz szokás, hogy előbb színlapot olvasunk, és utána nézzük a darabot. Így pedig tényleg úgy tűnik, Mark St. Germain ügyes másoló, aki meglévő alapokra építkezett. De a művészet már csak ilyen: egyik alkotót hasonlítjuk a másikhoz. Shakespeare jobb, mint Christopher Marlowe. Reginald Rose jobb, mint Mark St. Germain?
Ezt nehéz lenne eldönteni, de utóbbinak van egy nagy előnye: még mindig él. Még lehet igazán nagy drámaíró, és majd lehet, hogy eljön a pillanat, amikor hozzá hasonlítanak másokat. És az Istenek tanácsát elnézve egészen hamar eljöhet ez a pillanat.
Pedig egyszerűcske a darab, ráadásul a végkifejlet is előre sejthető: lehet tudni, hogy jó döntés bizony nincsen. Nem terheli meg a színházat, elég hozzá néhány szék meg egy asztal, amit körülülnek a színészek, akik jelen esetben orvosok: rajtuk a fehér köpeny, és biztos van, akit ez a látvány megnyugtat, mást elrettent. De olyan is akad, aki nem tud vele mit kezdeni, de talán a szerző is ezt akarta: egy kórház a helyszín, orvosok a szereplők, de közben lehet szépen behelyettesíteni bármilyen teret, bármilyen figurákat. Egyszerű tehát a mű, de komoly a tét – olyan, amelyről rögtön tudja az ember, hogy bele lehet halni, és bele is halnak. Ülnek az orvosok az asztal körül, és arról szavaznak, ki kapjon először új szívet, kinek mentsék meg az életét. Nehéz téma, de könnyű elszúrni, például azokat az ostoba, iskolában gyakran alkalmazott „játékokat” juttatja az ember eszébe, amikor arról kell szavazni, kit dobnának ki egy hőlégballonból.
Itt viszont élesben mennek a dolgok – éppen annyira, hogy a néző képes legyen beleélni magát, úgy érezze, neki is döntenie kell. Van annyira jó ez a darab, hogy az ember nem tudja kivonni magát a kérdés alól. Pedig kezdetben kurta-furcsán indul, már majdnem úgy tűnik, követhetetlen lesz, annyira in medias res a kezdés: a szívátültetésre váró páciensekről beszélnek akkora hévvel, hogy nehéz értelmezni, ki kicsoda. Majd tíz perccel később elmesélik, miért ülnek ott – mintha csak akkor indulna az elődás.
Adja magát az összehasonlítás: eddig majdnem minden úgy történik, mintha a Tizenkét dühös embert néznénk. Tulajdonképpen rímel az előadás Reginald Rose darabjára, itt is emberéletekkel játszunk, és valahogy most sem sikerül dűlőre jutni. Mindenki hozza a saját érveit, amelyek között rengeteg az ostobaság, például az egyik orvosnő folyton a gazdagokat ostorozza, de elég gyermeteg módon. Lehetne szidni a drámaírót, milyen egyszerűek néhol a dialógusok, viszont talán éppen ez volt a cél: vegyük észre magunkat a szereplőkben. Persze, minket a saját belső meggyőződésünk vezérel, de mégiscsak számít a pénz, a szimpátia, az előélet is.
Legvégül azonban úgyis csak az a fontos, amit a színpadon ülő emberek mondanak, mert nem kell sok idő, mire az ember konstatálja: színészelőadást néz. Olyat, amelyben történnek ugyan kisebb események, viszont azon van a hangsúly, amit a színészek beszélnek. Valló Péter, a rendező megengedi, hadd jöjjön a színészek szájából, ami kikívánkozik. Nagyon úgy tűnik, hogy az Istenek tanácsa rendezői instrukciókat nemigen tartalmaz, és a meglepő ebben csak az, hogy ezt egyáltalán nem lehet észrevenni. Valló Péter használni akarja a teret, és érződik, hogy ez a szó legszorosabb értelmében kamaradarab: látjuk a kis mozgásokat, a fintorgásokat – nem lehet elbújni. Ráadásul a közönség néhány méterre ül a színészektől a kis térben, miközben Dicső Dániel kamerával mászkál a színészek körül, a képet pedig kivetítik a falra. Az sajnos nem derül ki, hogy ennek mi is az értelme. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a koncepció nem mindig működik megfelelően: az egyik színész például a kamera elé áll, így percekig a fenekét lehet látni a kivetítőn.
Az Istenek tanácsa színészdarab, és a színészek veszik az akadályokat, bár gyakran érezni, hogy kisujjból oldják meg a feladatokat. Őze Áron és Söptei Andrea hozza a megszokott lezser profizmusát, de ez így is rendben van. Ráadásul Bánfalvi Eszter nagy meglepetése az előadásnak: mintha igazi kihívás lenne számára a szerep. Nem a vadócot kell eljátszania, hanem az őrlődő orvosnőt, akit úgy formál meg, hogy azt lehetne hinni, mindig ilyen ártatlan, bociszemekkel néz.
A darab modern, annyira, hogy a végén még arra is jut idő, hogy kicsit felemelkedjen a búskomorságból, és megcsillantsa a reményt – ne úgy menjen haza a néző, hogy hiába minden. Egy dolog biztosan nem az: megnézni az előadást.
Következő előadások: 2016. február 15., 25., március 2., 11.
Ezt nehéz lenne eldönteni, de utóbbinak van egy nagy előnye: még mindig él. Még lehet igazán nagy drámaíró, és majd lehet, hogy eljön a pillanat, amikor hozzá hasonlítanak másokat. És az Istenek tanácsát elnézve egészen hamar eljöhet ez a pillanat.
Pedig egyszerűcske a darab, ráadásul a végkifejlet is előre sejthető: lehet tudni, hogy jó döntés bizony nincsen. Nem terheli meg a színházat, elég hozzá néhány szék meg egy asztal, amit körülülnek a színészek, akik jelen esetben orvosok: rajtuk a fehér köpeny, és biztos van, akit ez a látvány megnyugtat, mást elrettent. De olyan is akad, aki nem tud vele mit kezdeni, de talán a szerző is ezt akarta: egy kórház a helyszín, orvosok a szereplők, de közben lehet szépen behelyettesíteni bármilyen teret, bármilyen figurákat. Egyszerű tehát a mű, de komoly a tét – olyan, amelyről rögtön tudja az ember, hogy bele lehet halni, és bele is halnak. Ülnek az orvosok az asztal körül, és arról szavaznak, ki kapjon először új szívet, kinek mentsék meg az életét. Nehéz téma, de könnyű elszúrni, például azokat az ostoba, iskolában gyakran alkalmazott „játékokat” juttatja az ember eszébe, amikor arról kell szavazni, kit dobnának ki egy hőlégballonból.
Itt viszont élesben mennek a dolgok – éppen annyira, hogy a néző képes legyen beleélni magát, úgy érezze, neki is döntenie kell. Van annyira jó ez a darab, hogy az ember nem tudja kivonni magát a kérdés alól. Pedig kezdetben kurta-furcsán indul, már majdnem úgy tűnik, követhetetlen lesz, annyira in medias res a kezdés: a szívátültetésre váró páciensekről beszélnek akkora hévvel, hogy nehéz értelmezni, ki kicsoda. Majd tíz perccel később elmesélik, miért ülnek ott – mintha csak akkor indulna az elődás.
Adja magát az összehasonlítás: eddig majdnem minden úgy történik, mintha a Tizenkét dühös embert néznénk. Tulajdonképpen rímel az előadás Reginald Rose darabjára, itt is emberéletekkel játszunk, és valahogy most sem sikerül dűlőre jutni. Mindenki hozza a saját érveit, amelyek között rengeteg az ostobaság, például az egyik orvosnő folyton a gazdagokat ostorozza, de elég gyermeteg módon. Lehetne szidni a drámaírót, milyen egyszerűek néhol a dialógusok, viszont talán éppen ez volt a cél: vegyük észre magunkat a szereplőkben. Persze, minket a saját belső meggyőződésünk vezérel, de mégiscsak számít a pénz, a szimpátia, az előélet is.
Legvégül azonban úgyis csak az a fontos, amit a színpadon ülő emberek mondanak, mert nem kell sok idő, mire az ember konstatálja: színészelőadást néz. Olyat, amelyben történnek ugyan kisebb események, viszont azon van a hangsúly, amit a színészek beszélnek. Valló Péter, a rendező megengedi, hadd jöjjön a színészek szájából, ami kikívánkozik. Nagyon úgy tűnik, hogy az Istenek tanácsa rendezői instrukciókat nemigen tartalmaz, és a meglepő ebben csak az, hogy ezt egyáltalán nem lehet észrevenni. Valló Péter használni akarja a teret, és érződik, hogy ez a szó legszorosabb értelmében kamaradarab: látjuk a kis mozgásokat, a fintorgásokat – nem lehet elbújni. Ráadásul a közönség néhány méterre ül a színészektől a kis térben, miközben Dicső Dániel kamerával mászkál a színészek körül, a képet pedig kivetítik a falra. Az sajnos nem derül ki, hogy ennek mi is az értelme. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a koncepció nem mindig működik megfelelően: az egyik színész például a kamera elé áll, így percekig a fenekét lehet látni a kivetítőn.
Az Istenek tanácsa színészdarab, és a színészek veszik az akadályokat, bár gyakran érezni, hogy kisujjból oldják meg a feladatokat. Őze Áron és Söptei Andrea hozza a megszokott lezser profizmusát, de ez így is rendben van. Ráadásul Bánfalvi Eszter nagy meglepetése az előadásnak: mintha igazi kihívás lenne számára a szerep. Nem a vadócot kell eljátszania, hanem az őrlődő orvosnőt, akit úgy formál meg, hogy azt lehetne hinni, mindig ilyen ártatlan, bociszemekkel néz.
A darab modern, annyira, hogy a végén még arra is jut idő, hogy kicsit felemelkedjen a búskomorságból, és megcsillantsa a reményt – ne úgy menjen haza a néző, hogy hiába minden. Egy dolog biztosan nem az: megnézni az előadást.
Következő előadások: 2016. február 15., 25., március 2., 11.
