Tőmondatok

A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész osztálya ősszel mutatta be Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből készült előadását. Prohászka Fannival, Böröndi Bencével és Somhegyi Györggyel a hús-vér figurákról, a szikár nyelv sokszínűségéről és a „prímségről” is beszélgettünk.



Tavaly szeptemberben egymástól függetlenül, mégis szinte egyszerre kezdünk el Borbély Szilárdról beszélni. Ti akkor mutattátok be a Nincstelenekből készült adaptációtokat az Ódry Színpadon, mi pedig az Egy gyilkosság mellékszálai című kötetről szóló alkalommal útjára indítottuk az ImPulzus-estek Borbély-évadát. Kíváncsi lennék, milyen volt számotokra először találkozni a regénnyel, és arra is, éreztétek-e rögtön, hogy dolgotok van az ezzel az anyaggal?

Prohászka Fanni: Én nem éreztem egyből, hogy közvetlenül közöm lenne az anyaghoz. Aztán ahogy haladtam a szöveggel, mégis nagyon megszerettem Borbély Szilárd figuráit. Akármilyen messze van is a mi életformánk attól a világtól, amit a regény megmutat, a szeretethiány, a kirekesztettség, a megkülönböztetés mégiscsak egyetemes témák. Az első idegenkedés után így közel került hozzám a szöveg. Volt, hogy olvasás közben kicsordult a könnyem, de többször fel is nevettem.

Somhegyi György: Először nekem sem igazán tetszett. Zavartak a tőmondatok meg az is, hogy szinte mindig tudtam: egy-egy részt valami rövid, belenyugvó szentencia zár le. Aztán amikor már elkezdtük jelenetekké formálni a szöveget, ez valahogy átfordult. Akkor jöttem rá, hogy a regény éppen a szikárság miatt olyan iszonyatosan erős, pontos. Akkor egyszerre megszerettem ezt a nyelvet és az erősen szcenírozott jeleneteket, amik tulajdonképpen tagolják. Minden részlet hiteles ugyanis, és magától értetődő.

Böröndi Bence: A tőmondatok rám egyből erősen hatottak, akárcsak a mélyszegénység gyermeki szemszögből való megmutatása. Már az első oldalak olvasásakor világos volt számomra, hogy ez egy speciális anyag. És egyszersmind nagyon hálás is, hiszen annyira jó a szöveg, hogy néha tényleg nem lesz majd szükség másra, csak szárazon elmondani, és működteti magát. Tudtam, hogy ez egy rendkívüli lehetőség számunkra.



Na igen, a tőmondatok. A regény izgalmas vállalása szerintem, hogy megszólaltatja mindazokat a hangokat, amiket az elbeszélő maga körül hall, s amiknek az eredőjéből tulajdonképpen a saját hangja kialakul. Érdekelne, hogy mekkora kihívást jelentett nektek ez a szikár, mégis gazdag nyelvi környezet megszólaltatása.

B. B.: A tájnyelv használata a színpadon mindig nehéz vállalás. Nagyon könnyen mórikálásnak tűnhet, ha egy színész valamilyen „áltájnyelven” szólal meg. Meg kell találni az arányokat. Mi óvatosan próbáltuk kezelni ezt, és ebben Máté Gábor is sokat segített, végig figyelte az egyensúlyt.

S. Gy.: A legérdekesebb tapasztalat ezzel kapcsolatban nekem az a próba volt, amikor az osztálytermi jelenetet kezdtük el összerakni, ami, ugye, arról szól, hogy a tanárnő arra akarja rávenni a diákjait, hogy ne azt mondják, hogy lú, hanem azt, hogy ló. Ezzel rengeteg nehézségünk támadt a színpadon. Akkor most végig tájszólásban beszéljünk? Mindent ú-val mondjunk, vagy csak egyes részeket? Aztán rájöttünk, hogy Borbély Szilárd nagyon pontosan írta meg ezt a részt is, ezért elég, ha szó szerint úgy mondunk mindent, ahogy a szövegben olvasható, nem kell rápakolni, mert pont annyira használja a tájnyelvet a könyv, amennyire kell.

P. F.: Olyan karaktereken keresztül ráadásul, akikkel mindenki találkozik a saját életében is szerintem. A részeges apát, a karót nyelt tanárnőt, a szellemi fogyatékos, kiszolgáltatott, szerencsétlen Mesijás figuráját olyan plasztikusan festi le Borbély Szilárd, hogy mindenkinek megjelennek a lelki szemei előtt. Sőt, azt hiszem, rögtön halljuk is őket.

B. B.: A hangokat persze keresgélnünk kellett azért az elején, de sokan vagyunk vidékiek az osztályból, tehát volt honnan merítenünk.

És az előadásba kerülő részleteket mi alapján válogattátok? Azt például már az elejétől fogva biztosnak tűnt, hogy nem állandó karakterekkel adjátok majd elő a történetet, hanem több szereplő bőrébe is belebújtok majd?

S. Gy.: Mindenki annyi jelenetet választhatott, amennyit csak akart, és Máté Gábor is adott legalább egy kötelezőt. De elég hamar megszerettük a karaktereket és a helyzetet, úgyhogy nem volt ezzel baj. Engem személy szerint a szövegben csupán rövid időre felvillanó figurák, a falu lakói kezdtek el érdekelni. A kisfiú töprengései közül pedig a filozofikusabb részek, az például, amikor a falu hiedelemvilágáról, a rontásról, a szemmel veréstől beszél.

B. B.: Mondjuk el azért azt is, hogy eredetileg beszédvizsgának indult az egész, de mindenki többre vágyott. Ebből össze lehet hozni egy nagyon értékes előadást, ezt gondoltuk. A szereposztás tulajdonképpen nem is volt kérdés. Diákok vagyunk, és ebben a produkcióban mindenki nagyon színes tud lenni.

P. F.: A rengeteg jelenet közül Máté Gábor választotta ki a legjobbakat, ő komponálta a végleges szerkezetet. Rengeteget segített, de már az első olvasáskor látható volt szerintem, hogy ebből az emlékezés természetéből következően hiátusos, mozaikos, időben és térben ugráló anyagból nem egy lineárisan épülő előadás lesz, állandó karakterekkel. Inkább egymástól néha független, de egy egészet valahogy mégiscsak kiadó, villanásszerű jelenetsor. Pont, mint mikor álmodunk vagy emlékezünk.



Különös, hogy az álmodáshoz hasonlítod. A szöveg felfedi ugyanis szerintem minden szorongások eredőjét, feltárja például a szülőkkel való kapcsolat terheltségét, a – meglehet, önsorsrontó módon konstruált – kitaszítottságmítoszból kerekített egymásra utaltságot és tehetetlenséget, ami mögött van mégis valami magától értetődő és összetéveszthetetlen szeretet. És humor is, igaz ugyan, hogy a sötétebbik fajtából való. Megláttátok egyből ezeket az árnyalatokat is?

S. Gy.: Ahogy színpadra kerültek a jelenetek, valahogy humorral is megteltek. Persze ez az árnyalat ott van már a regény szövegében is. Ahogy a könyvben, a színpadon is hús-vér alakokat látsz, azok pedig mindig nevetségesek és tragikusak egyszerre, az életben is. Egy vérre menő veszekedés kívülről nézve nagyon vicces. Pláne ha magadra ismersz benne.

B. B.: Én sokat nevettem már a mű olvasásakor is, de akkor is, amikor megmutattuk egymásnak a jeleneteket. Ezek az alakok olykor tényleg nagyon viccesnek hatnak, de persze közben látszik azért a történet mélye is.

S. Gy.: A próbák alatt sokat nevettünk, ezért bemutató előtt meg voltunk róla győződve, hogy ez egy nagyon humoros anyag. Aztán rengetegen mondták, hogy nagyon megrázta őket a történet. Úgy látszik, a humora mellett maradt az előadásban valami komor sötétség is. És ez szerintem jó.

Egy másik szempontból az Ódry Színpad Padlásának tere is ilyen ellentmondásos: egyszerre intim és idegenséget árasztó. Éppen ezért nagyon jó helyszíne az előadásnak. Az utóbbi hetekben volt viszont alkalmatok másutt is bemutatni a Nincsteleneket. Hogy éreztétek magatokat a Vallai Kert szűk színpadán és a miskolci SZEM Fesztiválon?

B. B.: Nagy előny, hogy mivel kevés díszletelemet használunk az előadásban, könnyen utaztatható. Szinte bárhol meg lehet csinálni. A Vallai Kert volt tulajdonképpen az első helyszín, ami idegen terep volt. Örömmel vettük tudomásul, hogy másutt is működik az előadás. Később Miskolcon is jó volt, és legutóbbi is, Debrecenben, a DESZKA Fesztiválon.

S. Gy.: Én csak a SZEM Fesztiválon voltam Miskolcon, ott nagyon jól működött. Igazából a közönség miatt szerintem, akik végig jöttek velünk. Elkapta a nézőket az anyag, és ehhez az előadáshoz tényleg csak ez kell. Onnantól kezdve minden egyértelmű.

P. F.: Friss és szép emlék nekem a miskolci előadásunk utáni közönségtalálkozó. A SZEM-en román diákok is nézték ugyanis az előadást, akik, ahogy az első mondat – „mi románok vagyunk” – elhangzott, rögtön érintve érezték magukat. Amikor a közönségtalálkozón a benyomásaikról kérdeztük őket, az egyik lány elmesélte, hogy annál a bizonyos résznél, amikor a nagyapa arról beszél, hogy a libák rajvonalban mozognak, a saját nagyapja jutott eszébe, mintha az a szövegrész pont róla szólt volna. Annyira megindította őt ez az emlék, hogy elsírta magát. Azt éreztem akkor, hogy valami ilyesmi a célja a színháznak. Hogy közösségként, együtt tudjunk gondolkozni bizonyos dolgokról, emlékezni, közösen feldolgozni történelmi és személyes élményeket. Nagyon szép pillanat volt.

Szép, tényleg. És fontos, hogy beszéljetek, beszéljünk is róla, mert a Nincstelenek világát szerintem a tehetetlenség és a düh irányítja. Egyik a másikat erősíti, s minden más érzést elfednek. Csakhogy – és éppen ettől annyira ijesztő – mintha kiterjeszthető volna az, ami ebben a családban, ebben a faluban történik. Mintha ilyenek volnának a városok, ilyen az egész ország. Körbeharagok, továbbrúgott fájdalmak, kényszerű egymásba futások bénítják. Szóval ez a magányosság meg a kitaszítottságérzés – vagyis a „prímség” – volna az, amit mi, magyarok magunknak kiötlünk, s amibe mint hamis közös osztóba kapaszkodunk?

S. Gy.: Rengeteg viccben is szerepel, hogy nagyon magyar jelenség ez, de mindenhol a világon igaz lehet. Arról van inkább szó, hogy Borbély nagyon pontosan megfigyelte a kisebb közösségen belüli egymásra hatást. Meg aztán a regényben sokan vannak, akik tulajdonképpen boldogok. Ez is fontos része ennek a történetnek.

B. B.: Én is így gondolom. Az a fajta magányosság, ami a Nincstelenekben érződik, nem feltétlenül magyar sajátosság. Inkább emberi. Annak ellenére, hogy nagyon érződik a szövegben a közép-európai „nem tudom, kik az őseim, itt mindenki mindenkivel keveredett” hangulat, mégis azt gondolom, ez a fajta kirekesztettség általánosabb emberi érzet.

Merre visz az utatok Borbély Szilárd szövege felől? Mire készültök, mit próbáltok most?

B. B.: Most Mundruczó Kornéllal dolgozunk egy általa és Wéber Kata által írt darabon, és hamarosan Béres Attila rendezésében monológokat, operettdalokat fogunk előadni. Az osztályfőnökeink célja, hogy minél többféle emberrel találkozzunk, és sokszínűek legyünk.

Fotók: Deák Barbara

.

Ódry Színpad:

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Szereplők: Böröndi Bence, Dékány Barnabás, Dóra Béla, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton, Pálya Cintia Pompónia, Prohászka Fanni, Somhegyi György, Szabó Sebestyén László, Feczesin Kristóf, Varga Lili Ilona

Rendező: Máté Gábor

Osztályvezető tanárok: Bagossy László, Rába Roland, Pelsőczy Réka

Bemutató: 2014. szeptember 19.

Következő előadások: 2015. április 12., 25.