© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Élet-disco: egy maradandó parti
Interjú Ardai Petra rendezővel
A Tünet Együttes legújabb produkciója jobb lesz, mint egy popszám, hiszen a közönség is közbe-közbeloopolhat. Mindeközben úgy tudhatunk meg közhelyeket az egyik legforgalmasabb közterünkről és magunkról, hogy az nem lesz közhelyes. Ardai Petrát, meghívott rendezőt, a holland Space Színház alapítóját kérdeztük a bemutatóval kapcsolatban.
A Tünet Együttes legújabb produkciója jobb lesz, mint egy popszám, hiszen a közönség is közbe-közbeloopolhat. Mindeközben úgy tudhatunk meg közhelyeket az egyik legforgalmasabb közterünkről és magunkról, hogy az nem lesz közhelyes. Ardai Petrát, meghívott rendezőt, a holland Space Színház alapítóját kérdeztük a bemutatóval kapcsolatban.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Tünet Együttessel?
2011-ben a PLACCC Fesztiválon készült egy köztéri esemény fekete-fehér-igen-nem címmel, amelyben több táncos csapat is részt vett, többek között a Tünet Együttes is. Az én szerepem ebben az volt, hogy összefűzzem, koordináljam a különböző helyszíneken zajló eseményeket, gyakorlatilag dramaturgként működtem. Ez volt az első találkozás azon túl, hogy láttam az eddigi munkáikat. Aztán 2012 decemberében a Tünet Együttes a 10. születésnapja alkalmából kért fel három rendezőt, hogy a Voks című előadásukból ismert szavazórendszer-installációra rendezzenek etűdöt. A saját formációmnak, a Space Színháznak is van hasonló előadása, dolgoztam már szavazógéppel. Talán ez is közrejátszott abban, hogy végül az egyik részt én rendeztem, és egy háromnapos workshop eredményeként létrejött a Nem emlékszem, hogy engem így neveltek volna című produkció.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=I3g8d2rEfj4[/youtube]
A Space Színházban és a Tünet Együttes előadásaiban is van egyfajta reflexió a jelenkori valóságra.
Nagyon hasonlóan gondolkodunk, a munkáinkban jelen van valamiféle társadalmi érdekeltség. Én nem szeretek moralizálni vagy megmondani a tutit, inkább dilemmák felvetésével keresem a választ az engem is foglalkoztató kérdésekre, ezeket vitatom meg az előadásainkban. A Közhely kapcsán például azt, hogy mi az a potencia, ami mellett nap mint nap elmegyünk a köztereken, mert nem vesszük észre, én sem. A társadalomra érzékeny előadások gyakran sugallnak egy értékrendet, egyfajta megoldást, de így nem lehet őszintén beszélgetni a közönséggel. Ez a lehetőség engem nem érdekel, mert csak elmélyíti az árkot az emberek között.
Milyen eszközökkel kommunikálsz a közönséggel, hogy ezt elkerüld?
Az előadásaim formája gyakran valamiféle játék-beszélgetés a nézőkkel, mert a humoros könnyedségen keresztül az emberek hamarabb megnyílnak: a produkció elején pedig megtanítjuk őket, hogyan kell részt venni ebben a játékos kísérletben.
Például a Nem emlékszem, hogy engem így neveltek volna című előadásban 7–77-ig lefektettük a számokat a színpad elején, amelyek életkorokat jelentettek. De nem egy személy drámai történetvezetését alkalmaztunk, hanem mozaikszerűen, könnyed mozgásszínházas szerkesztésben, több személy felől közelítve rendeltünk hozzájuk valódi és elképzelt emlékeket a múltból és a jövőből. Ezáltal a nézők könnyen magukra tudták vonatkoztatni elhangzottakat, mert egy-egy dolog velük is megtörtént életük során. Valójában mindenki másképp egyforma… Ennek a közös munkának az eredménye és folytatása a Közhely.
A mostani előadásban is lesz egy ilyen erős szerkezet?
Nagyon konkrét dolgokkal foglalkoztunk a próbafolyamat során. Az egyik a köztérmegfigyelés volt, pontosabban a Moszkva (Széll Kálmán – a szerk.) téré, ami több mint közlekedési csomópont, több mint átjáró – inkább egy intézmény Budapesten. Minden városban van ilyen, Berlinben az Alexanderplatz, Amszterdamban a Dam tér.
Az a terv, hogy a Tünet Együttes mindig helyszínspecifikussá teszi ezt a szerkezeti egységet, attól függően, hogy hol turnéznak éppen az előadással. A Közhelyben megmondjuk előre, hogy ez a Moszkva tér egy percének modellezése, ezáltal egy gondolatkísérletbe vonjuk be a nézőt. Minél egyszerűbb a szerkezet, annál nagyobb asszociációs kört bír el. Megpróbáltuk nagyon egyszerű játékokra redukálni az egészet, és hagyni, hogy a közönség is hozzátegye a magáét. Ez egy struktúra mozgásban, képalkotásban és szavakban, ami az előadás bizonyos pontjain újra és újra ismétlődik. Ahogy járjuk a loopot, asszociálunk magunkra, eszünkbe jutnak dolgok, amiket láttunk. Egy perc alatt több száz ember megfordult a téren, amit a hat előadó ugyan nem tud felfogni, de a színházban az a csodálatos, hogy ezt meg lehet mutatni.
[youtube]http://youtu.be/Be4xwPLhbUU[/youtube]
Mire fókuszáltatok a helyszíni „terepszemlén”?
Két irányba fordult a figyelem. Egyrészt figyeltük a közteret, ami egy kifelé irányuló figyelem, másrészt magunkról is folyamatosan képet kaptunk azáltal, hogy reflektáltunk arra, mi keltette fel az érdeklődésünket ebben a sokaságban. Így megkerülhetetlenül beleszövődnek az előadásba saját emlékek, események a múltunkból.
Hogyan lesz ebből táncelőadás?
Én igazából mozgásszínházat tanultam Hollandiában, és az együttesemmel dokumentarista színházi előadásokat hozok létre, de általában keveredik bele fikciós elem. Az elvonatkoztatáshoz gyakran használok mozgásszínházi eszközöket, de az nem tánc.
A Közhely előadás struktúrája egy popdalé, ezért igazán közérthető: megy a produkció, majd jön egy részlet, ami ismétlődik, ez a loop, de mindig változik a kontextus és a ritmus – sokkal nagyobb teher nehezedik ezáltal az előadókra, mert az előadásnak van egy szintje, ami nem megkoreografálható balról jobbra vagy jobbról balra, hanem tényleg egy játék. Könnyed, azután mélyre megy, majd megint vicces. Ez a mozgás ugyanúgy meglesz a nézőben is, de nem mindig tudja rögtön, hogy mit lát. Ki-be jár a figyelme, pont úgy, ahogy nekünk a Moszkva téren.
•
Tünet Együttes: Közhely Élet-disco
A Tünet Együttes és a Trafó Kortárs Művészetek Háza koprodukciója
2013. november 29. és 30., 20.00,* TRAFÓ
*Mindkét este 19:30-tól Hajas Tibor Öndivatbemutató című, 1976-os filmjét vetítik a Trafó Kávézóban, az előadáshoz kapcsolódóan. November 30-án szombaton, az előadás után Tompa Andrea színikritikus beszélget az alkotókkal.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Tünet Együttessel?
2011-ben a PLACCC Fesztiválon készült egy köztéri esemény fekete-fehér-igen-nem címmel, amelyben több táncos csapat is részt vett, többek között a Tünet Együttes is. Az én szerepem ebben az volt, hogy összefűzzem, koordináljam a különböző helyszíneken zajló eseményeket, gyakorlatilag dramaturgként működtem. Ez volt az első találkozás azon túl, hogy láttam az eddigi munkáikat. Aztán 2012 decemberében a Tünet Együttes a 10. születésnapja alkalmából kért fel három rendezőt, hogy a Voks című előadásukból ismert szavazórendszer-installációra rendezzenek etűdöt. A saját formációmnak, a Space Színháznak is van hasonló előadása, dolgoztam már szavazógéppel. Talán ez is közrejátszott abban, hogy végül az egyik részt én rendeztem, és egy háromnapos workshop eredményeként létrejött a Nem emlékszem, hogy engem így neveltek volna című produkció.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=I3g8d2rEfj4[/youtube]
A Space Színházban és a Tünet Együttes előadásaiban is van egyfajta reflexió a jelenkori valóságra.
Nagyon hasonlóan gondolkodunk, a munkáinkban jelen van valamiféle társadalmi érdekeltség. Én nem szeretek moralizálni vagy megmondani a tutit, inkább dilemmák felvetésével keresem a választ az engem is foglalkoztató kérdésekre, ezeket vitatom meg az előadásainkban. A Közhely kapcsán például azt, hogy mi az a potencia, ami mellett nap mint nap elmegyünk a köztereken, mert nem vesszük észre, én sem. A társadalomra érzékeny előadások gyakran sugallnak egy értékrendet, egyfajta megoldást, de így nem lehet őszintén beszélgetni a közönséggel. Ez a lehetőség engem nem érdekel, mert csak elmélyíti az árkot az emberek között.
Milyen eszközökkel kommunikálsz a közönséggel, hogy ezt elkerüld?
Az előadásaim formája gyakran valamiféle játék-beszélgetés a nézőkkel, mert a humoros könnyedségen keresztül az emberek hamarabb megnyílnak: a produkció elején pedig megtanítjuk őket, hogyan kell részt venni ebben a játékos kísérletben.
Például a Nem emlékszem, hogy engem így neveltek volna című előadásban 7–77-ig lefektettük a számokat a színpad elején, amelyek életkorokat jelentettek. De nem egy személy drámai történetvezetését alkalmaztunk, hanem mozaikszerűen, könnyed mozgásszínházas szerkesztésben, több személy felől közelítve rendeltünk hozzájuk valódi és elképzelt emlékeket a múltból és a jövőből. Ezáltal a nézők könnyen magukra tudták vonatkoztatni elhangzottakat, mert egy-egy dolog velük is megtörtént életük során. Valójában mindenki másképp egyforma… Ennek a közös munkának az eredménye és folytatása a Közhely.
A mostani előadásban is lesz egy ilyen erős szerkezet?
Nagyon konkrét dolgokkal foglalkoztunk a próbafolyamat során. Az egyik a köztérmegfigyelés volt, pontosabban a Moszkva (Széll Kálmán – a szerk.) téré, ami több mint közlekedési csomópont, több mint átjáró – inkább egy intézmény Budapesten. Minden városban van ilyen, Berlinben az Alexanderplatz, Amszterdamban a Dam tér.
Az a terv, hogy a Tünet Együttes mindig helyszínspecifikussá teszi ezt a szerkezeti egységet, attól függően, hogy hol turnéznak éppen az előadással. A Közhelyben megmondjuk előre, hogy ez a Moszkva tér egy percének modellezése, ezáltal egy gondolatkísérletbe vonjuk be a nézőt. Minél egyszerűbb a szerkezet, annál nagyobb asszociációs kört bír el. Megpróbáltuk nagyon egyszerű játékokra redukálni az egészet, és hagyni, hogy a közönség is hozzátegye a magáét. Ez egy struktúra mozgásban, képalkotásban és szavakban, ami az előadás bizonyos pontjain újra és újra ismétlődik. Ahogy járjuk a loopot, asszociálunk magunkra, eszünkbe jutnak dolgok, amiket láttunk. Egy perc alatt több száz ember megfordult a téren, amit a hat előadó ugyan nem tud felfogni, de a színházban az a csodálatos, hogy ezt meg lehet mutatni.
[youtube]http://youtu.be/Be4xwPLhbUU[/youtube]
Mire fókuszáltatok a helyszíni „terepszemlén”?
Két irányba fordult a figyelem. Egyrészt figyeltük a közteret, ami egy kifelé irányuló figyelem, másrészt magunkról is folyamatosan képet kaptunk azáltal, hogy reflektáltunk arra, mi keltette fel az érdeklődésünket ebben a sokaságban. Így megkerülhetetlenül beleszövődnek az előadásba saját emlékek, események a múltunkból.
Hogyan lesz ebből táncelőadás?
Én igazából mozgásszínházat tanultam Hollandiában, és az együttesemmel dokumentarista színházi előadásokat hozok létre, de általában keveredik bele fikciós elem. Az elvonatkoztatáshoz gyakran használok mozgásszínházi eszközöket, de az nem tánc.
A Közhely előadás struktúrája egy popdalé, ezért igazán közérthető: megy a produkció, majd jön egy részlet, ami ismétlődik, ez a loop, de mindig változik a kontextus és a ritmus – sokkal nagyobb teher nehezedik ezáltal az előadókra, mert az előadásnak van egy szintje, ami nem megkoreografálható balról jobbra vagy jobbról balra, hanem tényleg egy játék. Könnyed, azután mélyre megy, majd megint vicces. Ez a mozgás ugyanúgy meglesz a nézőben is, de nem mindig tudja rögtön, hogy mit lát. Ki-be jár a figyelme, pont úgy, ahogy nekünk a Moszkva téren.
•
Tünet Együttes: Közhely Élet-disco
A Tünet Együttes és a Trafó Kortárs Művészetek Háza koprodukciója
2013. november 29. és 30., 20.00,* TRAFÓ
*Mindkét este 19:30-tól Hajas Tibor Öndivatbemutató című, 1976-os filmjét vetítik a Trafó Kávézóban, az előadáshoz kapcsolódóan. November 30-án szombaton, az előadás után Tompa Andrea színikritikus beszélget az alkotókkal.
