Van szerelem, mely nem gyógyítható

A Varsói melódiát első ízben idén nyáron Szentendrén mutatták be, majd Balatonföldváron, a Kultkikötőben láthatta a közönség. A történet 1946-47-ben, a sztálini diktatúrában kezdődik a Szovjetunióban, és a brezsnyevi időkben ér véget, Varsóban. A háború utáni első békeévekben vagyunk, de a levegőben még érződik a lengyelek oroszok iránt táplált ellenszenve. Ilyen atmoszférában találkozik egymással egy este a Zeneakadémián az énekesnek tanuló lengyel Helga és a borásznak készülő orosz Vitek, s már a Chopin-hangverseny alatt elkezd működni közöttük a kémia. Szerelmük idővel elmélyül, azonban amikor házasságról kezdenek beszélni, kiderül, hogy a politikai helyzet tiltja, hogy egy szovjet férfi külföldi nőt vegyen feleségül. Útjaik szétválnak, de tíz év múlva ismét összetalálkoznak Varsóban, ahol Helga ünnepelt énekesnőként él férjével, egy zenekritikussal. Újabb tíz év telik el a következő találkozásukig. A politika már nem szól bele a kapcsolatukba. De vajon ők még akarják a sok egymásnak okozott fájdalom után újralobbantani a régi szerelem lángját?

Leonyid Zorin 1967-ben írta a darabot, és ma is tökéletesen megállja a helyét. Háború és béke szempontjából 2018-ban sem rózsás a helyzet, de azért az mindenképpen szerencse, hogy ma nem tiltják törvénnyel egy állampolgár külföldivel való házasságát. E megható és keserédes történettel a rendező, Kocsis Gergely célja talán az lehetett, hogy megmutassa: a szerelem útjába több száz évvel ezelőtt is pont annyi akadály gördült, mint napjainkban, hiszen a 21. században is gyakran ver éket szerelmesek közé politikai nézetbeli különbség, anyagi helyzet, és még sorolhatnánk. Az egyfelvonásos előadás alatt pedig egy pillanatra sem lehet unatkozni: a feszültséget végig fenntartja a rendező, számtalan mélységet és magasságot jár végig a néző. Helga és Vitek folyton közeledik s távolodik, átvitt és fizikai értelemben is – a Mars és a Vénusz, a jin és a jang különös, csodálatos játszmájának lehetünk tanúi. Mivel a melodramatikus rész pontosan kidolgozott, az előadás mentes a csöpögősségtől. Szerencsére a darab számos ponton tartogat humorforrást, a torokszorító jelenetek során nevetni is nyílik alkalmunk.

Tompos Kátyánál keresve sem lehetett volna jobb színésznőt találni a lengyel Helga szerepére. Elragadóan töri az „oroszt”, s tudvalevő, hogy a színésznőtől nem idegen a különféle nyelvek világában való kalandozás: 2013 novemberében Keresztül Európán címmel jelent meg első szólólemeze, amely egy varázslatos zenei utazás, amely nyelvek és zenei stílusok közötti kalandozásra hív, a dalokat angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven tálalja – nem mellesleg a színésznő kettős gyökerekkel rendelkezik, anyai ágon orosz származású. Játéka ebben az előadásban (is) lenyűgöző, nem csoda, ha a néhai ikont, Audrey Hepburnt juttatja eszünkbe, hiszen egyszerre törékeny és erős, laza és elegáns, ugyanakkor vicces, habókos, és remekül áll neki, ha mérges. A lengyel Helgaként vétett nyelvtani hibái és akcentusa, az, hogy mondatainak csak az utolsó szótagjára kerül nyomaték, valamint hogy szinte végig kérdő hangsúllyal kapjuk meg a kijelentő mondatait is – nos, mindez végtelenül szeretnivalóvá és kissé komikussá teszi a karakterét.

A legfantasztikusabb Tompos alakításában talán az, ahogyan képes bemutatni egy nő jellemváltozását az évek múlásával, pontosabban azt, ahogyan a női szív megfagy, érzelmei alábbhagynak. Az egyetemista Helga bolondos, minden apróságnak örülni képes lány, mozgása szertelen, erőteljesen gesztikulál, hangosan beszél. A tíz évvel idősebb Helgában már megvan a távolságtartás, öntudatos, pontosan tudja, hogy mennyit is ér, de még elevenen élnek benne a régi szerelem emlékei, még nem fél nyitott lenni és remélni, vágyik az érzelmekre, a Vitekkel közös életre. A negyven körüli Helga már ünnepelt díva (az előadás hetvenedik percében dalra is fakad, szívszorítóan gyönyörű orosz dalt hallhatunk Tompos előadásában), világszerte turnézik, szoros napi- és szigorú étrendet követ, imádott édességeiről is le kell mondania a tetszetős külső érdekében. Elillant belőle az „édesség” – egy keserű nőt látunk, aki minden idegszálával a karrierjére összpontosít: hivatását tekinti már társának. Egy kissé felszínes, lekezelő élő szobrot lett, aki örökre leszámolt a romantikus illúziókkal. Egyetlen este alatt ennyire ellentétes pólusokat megjeleníteni, ekkora érzelmi hullámvasutat bejárni valóban csak a nagy színésznők tudnak.

Adorjáni Bálint előadása Tomposénál egy kicsit visszafogottabb, mégis gazdag színészi eszköztárat mutat, játéka emlékezetes marad. A kezdetekkor az általa megformált Vitek még csupa tűz, szenvedély, humor, élvezi az életet, és kész bármivel szembeszállni a szerelemért. A középkorú, professzorrá érett férfi tartózkodóbb, kimértebb, hangszíne érzékelteti lelkének megtörtségét és bizonytalanságát. Tomposhoz hasonlóan ő is már az első jelenetben óriásit alakít némajátékával a moszkvai Zeneakadémia nézőterén. Helgát könnyezni, megtisztulni látjuk, Vitek először szórakozottan bámészkodik, majd gyönyörűen mutatja minden mozdulata, arcvonása, mennyire megérinti őt a zongorajáték. Két ember együtt átélt katarzisának és lelki összefonódásának lehetünk tanúi. És ha már a zenéről esett szó, akkor fontos kiemelni, hogy a zene nemcsak az egyes jelenetek összekapcsolója, hanem a rendezői hatáskeltés fontos eleme – a drámai csúcspontokon rendszerint felhangzik a zongoramuzsika.

Kálmán Eszter díszletei egyszerűek, mégis nagyon jól variálhatóak: egy lépcsőzetesen kialakított fabútorral számtalan helyszínt (postai várót, koncertterem belsejét, nappalit és hálót, éttermet) lehet megjeleníteni. Az évek múlását fények és jelmezek érzékeltetik. Apropó jelmezek: a szereplők ruhái egyaránt megállják helyüket a ’40 -es, a ’60-as években és a 21. században – talán nincs nő, aki ellen tudna állni Helga rozsdaszínű bőrkabátjának vagy sötétkék estélyi ruhájának.

A Varsói melódia egy tökéletesen megkomponált darab, amelyet remek rendezés, átlagon felüli színészi játék jellemez. Egyszerre felemelő, szívfacsaró, fájdalmas és humoros, amely tulajdonképpen egy gyönyörű Rómeó és Júlia-történet azzal a különbséggel, hogy itt nem a szülők, hanem a politika akarja megnyesni a szerelem szárnyait, és habár a főszereplők nem halnak meg, átvitt értelemben mégis a haldoklás útját járják. Az előadást remélhetőleg még sokáig műsorán tartja a Hatszín Teátrum, mert mind a történet, mind pedig a színészi játék magával ragadja a nézőt. Márpedig a színháznak ez az egyik legfőbb feladata.

Leonyid Zorin: Varsói melódia
Hatszín Teátrum
Szereplők: Adorjáni Bálint, Tompos Kátya
Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
Rendezőasszisztens: Kiss Kádi Judit
Rendező: Kocsis Gergely
Producer: Orlai Tibor
Bemutató: 2018. szeptember 14.
Következő előadások: 2018. október 6., 10., 13., 23.