„A Bárka összeköt bennünket”

1996 nyarán alapította meg a Józsefvárosi Önkormányzat és a Csányi János vezette csapat a Bárka Színházat, amely 2015 nyarán megszűnt. Az Ördögkatlan Fesztivál a Majdnem 20 programsorozattal idézi meg a színház kultúrateremtő hagyományát. Az archív felvételek vetítésén és a nosztalgiázáson túl létrejön egy előadás is, amelyet a Bárka ifjúsági előadásaiban szereplő, mára színésszé lett fiatal generáció tagjai és egykori rendezőjük, Vidovszky György állít színpadra. Erről a rendhagyó színháztörténeti munkáról, a bárkás évekről kérdeztük a rendezőt.

Hogyan született meg a Majdnem 20 programsorozat ötlete?

Hónapokkal ezelőtt jutott Bérczes Laci eszébe, hogy csináljunk valamit a Katlanban, amit akkor ő úgy nevezett, hogy legyen ez a „Vidovszky és csapata előadás”. Hozzuk vissza azokat a szereplőket, akik régen, gyerekként játszottak a Bárkán, és csináljunk közösen valamit. Ez összesen egy harminc-negyven fős stáb lenne, de végül sokan nem tudnak eljönni, mert forgatnak, dolgoznak, élik az életüket. Így lettünk nyolcan (Farkas Dénes, Molnár Áron, Kovács Gergely, Császár Réka, Sipos Viki, Egri Bálint, Blahó Gergely, Bárdi Gergő). Hónapokkal ezelőtt elkezdtünk gondolkodni, hogy mit is csináljunk, mi legyen ennek a formája, mert az nagyon belterjes lenne, ha csak felidéznénk a régi előadásokat. Ez önmagában maximum egy beszélgetés erejéig működne. Az egyik ilyen hónapokkal ezelőtti találkozón jutott eszünkbe, hogy megkérjük Tasnádi Istvánt, csatlakozzon ehhez a csapathoz, és közösen írjunk valami. Pont úgy, mint ahogy a régi szép időkben a Bárkán lehetett: egy picit műhelymunkaszerűen, sok improvizációval közösen dolgozva.

Két hét van a bemutatóig [az interjú készítésének időpontjához képest – a szerk.]. Hogy álltok?

Nehéz ezt megítélni, mert mi sem csináltunk eddig ilyet, nem is lehet összehasonlítani a hagyományosan készülő előadásokkal. Már megvan a történetváz, amit az elmúlt hónapok találkozásai alatt fejlesztettünk, és nagyjából tudjuk, hogy a színészek milyen szerepeket fognak játszani. 25-én hétfőn, amikor megérkezünk Nagyharsányba, felmérjük a terepet, és nekiállunk dolgozni. Lesz a próbafolyamatban nagyon sok improvizáció, amelyet majd alakítgatunk – Tasnádi íróként, én meg majd megpróbálom valahogy gatyába rázni az egészet egy hét alatt, mert 3-án már közönség előtt játszunk. Még Gyevi-Bíró Eszter is besegít az utolsó napokban. Igazából azon múlik, hogy mennyire tudunk haladni, hogy a velünk dolgozó nyolc színész mennyire kapja el a témát.

Szóval egy új magyar dráma készül?

Onnan indultunk, hogy mi lenne akkor, ha azok a huszonéves fiatalok, akiket visszahívtunk együtt dolgozni a Katlanba, úgy döntenének, hogy színházat alapítanak, ugyanis a Bárka Színház alapítói is nagyjából ilyen korúak voltak annak idején. A helyzetet vizsgáltuk, ez hogyan történne, hogyan sikerülne nekik. A mostani történetváz a valóságból merít. A Bárka Színház épületét a Közszolgálati Egyetem vette kezelésbe, jelenleg a kiírás szerint Beruházási Projektirodaként működik. Ennek az esterházys abszurditása megihletett bennünket.

Azzal a gondolattal fogunk eljátszani, hogy egy csapat fiatal színész kitart, és nem akarja átadni a Bárka Színházat. Persze majd jönnek a rendőrök, akik azt mondják, hogy csak akkor maradhatnak, ha részt vesznek egy kiképzésen. A történet innen indul, hogy ez a maroknyi csapat mit kezd ezzel a helyzettel. Elég erős a színház szelleme ahhoz, hogy győzedelmeskedjen a rendőrökön, vagy nem?

Mennyire követed a bárkás gyerekek pályafutását?

Néhányukkal folyamatos a kapcsolattartás, mert jelenleg is játszanak darabomban, de vannak páran, akikkel nagy találkozás volt ez az előkészítő próbaszakasz. Bizonyos szempontból fura ez a mostani csapat, mert nagyon sokan nem játszottak együtt, inkább váltották egymást a régi előadásokban az elmúlt tizennégy év alatt.

A csapat tagjaiból jórészt színész és színházközeli ember lett. Mindenki színésznek készült?

Ezek a gyerekek általában elég ambiciózus fiatalok voltak, akik határozott céllal jöttek a szereplőválogatásokra, de van egy-két különleges eset, amelyre én szívesen emlékszem. Persze lehet, hogy az eset alanya másképp élte meg a dolgot… Blahó Gergőt például úgy válogattuk be a Legyek urába, hogy akkor épp egészen más karaktert kerestünk, de valamiért ő mégis eljött. Nem akartuk elküldeni, mert annyira kicsi fiú volt, semmiképp sem szerettük volna megbántani, ezért inkább megnéztük. Egy óriási hegedűvel érkezett, megkérdeztük, tud-e játszani rajta. Gyorsan behívtuk Faragó Bélát, a zeneszerzőt, hogy közösen hallgassuk meg. Kiderült, hogy nemcsak ügyesen hegedül, hanem gyönyörű gyerekhangja is van, amelyre barokk áriát lehet írni. Végül bekerült az előadásba, hogy ezt az áriát elénekelje, és három mondata volt, amit az évek alatt fejlesztgetett. A dalt minden évben transzponáltuk, és a negyedik év végére annyira magába szívta a színészet fortélyait, hogy jövőre végez a Színművészeti Egyetemen Máté Gábor–Dömötör András osztályában.

A te pályádon mit jelentett a Bárka Színház?

Ki merem mondani, hogy mindent. Engem a professzionális színházcsinálás egyáltalán nem érdekelt. Ha nincs a Bárka, nincs az a felkérés tizennégy évvel ezelőtt, hogy a bárkás színészekkel és diákokkal csináljak közös előadásokat, akkor valószínűleg ma is elsősorban pedagógusként kacsingatnék a diákszínjátszás felé. Óriási tapasztalatok és nagy sikerek fűződnek a bárkás éveimhez, amelyek megerősítettek abban, hogy ezt érdemes csinálni. A Bárka működésére volt jellemző, és azóta is nagyon unikális dolognak gondolom, hogy anyagilag és a működésében is meg tudta teremteni azt a helyzetet, hogy ennyi vendéget fogadjon. Ez strukturálisan egyáltalán nem egyszerű: nagyon sokba kerül, meg hát oltári macera ennyi gyereket állandóan szemmel tartani. Eleinte rohangáltak, üvöltöztek az épületben, a takarítók meg futottak utánuk, mert hatalmas koszt csináltak. Ezt a felfordulást minden hétvégi gyerekelőadás alkalmával le kellett nyomni a társulat torkán. De ez nem volt nehéz. Én igazából most tapasztalom, hogy ez a nyitottság nem magától értetődő.

A készülő előadás a hálánk kifejeződése, mert a Bárka összeköt bennünket. Kiszakítjuk magunkat a hétköznapjainkból, félretesszük a családot, és lemegyünk a Katlanra kosztért, kvártélyért színházat csinálni, mert a Bárka mindannyiunknak fontos volt, és nagyon dühös vagyok, hogy ez a hely most nincs. Remélem, ebből az előadásból majd kiderül, hogy vannak értékek, amelyek a színházakat bezáró politikusok teljesítményéhez egyáltalán nem mérhetőek.