Mélybe ránt, majd felemel

Gyerekkorodban csellózni tanultál. Hogyhogy nem a Zeneakadémiára vezetett az utad?

Zenei általános iskolába jártam, ott tanultam csellózni, de ezzel párhuzamosan látogattam Földessy Margit drámastúdióját, a szüleim rendszeresen vittek színházba is. Mindkét világ közel állt hozzám, mindkettőben láttam hosszú távú perspektívát. Végül a zene megmaradt hobbinak, és a színház lett a mindennapjaim része.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a színházrendező szakon belül a fizikai színházi koreográfus szakirányt választottad.

Igen, ez egy olyan összművészeti szak, ahol a klasszikus színházi képzés mellett nagy hangsúlyt kap a testtudat és a mozgáskészség fejlesztése is. A színházi főtanszakos órák mellett táncóráink és koreográfusi feladataink is voltak, ami azonban nem jelenti azt, hogy minden rendezésemet fizikai színházi megoldások jellemezik – csak akkor alkalmazom, ha az adott anyag megkívánja.

A Psyché, A hülyéje, Edith és Marlene – csak néhány előadás azok közül, amelyeken rendezőként dolgoztál. Már az olvasópróbára kész tervekkel érkezel, vagy vevő vagy a színészek javaslataira is?

Ez rendezés- és előadásfüggő. Az eddigi négy kőszínházi rendezői próbafolyamatom teljesen különbözött egymástól, de azért mindig van minimum egy-két elképzelésem az egyes jelenetekre. A munkafolyamat során meghallgatom a többiek javaslatait is, és együtt építkezünk tovább. Az Örkény Színházban Az üvegbúra című darabot viszem színre – itt például felmerült bennem az igény, hogy díszletben próbáljunk, ami rendhagyó kérés, hiszen a díszlet rendszerint a próbafolyamat utolsó egy-két hetében érkezik meg. Azért van erre szükség, mert a specifikus, absztrakt díszlet, illetve annak használata meghatározó eleme lesz az előadásnak.

Az említett Az üvegbúra Sylvia Plath önéletrajzi ihletésű, fajsúlyos regényén alapul. A szerző nem sokkal a megírás után öngyilkos lett – kinyitotta a gázt, és a fejét a sütőbe tette. Mire helyezed a hangsúlyt az előadásban?

Ez egy fiatal, depresszióval küzdő egyetemista lány felnövéstörténete. Nem az ötvenes évek Amerikáját szeretném a színpadon viszontlátni, és nem is egy depresszióról szóló esettanulmányt kívánok a nézők elé tárni, hanem inkább azokról a problémákról beszélnék az előadáson keresztül, amik jellemzik a saját és az utánam jövő generációt.

Egy mai fiatal számos opció közül választhat, elvileg bárki bármit csinálhat, a szabadság gigantikus méreteket ölt. Ezt sok szempontból jónak gondolom, ugyanakkor látom azt is, hogy sok fiatal eltéved a lehetőségek útvesztőiben. Számomra egyértelmű volt, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, de a jövőről és a célokról való döntés nem mindenkinek ennyire egyértelmű. Az őrlődés fontos motívuma mind a regénynek, mind pedig az előadásnak, illetve mint minden felnövéstörténetben, ebben is helyet kap a szülőkkel való viszony és az első szerelem is.

És hogyhogy az Örkény Színházra esett a választás?

Zsigmond Emőke, az Örkény Színház színésznője két évvel ezelőtt arra kért, hogy jelezzem neki, ha lesz egy Örkény Stúdió-kompatibilis ötletem. Eszembe jutott ez a regény, és arra gondoltam, hogy egy ebből készült adaptáció jól illene a színház repertoárjába és Emőke személyiségéhez is. Megkerestük Mácsai Pált, aki zöld utat adott. Összeállt a stáb: a regényt Mikó Csaba dolgozta át, a dramaturg Gábor Sára, a látványért Kálmán Eszter, a zenéért Bakk-Dávid László felel, a színpadon pedig Zsigmond Emőke, Kókai Tünde és Dóra Béla lesznek láthatók. Egy próbafolyamat akkor ideális, ha ki merjük próbálni a rossz dolgokat is. Erre most lesz bőven időnk, ugyanis a szokásos öt-hathetes próbaidőszak helyett két hónap áll a rendelkezésünkre.

A Mindegy című darabod – mely nem mellesleg a III. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi-díjas előadása lett – szintén a saját generációd dilemmáival foglalkozik.

Az alkotótársakkal (Gyöngy Zsuzsa, Horkay Barnabás, Kiss Anikó és a videóanyagok készítője, Barta Vica) való ötleteléskor olyasmik merültek fel, mint például az elmagányosodás, a kapcsolatépítési nehézségek, a két ember közti kommunikáció sikertelenségében szerepet játszó elektronikus eszközök. Ezekre a témákra alkottunk mozgásjelenetek, felhasználtuk többek között Krasznahorkai szövegeit és videóanyagokat is. Az egész egy kísérletező előadás lett, kvázi helyzetjelentés az Y generációról, ami megpróbálta mozgóképpel, zenével, tánccal, prózával „kihasználni” a 21. századi médiakánaánt, vagy ha úgy tetszik, káoszt, és igyekezett képet adni arról a rohanó világról, amelyben élünk.

Vidám, kiegyensúlyozott embernek tűnsz, szóval adódik a kérdés: az, hogy többnyire komor hangulatú, sötét tónusú darabokkal operálsz, segít távol tartani a magánéletedből a negatív életszemléletet?

Valahogy így… Nem mondanám, hogy ez tudatos taktikám, de nekem is feltűnt már, hogy sokszor választok előadásaim alapjául kemény emberi sorsokat. Nem azért van ez, mert élvezem a sebek feltépkedését, inkább arra szeretném a hangsúlyt fektetni, hogy van kiút. Bármilyen megrázó is egy adott történet, minden művészeti alkotás magában rejt valamiféle feloldást, javaslattételt arra nézve, hogy hogyan lehetne másképp, kicsit jobban csinálni a dolgokat. Nem szeretném, ha a nézők azt éreznék, hogy miután lerántottam őket a mélybe, magukra hagytam őket. A cél az, hogy az előadás által generált kérdések és válaszok segítségével fel tudjanak emelkedni.

Év elején a Horváth Csaba nevével fémjelzett Forte Társulattal dolgoztál színészként: a Trafóban mutattátok be a Vaterlandot, az előadás eredeti címe Az olasz férfi volt.

A Vaterland Bernhard egyik forgatókönyvszerű novellája, amelyet másik három írásával (köztük Az olasz férfivel) együtt gyúrtunk hangulatok sorozatává. Az előadás témája a múltfeltárás, pontosabban az elhallgatott múlt kapcsán felszínre kerülő frusztrációk, amelyek többnyire kisebb-nagyobb monológok és képek formájában jelennek meg.

A történet középpontjában egy temetés áll.

Igen, egy ódon hangulatú felső-ausztriai udvarházban egy család készül az öngyilkos családfő temetésére, különféle vendégek érkeznek az eseményre. Bernhardnál ez a motívum mindhárom felhasznált novellában jelen van.

Rendezésről, színészetről beszéltünk már, de mivel a tánc is része az életednek, nem tudom nem megkérdezni: táncosnak, rendezőnek vagy koreográfusnak tartod magad?

Inkább rendező-koreográfusnak. Mindig erős érdeklődéssel fordultam a tánc felé, a táncszínházat is nagyon szerettem, de az egyetemre táncos előképzettség nélkül jelentkeztem. Akkoriban Horváth Csabáék erősen kommunikálták, hogy nem feltétele a felvételinek korábbi táncos tapasztalat. Bizonyos mozgásformákban jól működöm, de nem gondolok magamra táncosként, mert nincs meg hozzá a megfelelően széles körű technikai tudásom.

Akkor te nagyon figyelsz arra, hogy miket eszel?

Szerencsés alkat vagyok, bármit ehetek, nem látszik meg.

Emlékszel még az első színpadi szerepedre?

Érdekes, hogy éppen ezt kérdezed, ugyanis az első színházi szerepem az Örkény Színházhoz köt, csak akkor még Madách Kamara Színház volt a neve. Hatévesen a Becket avagy Isten becsülete című előadásban játszottam a Hirtling István által megformált karakter kisfiát. Az előadás címszerepét pedig Mácsai Pál alakította.

Izgultál?

Gyerekként még játékként fogtam fel ezt az egészet. Az persze furcsa volt, hogy emberek ülnek és néznek minket, de akkoriban úgy éreztem, mintha egy nagy játszótéren lennék. Színpadon lenni gigantikus mókázás volt, valamiféle kiszakadás a valóságból. Ez utóbbi érzés a mai napig megmaradt.

Extrovertált személyiség vagy?

Egyáltalán nem. Meglehetősen befelé forduló gyerek voltam, valószínűleg ezért is kezdtek járatni a szüleim Földessy Margithoz, ugyanis a játékos drámaórák személyiség- és készségfejlesztő foglalkozásokat is magukba foglaltak. Számomra nagyon hasznos időszak volt, mert sokat nyitott rajtam.

Annál szabadabb lélek vagy, minthogy leszerződj egy társulathoz?

Igen, és nagyon élvezem a szabadúszó létet. Nem való mindenkinek, mivel kiszámíthatatlan, dehát a társulati lét sem passzol bárkihez. Az embernek meg kell találnia a személyiségtípusához illő dolgokat. Azért érzem jól így magam, mert soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy valamit kényszerből kelljen csinálnom. Minden a saját döntéseimen múlik, és bármikor mondhatok nemet, ha olyan projekt talál meg, amit nem szeretnék vagy nem tudok megcsinálni.

Ezek szerint könnyen tudsz nemet mondani.

Most már igen. Mivel a diploma megszerzése utáni első három évben nagyon sokat dolgoztam, és volt, hogy három különböző előadást próbáltam egyidőben különböző színházaknál, rá voltam kényszerítve, hogy gyors döntéseket hozzak, ez némi rutint adott a nemet mondás terén is.

Az életrajzodban az áll, hogy jelnyelvvel is tudsz kommunikálni. Ez hogy jött?

Még a gimnázium alatt kezdtem el tanulni pusztán hobbiból, aztán az érettségi és a Színművészeti között eltelt két évben el kellett gondolkodnom a B és a C tervekről… Manapság nagy szükség van arra, hogy az ember több dologhoz értsen.

Végezetül elárulnád, hogy milyen munkák várnak rád még ebben az évadban Az üvegbúra után?

Május közepén a GermanLateNight című darabban táncolok, melynek premierje a Kiscelli Múzeumban lesz. Ez a Magyar Állami Operaház sorozata, színműs rendező hallgatók előadásait láthatja a közönség, és Horváth Csaba jelenlegi osztályából Nagy Péter István koreografálja. Júniusban pedig koreográfusi feladatom lesz: a nemsokára a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz szerződő Kónya Renáta monodrámáján fogok dolgozni.