Csillagvizsgáló-szakkör – Interjú Szitha Miklóssal

A Talambával szinte ki sem tudtatok csomagolni a Művészetek Völgye után, máris repültetek Londonba, hogy a Liszt Intézetben adjatok koncertet. Egész évben ilyen sűrű a programotok?

Egészen 2020-ig ilyen sűrű volt, de a koronavírus előtti pörgés 2022-ben nem tért vissza. A Talambának nincsen olyan jellegű menedzsmentje, ami folyamatosan a fellépési lehetőségeket keresi, így a koncertszervezés már a kezdetektől organikusan fejlődött. Mikor 2020-ban bezárt a világ, rekordév elé néztünk: januártól decemberig egyáltalán nem lett volna üresjáratunk. Azért vállaltunk ennyi fellépést, mert akkoriban már nemcsak szakmailag, hanem egzisztenciálisan is főállásként tekintettünk az együttesre. A Covid óta ez nem jött vissza – hiába bíztunk abban, hogy a lazítások után csapatostul rohannak majd az emberek koncertre, nem így történt. Számomra nagy változás, hogy a Talamba mellett más alternatívákat is keresnem kellett. Ez persze örömteli is, hiszen azóta több zeneszerzői munkám lett. Nagyon élvezem, hogy a zenén belül több területen is dolgozhatok: előadóművészet, zeneszerzés, tanítás – hiszem és tapasztalom, hogy ezek erősítik egymást.

Ennek köszönhető, hogy a színházi világban is egyre gyakrabban felmerül a neved?

A színházi életbe már majdnem tíz éve csöppentem bele, azóta is óriási szerelem. Mindig alaposan átrágom magam a szövegkönyvön – legyen az gyerek- vagy felnőttdarab –, mielőtt hozzákezdek a zeneszerzéshez. Általában megkapom a szöveget, elolvasom, majd az első meetingen átnézzük a rendezővel és a dramaturggal, így alakul ki, hogy hová kell zene, és hová nem. De arra is volt példa, hogy kértek tíz dalt meg néhány átvezetőt egy mesedarabhoz anélkül, hogy láttam volna a jeleneteket, így kicsit távolabbinak éreztem a projektet.

A legutóbbi hosszabb együttműködésnek idén januárban lett vége – ez egy Nemes Nagy Ágnes Aranyecset előadás volt, ami még most is megtekinthető. Első lépésként írtam jó pár zenét előre, novembertől decemberig pedig minden nap több órát töltöttünk három színésszel, a rendezővel és a dramaturggal, hogy összefésüljük az elképzeléseinket.

A színházi zenében számomra az a fontos, hogy kiszolgálja az előadást, a dramaturgiát, sose legyen öncélú.

Léner András rendező vezetésével a próbák során egy mindenkire termékenyen ható szimbiózist alkottunk. A három hónap végére egybeérett az előadás. Az első nagy kőszínházi megkeresésem is megtörtént nemrégiben: az Újszínháznak fogok dolgozni Molnár Ferenc Vörös Malom című darabján Csiszár Imre Kossuth-díjas rendezővel.

A Talamba ütőegyüttes egyedi színfolt a magyar zenei életben. Hogyan találtatok egymásra az alapító tagokkal?

Létezik egy több mint húszéves sajtóösszeállítás a Talambáról, ami úgy kezdődik, hogy „az 1999-ben alakult csapat tagjai diákként találkoztak és barátkoztak össze a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán” – az első időszakról mindig ez a mondat jut eszembe. Lacekkal (Grünvald László), Kopasszal (V. Nagy Tamás) és Levivel (Zombor Levente) együtt tanultunk a Debreceni Egyetemen, és szerencsére hasonlóan kísérletező kedvűek voltunk. Akkoriban, ’97-98 körül a klasszikus zenei tananyagon kívül nem igazán volt átfogó gyűjtemény, amely magába foglalta volna a világon fellelhető hihetetlenül színes tradicionális ütőhangszeres irodalmat. Az internetelérés ebben az időszakban indult el Magyarországon, így még nem nagyon lehetett zenei mintákhoz vagy kottákhoz jutni.

Az egyetlen lehetőség az egyetemi kottatár volt, és ha például „brazilszerű” vagy „afrikaiszerű” darabokat szerettél volna játszani, akkor csak olyat találtál, amit keletnémet zeneszerzők komponáltak – de még ez is több volt, mint a semmi!

Ma már megmosolyogtató, hogy az első „afrikai” darabunkat végül egy Johnny Weissmuller-féle Tarzan-film zenerészletéből raktuk össze az egyetemi farsangi koncertsorozatra. Volt benne egy afrikai hangzású, de lassú tempójú ritmikus rész, ezt felgyorsítva készült el az első tradicionális afrikairitmus-tanulmányunk. Mégis azt tapasztaltuk, hogy amikor nemcsak a klasszikus ütőhangszeres irodalmat, hanem tradicionális zenei összeállításokat is játszottunk, mindig nagyon élvezte a közönség. A különleges hangszerekkel előadott, gyakran „törzsi” zenék egészen más energiaszintet képviseltek egy koncerten belül. A Talamba sokszínűsége, hogy Bachtól a tradicionális zenéken át a kortárs klasszikus zenéig vagy az elektronikáig gyakorlatilag mindent játszunk. Az egyetemi évek alatt egyre sikeresebbé váló Farsangi Koncert sorozatunkban mindezt a sokféle stílust váltogattuk. A lelkes fogadtatás nagy inspirációt adott a későbbiekhez.

Mi tartotta együtt a zenekart az iskolai keretek után?

Az egyetem utolsó éveiben már koncerteztünk városi és országos szinten is, de diploma után elbizonytalanodtunk, hogy csináljuk-e ezt egyáltalán tovább, hiszen a hangszerekhez való hozzáférésünk nagyon korlátozottá vált.

Igazából annak, hogy valaki egy fillér nélkül, néhány kukával és pár dobbal ütőegyüttest alapítson, nagyjából annyi értelme van, mint csillagvizsgáló-szakkört csinálni távcső nélkül.

Egy ütőegyüttest elsősorban az határoz meg, hogy minél több hangszere legyen, ami támogatás nélkül, saját erőből szinte lehetetlen kihívásnak tűnik. Három kukán és pár bongón folytattuk a próbákat egy ismerősünk penészes pincéjében. Majd lassanként elkezdődtek a hangszergyűjtések. Tíz-tizenkét évig egy forintot sem vettünk ki az együttesből. A koncertezés sok időnket elvette, magunknak pakoltunk, viszont mindez erős alapot adott ahhoz, hogy később a nehezebb időkben is együtt maradjunk.

Említetted, hogy már az egyetem alatt érdekelt titeket az egzotikus tájak zenéje. Voltatok is pár éve Afrikában tanulni, szeretitek bemutatni koncerteken más kultúrák hagyományait, ritmusait, zenéjét. Léteznek-e univerzális emberi érzések vagy témák, amik mindenhol előkerülnek?

Nagyjából ötezer ütőhangszer létezik a világon, ennek a fele Afrikából származik. Nekünk van olyan három-négyszáz különböző hangszerünk. A Talambának fontos a tradicionalitás, az, hogy tiszta forrásból merítsen, de azt mindig a saját ízlésünk szerint dolgozzuk fel. Egyébként minél több zenei projektben veszek részt – akár ütősként, akár színházi zeneszerzőként –, annál inkább úgy érzem, hogy a zene nagy egészében összefügg, és minden hagyománnyal, amiben megmártózunk, többek leszünk. A világon fellelhető tradicionális zenék egyik érdekes összefüggése például a pentatónia. Több ezer éve jelen van Afrikában, a Távol-Keleten, de a több mint kétezer éves magyar népdalainkban is ez az alaphangsor. Általunk sokat használt afrikai pentaton hangszer például az amadinda. Ez egy tizenkét-tizenhárom egymás mellé rögzített, különböző hosszúságú fahasábból álló eszköz, ami leginkább egy elszabott kerítéselemre hasonít. Az amadindának a mai Uganda területén lévő kis királyság, Buganda az őshazája. Nagyon érdekes – és ritmikailag nem egyszerű – technikával játszanak rajta: az első játékos ismételget egy dallamot a fahasábszerű ütőkkel, ehhez csatlakozik a második játékos, aki a saját dallamát az első játékos hangjai közé üti. Az így egymásra helyezett két dallamból kialakul egy harmadik szólam, ezt játssza a harmadik játékos. A három szólam együtthangzása poliritmiát képez, amelyben oda kell figyelni játék közben a saját és a többiek szólamára. Nagyon élvezetes játszani és hallgatni is. Hangszertörténeti szerepe is jelentős: az amadindából alakult ki a balafon nevű hangszer, ami egy szintén mai napig használt, de már vékony hanglapos és jóval több hangból álló instrumentum, a mai xilofon egyik őse. És ez csak egy hangszer rövid, vázlatos története. Így el lehet képzelni, hogy nekünk, mániákusoknak mit jelentenek ezek az instrumentumok vagy ezek gyűjtése, használata, illetve hasonló csodás összefüggések felfedezése.

Afrikába kétszer volt alkalmunk kijutni, mind a kétszer találkoztunk és tanultunk helyi együttesektől. Ez már Nigéria volt, ahol elég rossz a közbiztonság, de – védett környezetben – mégis bele tudtunk pillantani, hogy mit jelent számukra a zene. A legjobban ezt egy példával tudom érzékeltetni. Éppen egy afrikai együttessel próbáltunk egy amerikai iskola színpadán, amikor bejött egy takarítónő, és kérdés nélkül olyan szinten kezdett el a zenére mozogni, mint a videoklipekben a legjobb táncosok. Ráadásul mindenkinek teljesen természetes volt, hogy ő akkor éppen ott táncolni kezd. Úgy tapasztaltam, hogy az afrikaiak ösztönösebben átengedik magukat a zenének, és fordulnak hozzá vigaszként – egyszerűbben nyúlnak a tánc vagy a művészetek gyógyító hatásához.

Kinőtték-e más ütőhangszeres próbálkozások magukat Magyarországon a Talamba indulása óta? Illetve ha igen, tartjátok-e a szakmai kapcsolatot?

Nincs alapvetően sok ütőegyüttes, mert mindenkit ugyanaz gátol: ahhoz, hogy el tudj indulni, érdemes több tízmilliós hangszerparkot összerakni. Ráadásul ez még mindig egy rétegzene, itt, Magyarországon is csak kevesen vannak, akik úgy indítják a szombatjukat, hogy „elmegyek egy ütőegyüttes-koncertre, nézzük kik vannak!”. A legjelentősebb hazai ütőegyüttes az Amadinda, akik az 1984-es alakulásuk óta nekünk is rengeteg inspirációt adtak. Zeneiskolás diákként tátott szájjal hallgattuk őket. Tőlünk eltérő módon nagyrészt kortárs klasszikus és tradicionális zenét játszanak. Az ütőegyüttesek magyarországi hagyományait a Debreceni és a Győri Ütőegyüttes alapozta meg. Mindkettő a ’70-es években alakult, a győri még a mai napig működik. A fiatalabbak közül a Tanboren triót néhány éve a Virtuózok című műsorból ismerheti a közönség, illetve létezik a Sonus ütőegyüttes, ami a mindenkori Debreceni Egyetem hallgatóiból áll. Ezek közül az Amadindával és a Tamborennel volt már közös koncertünk. Igyekszünk jó kapcsolatot ápolni a hazai ütőhangszeres közösséggel, emellett szakmailag és anyagilag is évek óta támogatjuk az ütőhangszeres versenyek győzteseit az alapfoktól a felsőfokig. Mindenféle kollaborációban nagyon szívesen benne vagyunk, és nagyon szeretünk mindenkivel játszani. Mindenkivel tudtunk együtt zenélni Miklósa Erikától kezdve DJ Bootsie-ig.

Stílus szerint beszélhetünk-e rétegződésről a hazai ütőegyüttesek világában? Ha igen, a Talambát hova sorolnád?

A címkézésről mindig egy Geszti Péter-beszélgetés jut eszembe: még a pályafutásunk elején, mikor elkezdett kitágulni számunkra a világ, egyre többet koncerteztünk, akkor futottunk össze vele, és azt kérdezte, hogy miért nem választunk egy stílust, ami a védjegyünké válhat, például hogy hordókon dobolunk vagy csak Bachot játszunk. Azt tanácsolta, válasszunk egyet, mert így, hogy sokféle zenét játszunk, nem lehet minket beazonosítani. 

Én pedig tejfelesszájúként nem féltem azt mondani, hogy annyira szeretnénk, ha egyszer úgy azonosítanák be a zenénket, hogy ez olyan „talambás”.

Olyan szintet szeretnék megközelíteni, mint mondjuk Sting, akinek a neve egy minőségjelző. Sokféle stílusban születnek dalai a viszonylag gyorsabb, keményebb rockszámoktól a csodaszép Shape of My Heartig, írt keringőt is már, de amihez hozzányúl, arra mondhatod, hogy ez Sting. Talán piacilag értelmesebb lett volna egy stílusra összpontosítani, de most már azt mondom, hogy ezt a sokszínűséget nem cserélnénk le semmire. Nyilván nem jutottunk még Sting szintjére, de hogy ha néhányakban kialakult egy kép arról, hogy mi az a „talambás”, annak mi nagyon örülünk.

A zeneszerzői és hangszeres művészi munkásságod mellett fontos szerepet tölt be az életedben a zenetanítás. A tanítványod nemrég a Virtuózok V4+ műsor magyarországi győztese lett.

Komolyan veszem a tanítást, viszont anyagi okokból nincs igazán sok időm rá. Azt vallom, hogy mindenkinek van ritmusérzéke, ezért az is a célom, hogy minden gyerekből a lehető legtöbbet kihozzam, és úgy megszerettessem velük a zenét, hogy az életük szerves részévé váljon. Most, hogy már húsz éve tanítok, úgy érzem, nem is a szakmai elismerések a legnagyobb sikerek – mert azok csak ajándékok. Hozzám általában hosszú ideig járnak a gyerekek, nem cserélődnek le egy-két év után. Az átlagos az, hogy elkezdek egy térdemig érő gyerekkel dolgozni, és két fejjel magasabb lesz nálam, mire befejezi. 

Általában sikerül annyira megfertőznöm a gyerekeket a zene szeretetével, hogy a legtöbben a nálam töltött időszak után is kapcsolatban maradnak a zenével.

Ennél nagyobb dicséret nincs.

Az országos és regionális ütőhangszeres versenyeken általában részt veszünk a tanítványaimmal. Az elmúlt években mindegyik megmérettetésről tudtunk értékes helyezéseket, sokszor első díjakat elhozni. A tavalyi évben a Virtuózok V4+ nemzetközi klasszikus zenei versenyt is az egyik tanítványom, Braun Áron nyerte. Ez azért is nagy szó, mert ott már félprofik is vannak, tehát sokan zenei pályára készülnek. Vannak akadémisták, szakközépiskolát végzettek is, vagy olyan magántanulók, akik főleg a zenetanulásra koncentrálnak. Nekünk ezt a versenyt sikerült megnyernünk egy amatőr zenésszel, ami nagyon nagy dolog – nyilván ehhez kellett az ő zeneisége, személyisége, tehetsége meg az én tapasztalatom.