„Lézengő árva apostol” – kritika Sziveri János A szélherceg című kötetéről

Sziveri szívszorítóan fiatalon halt meg (még nem töltötte be harminchatodik évét 1990-ben). Nagyon sok mindennel foglalkozott: elsősorban persze versekkel, de érdekelte, vonzotta a drámaírás, a színház és a képzőművészet is – e művészeti ágakat nemcsak művelte, de esszéiben reflektált is rájuk (és persze legendás szerkesztői munkájáról se feledkezzünk el az Új Symposionnál, ami, némileg sarkítva, egész életének tragédiáját okozta). Az esszéi mind a mai napig töredékesen férhetők hozzá, a 2011-es, Reményi József Tamás és Utasi Erzsébet által válogatott és szerkesztett kötetben ( Sziveri János művei) olvasható csak pár darab belőlük. Versei egy része (két teljes kötet) már posztumusz jelent meg, míg aztán Utasi Erzsébet és Mátis Lívia 1994-ben összegyűjtötte őket (Sziveri János minden verse).

Részben a tehetség, részben a letaglózóan ifjúkori halál közösen tehette, hogy Sziveri alakja körül nagyon gyorsan kialakult egyfajta kultusz. Barátai, jó ismerői időről időre nagy tisztelettel emlékeznek rá, szülőfalujában előbb emléktáblát kapott, majd szobrot is (nemrégiben a Kertész Imre Intézet kertjében helyezték el egy mellszobrát), van Sziveri János-díj, konferenciák, tanulmánykötetek főszereplője, és most már teljes irodalmi hagyatéka a Kertész Imre Intézet remélhetőleg mindenre kiterjedő gondozásába került (ennek példája ez a versválogatás is).

Mindezek alapján egy laikus versszerető olvasó azt gondolhatná: Sziveri János költészete nemcsak a magyar irodalomtörténet, de a szélesebb olvasóközönség érdeklődésének is középpontjában, de legalábbis jól körülhatárolható terében helyezkedik el.

Nekem azonban úgy tűnik, hogy ez nem teljesen van így, vagy talán egyáltalán nem. Beszédes példa erre az a szöveg, amely a Kertész Imre Intézet megnyitóján(!) hangzott el, igaz, irodalmi értelemben nem autentikus személytől (olvasható a KII Facebook-oldalán): „Vannak itt más hagyatékok is, vannak itt más szellemóriások is, akik miatt érdemes ide eljönni: Pilinszky, Petri, a kevésbé ismert Sziveri János, de hát Arthur Koestler hagyatékának is vannak itt darabjai.” [Kiemelés tőlem – D. P.] Az a kérdés tehát, hogy akkor most milyen is Sziveri ismertsége, elfogadottsága harminc évvel halála a után, és mit tesz költészete érdekében verseinek válogatott gyűjteménye.

Először csak néhány formai jelenséget érintek. Ha egy könyv egy szerzőnek nem minden művét öleli föl, akkor nyilvánvalóan a válogatásnak vannak szubjektív elemei, hiszen azt nem tudhatjuk, hogy például Sziveri mely verseit venné föl egy ilyen kötetbe. Azaz a saját szempontjainkat követjük, azok meg alighanem deformálják majd a szerzőről alkotható közelesen objektív képet – vagy másképp: magunkról is képet alkotunk, miközben célunk az volna, hogy elsősorban a szerzőről tegyük ezt. Ez persze az irodalomtörténet és a szövegkiadás örök problémája, mely valójában teljességgel nem oldható meg, mindig csak közelíthetünk hozzá. A szélherceg válogatói azonban kicsit tovább is léptek azokon a határokon, amelyek megszokottak az ilyen típusú szövegkiadásoknál. Szerintem az már csak kényszerből is elfogadható, hogy aki összeállítja a könyvet, az – még ha igyekszik is tiszteletben tartani a szerző „szándékait” – saját ízlése, világképe, verseszménye szerint rostál, vesz be vagy hagy ki egyes verseket, miközben persze elfogulatlanságra is törekszik. E tekintetben majdnem kifogástalan Terék Anna és Melhardt Gergő munkája, Sziverinek minden fontos, nagy vagy valamilyen megközelítésben érdekes verse szerepel itt. Én mindössze kettőt hiányolok. Az egyik az Appendix című vers, amely, bárki bármit mond is, az egyik legemlékezetesebb Sziveri-vers az életműben. Nagy erővel tükrözi azt a tragikus harcot, melyet a vers beszélője a külvilággal és saját magával vív, ráadásul az egyik első nagy vers abból a tematikából, ami aztán Sziveri költészetében különleges helyet kap: az életért való küzdés, a halállal való viaskodás megrázó művei közé tartozik. És még egy szemszögből is kitüntetett helye van versei sorában: ez egy hazájától, szűkebb pátriájától is (kényszerűen) búcsúzó (azt is mondhatnám: hontalanná váló) ember megrázó vallomása a magyar költészet történetében sokszor ismerős fájdalmakkal és átkozódásokkal – íme a záró strófa: „szabadulnék bár nem túl nagyon / elütöm az időt verném inkább agyon /életünk úgysem ér egy fabatkát / hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát”. Sziveri csak nagyon nyomatékos esetekben jegyezte le valamely versének keletkezési idejét és helyét, itt azonban egészen részletesen leírja: „Szabadka, 1987. január-február”. Aztán nem oly sokára áttelepül Magyarországra, Pestre, ahol talán ugyanúgy nem érezte otthon magát, mint ahogy már nem volt otthona Szabadka és talán szülőfaluja, Muzslya sem, ahol végül a halál várt rá, aminek – biztos vagyok benne – tudatában volt. A cím latin szava pedig egyfajta fura összefoglalásra utalhat: jelenti a költő egyre inkább elhatalmasodó betegségét és irodalmi vonatkozásban azt az eljárást, amellyel mintegy bemutatja történetének hátterét, „kiegészíti egy függelékkel” a fő történet esetleg árnyékban maradt részleteit (nyilván inkluzíve utalva az 1983-tól, főszerkesztői leváltásától kezdődő politikai és egzisztenciális kálváriájára). Egyszóval, nagy kár, hogy kimaradt, bár tudom, a hiánylisták is mindig csak szubjektív projekciók.

A másik hiányom nem ennyire szembeszökő: a Túlsó part tizennyolc versszakos nagy, filozofikus szövege szerepel a válogatásban, nagyon helyesen, de a válogatók elhagyták a párversét, az Innenső partok at (ami egyébként a posztumusz kötetben – Magánterület, 1991 – közvetlenül követte, gondolom, Utasi Erzsébet jelen esetben tökéletes döntéseként). A két mű egyszerűen nem választható el egymástól, szövegesen annyi oda- és visszautalás van köztük, miközben láthatóan üzenetük is változik, illetve párbeszédben áll egymással, hogy bár a Túlsó part önmagában is „szavatol”, a kettő együttesen sokkal több, és többet is mutat be abból a vívódásból, amelyet Sziveri folytatott a – filozófiai értelemben vett – megértésért.

Az összeállítás abból a szempontból is példamutató, hogy jól és érzékletesen villantja fel a szerző többféle lírai arculatát.

Az összeállítók azonban szerintem egy valamiben tévednek: a válogatás szubjektív elemét tovább növelik azzal, hogy mintegy nyolcadik (öt jelent meg életében, kettő posztumusz) Sziveri-kötetet szándékoznak létrehozni: a verseket nem keletkezésük rendjében közlik, hanem „ciklusokat” alkotnak meg belőlük, hol követhető, hol kevésbé követhető módon, a „ciklusokat” pedig egy-egy kiemelt, egyébként valóban jelentős vers zárja. „Cikluson” belül azonban az eltérő időkben született versek összekeverednek, első kötetből származó verset követhet tíz–tizenöt évvel később keletkezett, vagy például az utolsó „ciklust” és egyben az egész könyvet záró opus az első, a Szabad gyakorlatok (1977) című kötetből származik. Az eljárás azt sugallja, hogy a térben és időben a legkülönfélébb keletkezésű versek átcsoportosíthatók, ezáltal olyan viszonyt hozva létre közöttük, amelyet nem Sziveri költészete teremt meg, hanem a válogatók, és így az ő világképüket legalább annyira, ha nem kizárólagosan tükrözi, mint Sziveriét. Ezzel persze az életmű befogadását is befolyásolják, mintegy irányítják, ahelyett, hogy rábíznák inkább az olvasóra, hadd tegyen, amit akar. Egy egyszerűbb, amúgy általánosabban elfogadott válogatási szempont, az időrendiség ennek pontosan tenne eleget, ráadásul nemcsak Sziveri különböző lírai önarcképeit, de egész költői életútját, annak stációit is hitelesebben mutathatná fel. És még valami: A szélherceg összeállítása azt sugallja a befogadónak, hogy ez az életmű – bár egyes versek tükrözhetnek eltérő poétikai és világképi megalkotottságot az időben – valójában monolitikusan egységes kerek egész, és a költő halálával nem megszakadt, hanem lezárult. Én meg egyiket sem gondolom.

Erősen elnagyoltan vázolva, Sziveri életműve két periódusra bontható: az első két kötet még valamiféle tárgyias, a személyiséget, az ént kizáró, enigmatikus, nehezen felbontható, hideg versvilágot tükröz – nem könnyű eldönteni (még utólag sem), hogy milyen minőségben. Minden ilyen, a visszafogottságra, a személyiség elfojtására irányuló törekvés ellenére néha fölbukkant egy-egy verssor vagy strófa (bár e korszakra a strófikus szerkezet egyáltalán nem jellemző), amely mintha feszegetné ezeket az önként vállalt kereteket.

A szélherceg című kiadvány egyáltalán nem tükrözi ezt a jelenséget, az útkeresés bizonytalanságait (mert szerintem az első két kötet minden tekintetben az, főleg az életmű arányait és értékeit tekintve).

A Dia-dalok (1987) kötet után azonban ez a költészet szinte teljesen átváltozik, valami egészen csodálatos átalakuláson esik át, és ez egyre folytatódik, erősödik a halál által való lezárulásig. Lehetne arról értekezni (öreg strukturalistaként volna is kedvem hozzá), hogy az említett időponttól milyen mértékben szerepel például a szonettforma vagy akár a címbe emelt „dal”, a sanzon – egyáltalán, a költészet azon formái, melyek a személyességet, az én jelenlétét igénylik. A „szabadverseket” felváltják a már említett kötött formák, de társul hozzájuk részben a népköltészetből, részben a József Attila-hagyományból táplálkozó versképzés, sőt a hangnemben kifejezetten e hagyomány követése. A hetvenes, pláne a nyolcvanas években a József Attila-i hagyomány követése nem volt már annyira egyszerű és magától értetődő: mást ne említsek, nagyjából, bár kicsit korábban, ugyanezzel a problémával – tudniillik a személyiség szerepével a műalkotásban – nézett szembe például Petri. Sziveri is érzékeli ezt a nehézséget, de költészetének szembeszökő sajátsága, hogy miközben lefokozza a versbeszédet a hétköznapok néha trágár, néha csak zavarodottan pontatlan szintaktikai rétegére, próbálja megőrizni a megszólalás méltóságát is. Egészen érdekes, néha megkapó és megrázó hangulatokat képes így elővarázsolni: egyszerre beszél a versek alanya szép hangon és meghökkentő pongyolasággal, hétköznapi „nemtörődömséggel”. Alighanem ebben a második alkotói periódusában alakult ki nagyon gyorsan a vagabund költő, a világnak fittyet hányó fickó képe/képzete, ami párosult a korai József Attila és – ez egészen meglepő – Villon balladáinak alkalmanként frivol hangvételével. Engem néha lenyűgöz, ahogy ebből az egyvelegből föltűnik egy-egy kancsal rím, vagy hogy a beszélő nem tart egészen egyszerű rímek vagy rímkényszerek alkalmazásától. És abban a néhány utolsó évében fölmutatja azt a poétikai lehetőséget is (amit már jóval korábban maga is kapirgált), hogy bekebelezzük és átírjuk elődeink szövegeit, mint a Próféciák híres kezdősorai is jelzik: „nem Párizs sem Bakony / vér és takony”. Amit Sziveri a nyolcvanas évek végén létrehozott, az nagyon becsülendő – a játék, amit bemutatott, e két pólus közti ingázás, a fenséges és alantas, a méltóság keveredve az olykor a giccs határán billegő közönségességgel – kétségtelenül eredeti hangot üt meg, még úgy is, hogy a József Attila-i hatások nem mindig reflektáltak. Felteszem, ha a halál nem szakítja meg az életművet, akkor Sziveri valószínűleg ebbe az irányba tájékozódik tovább, és csiszolja tökéletessé e hangot.

De kétségtelen az is, hogy a nyolcvanas évek második felétől költészete már ekkor maradandó és nagy értékeket is megteremtett. Ez az egyszerű formák és rímek, rímjátékok könnyedsége és a tragikus létérzékelés, valamint a sokszor lefokozott „vagányos” beszédmód összekeveredése nyomán születő lírai hangvétel az, ami végül azt állítja az olvasó elé, hogy ez a beszéd, ez a hang és a hozzátartozó fickó – Zalán Tibor is rámutat erre azUtószóban – nagyon rokonszenves. Csak egy apró példa: a Delphoi felé című kitűnő vers így zárul: „És fejünkre dől a katedrális / sejtjeink rendje ha szervezetlen / a troli zötyög a zöld övezetben / s átverünk hárman mindenkit hiszen / legfőbb művemet fű alá viszem”, mintegy fölmutatva Sziveri majd’ mindegyik előbb említett erényét. De idézhetném a Bábel fantasztikus sorát is: „33 éves lézengő árva apostol”. Nem gondolom, hogy – mint Zalán és a válogatók is állítják – a 20. század második felének egyik meghatározó magyar költői életműve volna Sziverié, de azt határozottan állítom és vallom, hogy ez az életmű szerethető, és mint ilyen, nyilvánvalóan érdemes arra, hogy újra és újra odaforduljunk hozzá: lehet beszélgetni vele ma is, vagy ha kell, fölfedezhetjük néha árnyékos, néha kietlen, néha derűs tájait. A szélherceg erre bizonyosan igen alkalmas, mint ahogy az életmű már említett korszaka az újraolvasásra. És így talán ismertsége és hatása is nőni fog majd az időben. Kell-e ennél több?