Társadalmi céltalanság – A szociofotó és a szociofestészet napjainkban

Az új évezredben a szociofotók intenzív negatív érzelmeket kierőszakoló képeslap-esztétikája kikopni látszik – legalábbis nem kívánatos, és pláne nem hatásos többé. A fiatal művészek új generációja számára alapvető a szociális érzékenység, involváltak társadalmi kérdésekben, mégis többnyire elzárkóznak attól, hogy alkotásaikat állásfoglalásnak bélyegezzék, és kikérik maguknak, hogy hinnének a művészet mindent megváltó erejében. De akkor miért készül mégis egyre több kép közmunkásokról, hajléktalanokról a vidéki élet bukolikus, kaszaköszörülő romantikája helyett, és miért látunk egyre több fotót arról, hogyan buliznak a hagyományos szociofotók mitikus, félreismert szereplői?

Talán azért, mert társadalmi témákkal foglalkozni most nagyon trendi. Mégsem beszélhetünk közhelyességről, a merítés ugyanis szélesebb, mint valaha. Nincs többé az arctalan, homogén „hátrányos helyzetű réteg” – a vizuális művészetekben reprezentált egyéniség már nem csak a tehetős emberek vagy kiváltsága.

A periféria hősei

„Korábban ugyanannyira nem vettem észre a közmunkásokat, mint mások. Nem túlzottan figyelünk rájuk. Most már nem tudok úgy elmenni mellettük az utcán, hogy ne figyeljem meg őket, és ne gondolkodjak el rajtuk.” Szabó Franciska festő és vizuális nevelő Láthatóság című festménysorozatával Derkovits-ösztöndíjat kapott. A képein különböző pozícióba merevedett, közmunkát végző embereket látunk. Franciskát viszont nem fennkölt társadalmi célok irányították ehhez a témához. „Elsősorban a neonsárga mint szín érdekelt. Nagyon művi – hogyan lehetne ezt képbe foglalni? És nyilván ezzel együtt járt az, hogy foglalkoznom kellett magával a közmunka témájával is. Elég felszínes lett volna, ha csak mellényeket festek mindenféle elgondolás nélkül. A figyelmemet a közmunkára a mellény irányította.” Így a mellény metafizikai síkon is sikeres munkavédelmi eszköznek bizonyul.

„Diploma után pár héttel festettem a Tízezredik cigiszünet című képet, és ehhez még négy másikat egy sorozatban. Ez a sorozat az apámról szól” – meséli Oláh Norbert Gruber-díjas festő, Szeleczki Rozália Nárcisz és Krumpli (2015) című filmjének főszereplője. Szerinte nem a festészet a legalkalmasabb médium szociális problémák megragadására – megoldásukra pedig végképp nem. Norbert alternatív hőse az említett festményen az apja és az ő barátja, akik építőmunkásként dolgoznak. „Ebben a közegben nőttem fel. Tizenhárom éves korom óta dolgozom, főleg az építőiparban. Szerettem is, és sokat csináltam, de nem szívesen élnék le ebben egy életet.”

Sivák Zsófia Kerecsenden nőtt fel, a MOME-n tanult fotográfiaszakon. Kezdetben a családját fotózta, hisz „ők voltak kéznél”, aztán szépen lassan nyitott a község többi lakója felé. Így ismerte meg Józsit: „Véletlenül lettünk jóban, ő ugyanis eléggé kommunikatív és harsány figura. Az ember ha akarja, ha nem, belefut egy héten néhányszor a faluban vagy a buszon. Egyszer a fényképezésre terelődött a szó: elmesélte, hogy nemrég született az ötödik gyerekük, és megkért, hogy csináljak róla pár képet. Józsiék a kerecsendi telepen laknak. Az első látogatás elég különös volt, mivel húsz éve egy faluban éltünk, de azelőtt sosem jártam abban az utcában.” Az ismeretségből végül egy kétéves projekt született, amivel Zsófia 2017-ben a Sajtófotó Pályázat első díját nyerte el társadalomábrázolás témakörben. Fotóival azóta is a médiában és a bennünk élő romareprezentációt árnyalja, többek között a szegregátumok ünnepeinek és vidám oldalának megmutatásával. „Bár hét éve Budapesten élek, falusi lányként gondolok magamra, és mivel ebben a miliőben nőttem fel, azt hiszem, beépült a személyiségembe, a világlátásomba a vidéki létforma.

Amikor visszatérek falura, és belépek egy-egy helyre, néha kellemesen nosztalgikus érzés tölt el, néha szorongani kezdek. Ismerős a terep, és tudom, hogy mire számíthatok, mégis gyakran ki kell lépnem a komfortzónámból, ami egyfelől nagyon izgalmas, másfelől újra és újra visszapofoz a valóságba.”

Szabó R. János is a közvetlen környezetéből merít. Az ugyancsak MOME-n végzett fotográfus munkáit körüllengi a vidéki gyerekkor romantikája. „Van egy rajongásom az idősebb, klasszikus, munkás férfi karakterek iránt. Sok gyerekkori élményem van, hogy zúg az udvaron a betonkeverő, szisszennek a Szalon sörök, és üvölt a Sláger Rádió.” Fontos múzsája még az immár nagykorú Zolika, akit nyolc éve fotóz. „Ha kérdezik, hogy kinek a fia vagyok, mondom, hogy a Szabó Gyuszié, és akkor tudják, hogy a Jánoska.” Így bejárása van az olyan rejtett kömörői és Túr környéki körökbe is, ahol fellelhető az „igazi férfi archetípus” minden megnyilvánulási formája. „Például Jancsi, aki abszolút megtestesíti a vidéki alfahímről alkotott sztereotípiákat. Megtermett, bajszos ember, aki többek között jó pálinkát főz, vadászik, böllérkedik, pingpongbajnok, és régen még a helyi focicsapatban is játszott.”

Szakítás a szofisztikált szánalommal

„Amikor a szociofotó szót meghallja, a legtöbb ember sanyarú sorsú, ráncos arcú cigány bácsikra asszociál, fekete-fehéren fotózva, kalapban. »Lássátok, városi emberek, rajtatok kívül is van élet, és milyen szomorú körülmények között élnek a magyarországi vidék emberei düledező romos házakban«” – mondja János.

„Ha díjat akarsz nyerni, menjél el egy cigánytelepre, fotózz le egy kisgyereket fekete-fehérben, félmeztelenül egy sáros udvaron, ahogy zsíros kenyeret eszik, csupa kosz az arca, és a kezében fog egy Barbie babát, aminek ki van nyomva a szeme”

– ismerteti röviden Norbert a szocioműfaj sztereotipikus koncepcióját.

Zsófia is arról számol be, hogy a Józsival és családjával való barátsága elején ezek a hagyományos, cukormázas víziók tolakodtak a fényképezőgépe elé, de úgy döntött, inkább más oldalról közelíti meg a témát. Egyre közelebb került azokhoz, akiket fényképezett, így egyre bensőségesebb és izgalmasabb képek születtek. „Vannak olyan szituációk, amelyek után marad bennem némi önmarcangolás. Ilyenkor gyakran megkérdőjelezem magam morálisan. Sokszor érzem azt, hogy valamilyen szinten a legnagyobb jóindulatom ellenére is kiszolgáltatottá teszem a fotóalanyomat – még akkor is, ha a legtöbb esetben egyébként nem kívülállóként vagyok jelen.”

János a komoly téma tragikus élét reneszánsz kompozícióra hasonlító, inkább beállított helyzetekkel igyekszik elvenni. „A dráma így is látszik a képeken – a ruhákon, a belső tereken, a bepirosodott orrokon, a tekinteteken. Amit sok esetben keresek, az az, hogy amit dokumentálok, tartalmilag minél hitelesebb legyen, formailag pedig hajazzon kicsit az konstruált esztétizálásra.” Így is előfordul, hogy sikerült olyan érzékeny tartalmakat megörökítenie, amelyeket inkább nem tár ország-világ elé. Számára nagyon izgalmas átlépni a fotós és a megörökítendő személy közötti szakadékot azzal a pillanatnyi interakcióval, amiből aztán maga a kép születik.

Zsófiának a szűrőt az jelenti, hogy ő megmutatná-e a családját az adott szituációban. „A gyakorlati megoldásom pedig az, hogy minden esetben megbeszélem a fotóalanyommal, hogy felhasználhatom-e a képet, amit természetesen ő is megkap. Ha nincs internete, kinyomtatom, és lehetőség szerint eljuttatom hozzá.” János, ha rákérdeznek, elmondja, hogy a jól sikerült felvételek feltűnhetnek a közösségi média felületén, de szerinte az új platformok megjelenésével új etikai problémák is keletkeztek, amikre egyelőre nem lehet egyértelmű megoldást találni. Egy tanárát idézi, aki szerint a legtöbb híres fotó sosem készült volna el, ha a művész etikai aggályokon rágódik.

Szociális bungee-jumping

Sok empatikus művész és vállalkozó szellemű társadalomtudós próbálta már elénk tárni a társadalom perifériájának tragédiáját, hogy elvigye a középosztálynak a szemfelnyitó információkat a láthatatlan csoportok életkörülményeiről. Készültek erről dokumentumfilmek, festmények, képsorozatok. Sok minden viszont nem változott – talán csak páran belehullajtottak néhány könnycseppet a borba a kiállításmegnyitón.

„Például ha leköltözöl az aluljáróba, hogy megfess hajléktalanokat, az – még ha hosszú időt töltesz is ott – olyan, mint a bungee-jumping: tudod, hogy ott van a kötél, ami visszaránt majd. Nem maradsz ott örökre, semmi bajod nem lesz”

– fogalmazza meg a fő problémát Norbert a szándékoltan társadalomjobbító szocioművészeti törekvésekkel kapcsolatban.

Hasonló érzésről számol be Zsófia is. „Ez a folyamat gyakran többről szól a fotózásnál. A legtöbb helyszínen emberi, adott esetben baráti kapcsolatok szövődnek. A célom az, hogy a nap végén ne egy idétlen katasztrófaturistának érezzem magam. Fontos megemlíteni azt is, hogy a tény, hogy a szereplők engedélyezik a képek publikálását, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy tudják, mire mondanak igent. Ezért is lényeges, hogy a társadalmilag kényes témák esetén az ember kétszer is meggondolja, hogy milyen formában tár egy-egy intim történetet a világ elé. Tapasztalataim szerint alkotói szándéktól függetlenül is könnyen balul sülhetnek el ezek a dolgok.”

„A festészet nem alkalmas arra, hogy direktben társadalmi problémákkal foglalkozzunk – az installáció műfaja meg pláne nem. Egyszerűen azért, mert a közönség, akire hatni tudok, már jó eséllyel érzékenyebb.” Norbert úgy gondolja, a magas művészetek helyett inkább a film az, aminek lehetősége van nagyobb tömegek nevelésére. Ő ódzkodik attól, hogy a saját munkáiba erőszakolja ezeknek a problémáknak a megjelenítését – vagy organikusan jön, vagy sehogy. „Nem gondolom hogy hiba, ha direktben foglalkozik valaki ilyen témákkal. Ha egy művészt feszít egy kérdés, meg kell fogalmaznia. Én a magam részéről szeretném elkerülni azt a helyzetet, hogy a szalonban borozgatva, eltelve intellektuális és kulináris élményektől, kellemesen szánakozzunk emberek sorsán.”

Franciska is hasonlóan jár el:

„Ha kortárs problémákról van szó, egyértelmű, hogy a kortárs festészetben ezek meg fognak jelenni, de hogy alárendeljem a koncepciónak a teljes képzőművészeti kifejezési eszköztáramat, az nekem a saját művészetemben nem lenne hiteles.”

A művészet nem megoldás

Franciska a saját attitűdjében bekövetkező változásról számol be: „Nyitottabb szemmel járok. Eddig is érzékeny voltam társadalmilag, de most már máshogy irányítom a figyelmem. A napi rutinom lett, hogy a közmunkásokat is figyelem. Hogy ennek van-e társadalomérzékenyítő hatása, nem tudom. Számomra ez legalább annyira fontos festészeti kérdés, mint az, hogy utólag belegondoltam abba, mit csinálok, hogyan jelenítek meg olyanokat, akiknek nincs más reprezentációs lehetőségük.”

„Semmilyen küldetéstudatom nincs. Lehet, hogy én vagyok túl pesszimista, de egyáltalán nem hiszek abban, hogy a képeimmel majd megindítok valamit a világban, sőt még azt sem feltételezem, hogy az emberek elgondolkodnának rajtuk – válaszolja Zsófia arra a kérdésere, hogy vajon van-e hatása a szociálisan érzékeny művészetnek vagy dokumentációnak a társadalomra. – Valaki elmegy egy kiállításra, megnézi a képeket, jó esetben levon valamilyen következtetést, aztán kijön a galériából, és éli tovább az életét. Azt hiszem, ez így rendben is van, és talán pont ezért semmilyen komolyabb szándékom nincs. Mondhatni, elég öncélú, amit csinálok. Addig fogok ezzel foglalkozni, amíg érdekel, és amíg szeretettel tudok a témáim felé fordulni.”

János ugyanezen a véleményen van:

„Önmagukban a fotóim vagy a kortársaim képei tényleges változást nem tudnak hozni. Maximum felvilágosításként szolgálhatnak arra nézve, hogy a falvakban is vannak emberek.”

Szerinte egy konkrét társadalmi célú fellépés – legyen az művészeti vagy bármilyen más – önmagában nem sokra képes: „Ezek a dolgok együtt tudnak hatást elérni.”

Hogy miért fest vagy fotóz egy fiatal művész olyan embereket, akik a laikus szem számára nem hordoznak magukban semmiféle esztétikát? Nem azért, mert a generációjának lángoszlopa, hanem mert neki ez tetszik, és ebben érzi jól magát. De ha akarja, ha nem, tevékenységének mellékhatása az, hogy olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit magunktól nem vennénk észre. És ha valami láthatóvá válik, onnantól közös felelősségünk, hogy eldöntsük, mihez kezdünk vele.

Személyiségi jogok gyerekcipőben

Ahogy a művészek is megfogalmazták, egyre inkább fejtörést okoz az, hogyan maradjon az ember etikus, miközben megmutatja a meztelen, félmeztelen, maszatos vagy éppen szomorú valóságot. Dr. Varga Felícia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány jogásza pályája során számos olyan üggyel foglalkozott, ahol a gyerekek média- vagy digitális reprezentációja okozott problémát. Felhívja a figyelmet a szocioműfaj esetleges veszélyeire és több olyan szempontra is, amit mindenkinek érdemes átgondolnia, mielőtt mások fotózására szánja el magát: „Művészként nemcsak az a felelősségem, hogy megmutassam a világot olyannak, amilyennek nem mindenki láthatja, hanem a tudatos felelősségvállalás is fontos. Sokak számára – érthető módon – nem teljesen világos, mi a probléma egy gyerek képének felhasználásával, az milyen veszélyeket rejthet. A művészek intenciója alapvetően nem rossz, mint ahogy azoké a szülőké sem, akik rendszeresen fotókat publikálnak a gyerekeikről.”

Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, nem csak a predátorok kezébe kerülve okozhatnak problémákat a későbbiekben ezek a fényképek. Ha a szociofotón szánalmat keltően, esetleg nevetségesen vagy megalázó helyzetben ábrázolt gyerek később kitör abból a hátrányos helyzetből, amiben felnőtt – ügyesen tanul, megfelelő eredményeket ér el, jó iskolába kerül –, az őt hátrányosan ábrázoló fotók miatt esetleg kortárs bántalmazás áldozatává is válhat: az, ha felismerik ezeken a képeken, akár egy életre megbélyegezheti: „Minél híresebb a művész, minél nagyobb nyilvánosságot kap a munkája, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb az online térben is megjelennek ezek a képek. Ami pedig felkerül az internetre, az örökre ott marad, és ennek kockázatai lehetnek gyermekjogi szempontból – magyarázza a szakember. – Nem az a cél, hogy egyáltalán ne szerepeljenek gyerekek a digitális térben, ne jelenjenek meg a művészetekben vagy a reklámokban, hiszen ez nem életszerű. De kiskorú szereplésével, szerepeltetésével járó tevékenységeink során sokkal tudatosabbnak kell lennünk, hiszen felelős felnőttként nem vagyunk feljogosítva arra, hogy pusztán művészi célokra hivatkozva ne legyünk tekintettel az érintett gyerek jóllétére, védelmére.”

Az egyik legfontosabb cél tehát az lenne, hogy ne készülhessenek fotók az alany érdemi hozzájárulása nélkül. Ehhez pedig elengedhetetlen a gyerek és a felnőtt megfelelő tájékoztatása. Egy szimpla „igen” még nem érdemi hozzájárulás. „Egy gyerekkel nem kell minden egyes alkalommal szerződést kötni, de meg kell vele beszélni, hogy az ő szereplése a folyamatban mit jelent, a róla készült képek felhasználásra, publikálásra kerülnek-e a későbbiekben, és ha igen, hogyan. Egy ilyen tájékoztatás során figyelembe kell venni a gyerek életkorát és aktuális fejlődési szakaszát, illetve azt, hogy tud-e érdemi hozzájárulást adni. Azonban még akkor is, ha a gyerek érti, miben vesz részt, szükséges a törvényes képviselőjének írásbeli hozzájárulása a róla készült felvételek elkészítéséhez. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a fotózáshoz való hozzájárulás nem jelent automatikusan a képek felhasználásához, közléséhez való hozzájárulást is, erről külön kell megkérdezni az érintetteket.”

Ilyenkor jöhet jól az a módszer, amit Zsófia és János is alkalmaz: elmerülni a megörökítendő közegben, így kölcsönös bizalom épülhet ki a fotós és alanyai között. Ezután könnyebb megérezni, és megítélni azt is, mennyire „helyes” egy fotó elkészítése, ám ez önmagában nem váltja ki az írásbeli hozzájárulást.

Fontos feltenni egy művésznek azt a kérdést is magában, hogy szükséges-e a gyerek teljes beazonosíthatósága, vagy megoldható a kellő hatás elérése pusztán a miliő hangsúlyozásával és elmosódott részletekkel.

„A művészet azért egy kényes terület, mert sokan úgy gondolják, hogy ez feloldoz, és megenged olyan dolgokat is, amiket máshol egyértelműen nem szabad. De gyermekjogi szempontból figyelembe kell vennünk az adott gyereknek a szükségleteit és azt, hogy a fotók művészi felhasználásának az ő érdekét tekintve van-e bármilyen kockázata”

– fogalmazza meg a jogász, a művészet szőnyege alá ugyanis hajlamosak vagyunk sok mindent besöpörni. Úgy véli, hogy rengeteg pozitív változás történt az utóbbi időkben a fiatal generáció hatására, ami a művészeti ábrázolásban is megmutatkozik. „A fotóművészet hajnalán még más szempontok érvényesültek. Volt idő, amikor gyerekmunka is teljesen normálisnak számított. De attól, hogy valami évszázadok óta a társadalmunk vagy a tradícióink része, még nem feltétlenül kell hogy ma is elfogadott legyen. Ha ez így lenne, például a nők nem szavazhatnának. Néha érdemes kicsit más szemmel tekinteni az olyan sokszor »kétségbevonhatatlan« eszközökre, mint amiket akár a művészet és a kultúra alkalmaz.”