Kortársak Szegeden – Esszé a harminckét éves Szög-Art Művészeti Egyesületről

Nátyi Róbert művészettörténész, aki az egyesület 15. évi jubileumi katalógusának előszavát írta, így értékelte a társaságot: „A Szög-Art az Alföld egyik legjelentősebb művészeti szervezete, amely a kortárs szegedi képzőművészet talán legjelentősebb egyéniségeit tömöríti. A huszonegy tag között […] festőtől a grafikuson és szobrászon át az iparművészig sokféle alkatú, stílusú, világszemléletű alkotó akad. Nehéz így közös nevezőre hozni őket, nincs is szellemi közös nevező, a megalakuláskor a barátság volt a legfontosabb kapocs.” A 2006-ban még élő Kass János (1927–2010, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas grafikus, szobrász, bélyegtervező, érdemes és kiváló művész) pedig jó érzékkel állapítja meg a riportban, hogy: „a Szög-Art minden tagja más és más, ebből a színes szőttesből jön létre egy laza konglomerátum, amely olyan, mint a természet: burjánzik, virágzik, vibrál”, majd hozzáfűzi: „ha van kiút, kibontakozás, akkor az a Temesvár–Arad–Szabadka–Újvidék eurorégión keresztül vezet”, mely lehetőséget a társaság azóta részben ki is használt.

[…]

De szóljunk néhány komolyabb (értékállóbb, mérvadóbb) szót magáról a kiállításról is. Erről azonban mindjárt eszembe jut egy könnyed anekdota, amelyet először Szemadám György valamelyik írásában olvastam valahol. Ő ugyanis az itt is kiállító Eszik Alajostól hallotta valamikor azt a megmosolyogtató kifakadást, hogy nem érti a művészettörténészeket, miért is fáradoznak annyit a művek meghatározásával, hiszen számára csak négy alapkategória létezik. Tudniillik vannak: a hadonászók, a vonalzósok, a fotósok és a viccesek. A tárlaton jelenlévő alkotó által utólag hitelesített jóízű kiszólás valóban elgondolkodtató, mert a meghatározás a képzőművészet minden műfajára alkalmazható, sőt, a kategóriák keveredéseit, kereszteződéseit is tetten érhetjük a munkákban.

Ám mi most szóljunk méltóságteljesebben, megfontoltabban, tisztelettudóbban a jelen lévő műalkotásokról!

[…]

Darázs József nemcsak él a szimmetria világtörvényével, amikor festményein és szobrain a szimbólumok atavisztikus, primordiális jelképeit alkalmazza, de újra és újjá is teremti azokat. Eszik Alajos bravúros, szellemes, humoros és vitriolos színes figurális pasztellképeiről szinte ránk ugranak a nagybetűs élet kritikai tapasztalatokká sűrített helyzet- és jellemkomikumainak groteszk szereplői. Farkas Pál melankolikusan klasszikus bronz kisplasztikái emberi karakterek (Balerina, Barcsay Jenő) mesteri koncentrátumai. Felházi Ágnes költői telítettségű festményein a begyűjtött és elraktározott természeti látványelemeket rétegzetten transzparens belső tájképekké, lélektérképekké alakítja, dolgozza át. Fritz Mihály mívesen aprólékos, realista szemléletű, sokasodó ezüstérméi a magyar történelem egy-egy jelentős epizódját örökítik meg, míg hasonló törekvésű faszobrai, körplasztikái inkább a női szépség egyszerű és tiszta eszményképeit éltetik a hódoló emberi tekintetek előtt. Gál Lehel két vegyes technikás táblaképe az ég–víz–kő hármasának anyagszerű természetmisztikáját kívánja szuggesztíven elénk tárni. Halla Tibor madárperspektívájú színes, vastag festékhúsú, félig vagy teljesen absztrakt város- és/vagy kvázi tájképeket hoz makro közelségbe tekintetünk elé. Kalmár Márton beszédes vörösmárvány torzó büsztje több, mint csorbult fej és töretlen nyak. Kovács Keve két ólomozott üvegablaka akárha két remekbe szabott színes betű- és képkollázs lenne. Laczkó Andrea enigmatikus képmotívumokat lebegtető, társító, összeépítő triptichonja mintha egy rejtjelessé tett és szubjektívvé formált mikro- és makrouniverzum titokzatos egymásra vetüléséről, illetve egymásba fordulásáról szólna. Lóránt János Demeter bizarr hangulatú, groteszk és fanyar humorú életképei az emberi természet gyarlóságait, torzulásait empatikus szeretettel, fanyar s egyben jóindulatú részvéttel kezelik, közvetítik. Marosi Kata lebegtetett és/vagy összekötözött időtlen „marokköveket” (megítélhetetlen nagyságú szikladarabokat) ábrázoló, a szent és a profán jegyében született festményei, valamint digitális nyomatai mintha az emberi kapcsolatok vagy éppen magányok tárgyiasított allegóriái volnának. Molnár Sándor hálószerű anyaghalmazokat megörökítő, számítógéppel manipulált transzparens fotóprintjein mintha fent akasztana, kifogna, csapdába, „varsába” csalna vágyott, misztikus fényjelenségeket. Pataki Ferenc Fénykör, Tikkasztó nyár, Trianon tabló és Télben, fagyban című festményei nemcsak a művész nyughatatlan, széles szellemi, történelmi és kultúrhistóriai távlatokban gondolkodó, a problémák, a jelenségek gyökerét megragadni akaró természetéről, de színes egyéniségéről és az anyagok iránti olthatatlan vonzalmáról is tanúskodnak. Popovics Lőrinc fekete gránitból és üvegből készített, neolitikus ősformákra emlékeztető szobrai a súlyos, sötét, átláthatatlan tömb- és tömegszerűség, valamint a fény, az áttetszőség, a tükröződés atavisztikus ellentétére épülnek. Sejben Lajos motoros fűrésszel karistolt, megformált, piros-feketére festett expresszív, primitív faszobra akárha arclángot formálna, úgy kontraposztol kékes-lilás, gesztusos, gyermekrajzszerű, fél-figurális lírai tájkép-rezonanciáival.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat júniusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.