„Táncolni mindenki tud” – interjú Szőllősi Nórával

Az ujjaidat több ponton is rajta tartod a város ütőerén, egyszerre ruháztatod és táncoltatod is a belpesti közeget. Mesélnél részletesebben a PSTR Store-ról, illetve arról, hogy milyen projektekben merítkezel mostanában?

A mindennapokban a PSTR Store nevű ruhaboltomat igazgatom, ahol az árubeszerzéstől kezdve rám hárul a marketinges, de néha még a topmodell szerepköre is. Amikor pedig van egy kis szabadidőm, a Ciklusmesék névre hallgató Instagram-közösségemet és ismeretátadó felületemet töltöm fel tartalommal. Emellett rengeteg izgalmas műveletben veszek részt, egy közülük a Soul Alphabet Projekt, amit Papp Virág barátnőmmel csinálunk. Ez egy táncos projekt, aminek épp most értünk a végére. Egy holland mintán alapszik, és az volt a lényege, hogy amatőr és néhol profi táncosok együtt alkottak meg egy koreográfiát, amiben kitáncolták a karanténban eltöltött idő alatt felgyülemlett érzéseiket. Mindenki az előtte táncoló utolsó mozdulatával kezdte a saját mozdulatsorát, így egy csodásan eklektikus folyam jött létre.

Tulajdonképpen az összes küldetésed közösségformáló erejű – mindig is ez volt rád a jellemző?

Amióta ezen a világon vagyok, imádok emberek között lenni, legyen szó a családomról, a barátaimról vagy akár idegenekről. Egy idő után azt vettem észre, hogy az engem körülvevők figyelnek arra, amit mondok, először azért, mert nem nagyon hagytam nekik más választást (szegény szüleim), később pedig mert szerették, ahogy kifejezem magam – érhető volt számukra, és valamiért vonzó.

Talán az önazonosság jön át, amire nagyon erősen törekszem. Nem nagyon cenzúrázok, és ez ritka.

Miután erre ráeszméltem, egyértelmű lett számomra: ha azt tapasztalod, hogy az emberek fontosnak tartják a mondandódat, akkor elkezded élvezni. Rájössz, hogy hathatsz rájuk, és talán jobbá tudod tenni a mindennapjaikat a saját tapasztalataid megosztásával. Aki ezzel rezonál, az marad, aki nem, az továbbáll, vagy épp beleáll egy eszmecserébe, és ezt nagyon szeretem. Akárhányszor volt aha-élményem az életben, azt éreztem, hogy annak megosztása másoknak is tanulsággal szolgálhat.

2019-ben kezdted el a fentebb is említett Ciklusmesék projekted az Instagramon, ahol a női tudatosságtól kezdve táncos videókon át rengeteg sokszínű tartalom megfér. Mi volt az indító gondolat mögötte?

Még 2018-ban vettem részt a Mouvement Medicine táncos workshopján, ahol a legkülönfélébb életkorú nők táncoltak együtt két napon át. Az egyik célja ennek az volt, hogy rájöjjünk, hogy az életünk során megszerzett tapasztalatok közül mit tudunk a női közösségnek felajánlani mint gyógymód, tanítás vagy segítség – valamint, hogy lássuk, mi az a nagyon erős kapocs, ami összeköt minden nőt ezen a Földön. Ha pedig erről beszélünk, a menstruációs ciklus az egyik, ha nem a legerősebb ilyen kapocs. Én itt hallottam először erről és arról a négy évszakos bontásról, aminek elmesélésével a Ciklusmesék is indult. Úgy éreztem akkor harmincévesen, hogy „atyaég, ha én ezt tudtam volna korábban”, és azt akartam, hogy ez az eszköz minél hamarabb és minél több nőhöz és férfihoz eljusson. Aztán ültem rajta majd’ egy éven át, amikor a semmiből jött egy ötlet, hogy a leginkább úgy tudom továbbadni, amit tanultam, ha magamon mesélem el. Ezért egy hónapon át követtem a ciklusom a vérzésem első napjától kezdve, figyeltem, hogy éppen mi történik benne, és ezt elmeséltem mindenkinek, akit érdekelt. És láss csodát, nagyon sok mindenkit érdekelt!

Ezután az egyik dolog követte a másikat. Minél többet foglalkoztam a témával, annál jobban lenyűgözött a női test komplexitása: hogy mennyi minden nem véletlen szeszély, ami velünk történik, és ha szánok időt a feltérképezésére, akkor olyan eszköz van a kezemben, amivel megállíthatatlan leszek. A másik nagyon fontos aspektusa az ilyen szintű tudatosságnak, hogy mindenre kihat – a szexuális életünkre, arra, hogy hogyan viselkedünk a munkánkban, a partnerünkkel. Kinyílik a szemed, és többé nem hagyod, hogy bármilyen szinten is másodrendű polgárnak kezeljenek. A Ciklusmesék egy olyan platform, ahol ezt tudom közvetíteni. A következő cél az, hogy kilépjek a virtuális térből, és workshopokon vagy épp tinédzserek felvilágosításával új felfogást adjak a menstruációról és a ciklusról. Nagyon szeretnék hátrányos helyzetű térségekben élő nőknek is mesélni a menstruációs ciklus tudatosságról.

Mindezek után azért felmerülhet kérdésként az olvasókban, hogy mit is keres ez az interjú a zenei rovatban, úgyhogy térjünk vissza a Soul Alphabet Projekthez: milyen üzenetet közvetít a program? Mennyiben tér el ez az eredeti holland mintától?

A karantén olyan helyzet elé állított mindenkit, amivel sokan – főleg itt Európában – nem igazán találkoztak még: teljes bizonytalanság és kiszolgáltatottság, de a legnehezebb része talán a társas kapcsolatok hiánya volt. Ha teljesen őszinte akarok lenni, engem is teljesen padlóra küldött, de a tánc valahogy akkor is ott volt. Fenntartott a vízen. Amikor Virág először mutatta nekem az eredeti holland verziót, nagyon meghatódtam.

Hiszen a tánc összeköt minket akkor is, ha nem vagyunk egy térben, és így, hogy együtt hozunk létre egy koreográfiát, még erősebb a szimbolikája.

Ahogy mindenki a saját mozgását, megélését vitte bele a maga nyolc másodpercébe – ennyit idő jutott egy-egy táncosra –, csodásan kirajzolódott az, hogy mind mások vagyunk, de a tánc mint önkifejezési forma közös. Nem igazán tértünk el az eredeti ötlettől. Az Instagram-oldalunkon hirdettük meg, és számomra külön öröm volt, hogy sok barátom részt vett benne, ráadásul végre még személyesebb kapcsolatot alakíthattam ki azokkal, akik egyébként követnek, és a közösségem tagjai.

A projektnek lesz még folytatása? Ha igen, hol jelentkezhetnek rá az érdeklődők?

Egyenlőre megpihenünk. A projektben hatvankilenc táncos vett részt, és majdnem három hónapig tartott, mire elkészült. De mivel mindketten nagyon hiszünk a tánc és főleg a közös tánc erejében, biztos vagyok benne, hogy lesz még hasonló.

Szerinted miért félnek ma az emberek táncolni? Vagy akár ezt megosztani másokkal?

Ennek nagyon sok oka lehet, de szerintem az egyik az, hogy a testünk nem hazudik. Elmeséli azt, ahogy vagyunk legbelül, és ha ezzel valaki nem tud szembenézni, akkor táncolni sem fog. Sajnos túl sok önbizalomhiányos, önértékelési problémával küzdő ember él ma Magyarországon. Ha nem vagy kibékülve azzal, aki vagy, vagy legalábbis nem indultál még el ezen az úton, akkor szembenézi azokkal az érzelmekkel, energiákkal, amik tánc közben előtörhetnek, nem könnyű. Nekem volt olyan élményem táncos workshopon, hogy vagy egy órán át nem tudtam megmozdulni, aztán kitört belőlem a sírás, és utána olyan felszabadultan ugráltam húsz idegen előtt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Az is fontos, hogy táncolni nem csak örömből lehet: a fájdalmat, a szomorúságot ugyanúgy meg lehet táncolni, mint amikor nagyon boldogok vagyunk, de ez már nem divat.

Régen, például amikor az emberek még néptáncoltak, a dalokban is benne volt a nehéz élmények megtáncolása is.

De nem kell feltétlen ilyen mélyre menni, van aki szimplán azért nem táncol, mert azt gondolja, hogy nem tud, hogy mások kinevetik majd. Én abban hiszek, hogy táncolni mindenki tud, maximum bizonyos sztenderdek szerint nem éppen ritmusra vagy nem tökéletesen, de nem szabad, hogy ez bárkit is elrettentsen, mert akkor megfosztja magát az egyik legszuperebb dologtól, amit az emberiség valaha feltalált.

Vajon a közösségi média – amellett persze, hogy könnyen leverheti bárki önbizalmát – lehet áttörő jelentőségű a kortárs tánc meg úgy általában a táncművészet népszerűsítésében?

Igazából nem lehet, hanem az is. Vegyük csak a TikTokot, onnan nagyon sokan lettek népszerűek a tánc révén. De én is követek nem egy táncost vagy egész társulatot az Instagramon. Nemrég két nagyon szuper projektbe futottam bele: az egyik egy hazai dolog, Jurák Bettina és Hegyi Dóri Liberté névre hallgató videója szerintem zseniális lett, nagyon tudok azonosulni a női nemre reflektáló mondanivalójával. A másik pedig Hania Rani F Major számának videoklipje, de a tánc, a helyszín és a zene olyan harmóniája jelenik meg benne, amitől először könnyekig hatódsz, aztán pedig azonnal táncolnál te is. Nálam legalábbis ezt váltja ki. Azt hiszem, a közösségi médiának olyan szerepe van a tánc és a kortárs tánc népszerűsítésében, hogy kicsit közelebb hozza őket a közönséghez: nem lesz olyan elérhetetlen, ami csak a társadalom egy bizonyos rétegének szól.

Nem véletlenül kezdett el érdekelni téged a kortárs tánc: fiatal korodtól kezdve központi szerepet tölt be életedben a mozgás.

Nos, talán nem sokkal komolyabb a kapcsolatom a tánccal az átlagnál, csak én jobban kiteszem az ablakba rövid videók formájában. A zene számomra mindig kötelező elem volt, kezdve az első Bravo Hits kazettákkal, aztán folytatódott a családi nyaralásokkal, amikor hosszú-hosszú autóutakon keresztül hallgattuk a két bátyám német és angol elektronikus zenei kazettáit az Eins, Zwei, Polizeitól kezdve a kevésbé kommersz house és techno trekkekig, amiket akkor még kifejezetten utáltam. Ha pedig zene, akkor arra szinte kötelező jelleggel mozogni kell. Két dolgot szerettem nagyon csinálni gyerekként: színészkedni meg táncolni. Végül az első mellett döntöttem, de a Színműig már nem jutottam el. Huszonévesen pedig elkezdeni komolyan kortárs táncolni már nem lehet, de nem adtam fel. Jártam egy Nia nevű kurzusra, workshopokra, no meg fesztiválokra és bulikba éjt nappallá téve, mert imádtam táncolni.

Akkor éreztem magam maximálisan szabadnak, és a mozdulataim által tudtam a legjobban kifejezni azt, ami bennem van. Azt gondolom, hogy a mai világban, amikor az érzelmek felett sokszor a racionális gondolkodás győz, a tánc az egyik legjobb eszköz arra, hogy visszataláljunk az előbbihez.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, semmi sem kell, csak a tested és a zene. Nem kell profinak lenned, nem kell koreográfia. De azt is tudom, hogy ez nem mindenkinek ennyire magától értetődő, ezért kezdtem el megosztani a táncaimat másokkal – így talán kedvet kapnak ők is, és rájönnek, mekkora gyógyító ereje van.

És honnan származnak az első zenei emlékeid? Már az első lépések helyett is inkább a táncot választottad?

Az első ilyen élményeim nem a szüleimtől származnak, hanem a szomszédoktól. Imádtam a zenéket, amiket hallgattak, mindig Rolling Stones meg Beatles szólt náluk, de az első szám, ami eszembe jut, ha rájuk gondolok, az a The Beach Boystól a Kokomo. Ha pedig a folyamatos szereplési vágy előadő-művészetnek számít, akkor mondhatjuk, hogy igen, ez volt jellemző. Visszagondolva kifejezetten idegesítő gyerek lehettem, mert mindennek tudni véltem a szövegét, akkor is, ha egy szót sem beszéltem angolul, ezért egy teljes performanszot kapott tőlem bárki énekkel, tánccal, ha akarta, ha nem.

Milyen előadók felé gravitálsz leggyakrabban? Milyen stílusok perdítenek leginkább táncra?

A zenei ízlésem annyira vegyes, hogy ha megnézi valaki a Spotify-válogatásaimat, azt hiheti, hogy három-négy ember passzírozta össze. Nagyon szeretem a régi, ‘50-es, ‘60-as évekből származó soul- és rock and roll-számokat, a ‘70-es, ‘80-as évek disco- és korai house-ra hajazó zenéit Donna Summertől Marvin Gayeig vagy épp a Kraftwerk korai dalaiig. De ott van például a The Smiths vagy a Joy Division, ami már szintén totál más vonal. Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy vagy a párkapcsolatokon keresztül, vagy a barátok révén, de belekóstoltam rengeteg zenei szubkultúrába, és imádtam kicsípni belőlük egy szeletet. Szégyen, nem szégyen, nem az a típus vagyok, aki ha rátalál egy előadóra, a teljes diszkográfiáját felfedezi, inkább csak csemegézek belőle. Ez alól talán egyedül David Bowie, a The Chemical Brothers és a Moloko kivétel, mert az ő életművüket betéve tudom. Sajnos az elsőt és az utolsó nem volt még szerencsém élőben látni, de a Chemical szerintem a mai napig az egyik legzseniálisabb élő show-t adja, ahonnan csak erős izomlázzal lehet távozni a sok tánctól.

A filmzenék közül is szeretek válogatni, és mivel nagyon sokat nézek, bőven kapok inspirációt. A széles skála ellenére a legnagyobb szerelem talán mégis az elektronikus zene, azon belül is a vokálisabb house- és technoszámok, de inkább az angol és amerikai, nem pedig a – nekem kicsit szárazabb – német vonal. Még szerencsém volt megtapasztalni a vidéki és budapesti klubélet régi hangulatát a Cinetrip rendezvényeken, a Süss fel napban, a Merlinben vagy épp a Corvintető régi verziójában – a szívem szakad meg ezekért a bulikért. Ha pedig mai előadókat kell mondani, akkor bármikor jöhet Four Tet, Floating Points, az Elder Island vagy Kaytranada, akiért vérzik a szívem, hiszen idén léptek volna először fel a Szigeten. FKA Twigs is nagy szerelem, meg Rachel Chinouriri vagy épp a Hercules and the Love Affair. Tudnám még sorolni napestig.

A közös bennük az, hogy mind kivált belőlem egy olyan érzést, mintha egy film szereplője lennék. Tudod, mint amikor a teátrális, szürreális jelenetek alatt szól az aláfestés, és úgy érzed, bármi megtörténhet.

Azokra, akik nem profi szinten foglalkoznak a társastánccal, talán nem jellemző annyira, hogy megosztják a saját mozdulataikat másokkal. Te azonban a rövid instagramos videóidat nem féled nagyközönség elé tárni. Hogyan jött a bátorság és az indíttatás, hogy ezt a közösségi médián útjára indítsd őket?

Korábban említettem, hogy az előadóművészet nem áll távol tőlem, igaz, utoljára tinédzser koromban foglalkoztam vele komolyan. Nagyon szerettem volna kortárs táncos lenni, irigykedve és persze csodálattal nézem a Trafó összes előadását. Amikor először táncoltam egyedül otthon a kamera előtt, nem volt benne különösebb szándék, de nagyon élveztem: tetszett, amit láttam, és vagyok annyira exhibicionista, hogy tudni akartam, mások hogyan reagálnak rá. Ez az egyik legjobb mód arra, hogy kifejezzem és kihozzam az érzéseket, amik bennem vannak. Ehhez nem kellett se balett-tudás, se a tangó ismerete, egyszerűen csak mozgattam a tagjaimat úgy, ahogy azt a belsőm diktálja.

Engem elképesztően boldoggá tesz a tánc – olyan terápiás módon hat rám, mint semmi más. Ezt pedig mások is észreveszik. Egyre több visszajelzést kaptam a követőimtől, akik annyira kedvet kaptak a videóimat nézve, hogy ők is elkezdtek otthon mozogni. Ennél nagyobb hatás, azt hiszem, nem is kell. Az is nagyon érdekes számomra, hogy a havi ciklusom különböző szakaszaiban hogyan változik a táncom – ez egy újabb aspektusa önmagam tudatos megfigyelésének, amit nagyon élvezek. Remélem, hogy egyre több embert tudok rávenni arra, hogy úgy táncoljon otthon a mindennapokban, mintha senki sem nézné.

Korábban említetted, hogy hamarosan egy offline projektben is láthatunk. Mesélsz kicsit erről?

Igen, minél hamarabb ki akarok lépni az online térből, és szemtől szemben beszélgetni emberekkel. Ennek első lépéseként Papp Virággal és Markó Barbival egy olyan workshopot hozunk létre, ami több módszeren át vezeti végig a részt vevő nőket a menstruációs ciklus tudatosságán. Én hozom a biológiai és gyakorlati tudást, Barbi szuperül vegyíti a tarot-kártya misztikus mivoltát a pszichológiai oldallal, Virág pedig a művészetterápiáért felelős, amiből reményeink szerint egy sokat adó egynapos program születik. De erről egyelőre csak ennyit árulhatok el. Több kollaborációt is tervezek például egy nőgyógyász ismerősömmel, de tervben van egy táncos elvonulás is, ahol a zene és a mozgás gyógyító erején keresztül kapcsolódnánk a nőiségünkhöz.

Hogyan maradsz inspirált, mi adja számodra azt a végtelen feminim lüktetést, amit sugárzol?

Azt hiszem, van benne egy velem született szeretet és büszkeség a női nem iránt. Szerencsés voltam és vagyok is, mert csodás női modellek vesznek körül. Azt is mondhatnám, hogy erősen privilegizált életem volt, ha a tapasztalatokat nézem. Számomra nem olyan nehéz büszke nőnek lenni, és beszélni arról, milyen csodás a menstruációs ciklus és a női erő. Jelenleg az inspirál leginkább, hogy belelássak azok a helyzetébe, akik az én világomon kívül vannak. Ezért csinálom a Ciklusmeséket, hiszen olyan embereknek akarok segíteni, akiknek nem olyan egyértelmű, hogy nőnek születni ajándék, és nem hátrány. Nem ott kezdődik az igazi munka, ahol egymás vállát veregetjük, hogy igen, te is meg én is milyen jól látjuk az ebben rejlő potenciált, hanem amikor összetalálkozunk ettől eltérő véleményekkel és élettapasztalatokkal. Ez nagyon hajt, de ott van például az Instagram, ami ugyan okozhat kellemetlen perceket, de ha a megfelelő embereket követed, iszonyatosan sokat tanulhatsz úttörő nőktől és férfiaktól. Ilyen például aVénusz Projekt és aMi a FEMME podcastok, Claire Baker cikluscoach vagy éppen Papp Virág és Markó Barbi. Mindemellett természetesen az ad egy folyamatos inspirációt, hogy soha nem vagyok kész én sem:

folyamatosan arra törekszem, hogy önmagam legjobb verziója legyek.

Itt pedig kiemelném azt, hogy önmagam – nem egy mások által felállított sztenderdet akarok megugrani, hanem azt, amit magamnak állítottam fel, és közben szépen lassan rájövök, ki is az a Szőllősi Nóra, és mi végett került éppen ide éppen ebben az időben.