Az életesség ideálja – Interjú Szonda Szabolcs író-műfordítóval

A Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókja és a Communitas Alapítvány különdíját „a román–magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért és román irodalmi művek hiteles magyar nyelvű tolmácsolásáért” kaptad meg nemrég. Mi pontosan ez az elismerés, és miben áll ennek az alapos elnevezésnek a lényege? Ez afféle kulturális és azon belül is irodalmi hídszerepnek az elismerése?

Örültem, hogy belekerült a díj megnevezésébe ez a kitétel a kapcsolatokról, bár számomra az ápolás szó kicsit furcsa, de hát ezt szokták használni, mert van is benne valami arról, hogy ezeket folyton erősíteni kell. Azon kívül, hogy műfordítóként tevékenykedem, az elmúlt tizen-egynéhány évben könyvtárigazgatóként és kulturális menedzserként valóban elég fontos volt számomra az interkulturalitásnak ez a része. Szerveztem is a kulturális életet, meghívtam magyarra fordított román szerzőket is, így járt Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben huszon-egynéhány ilyen alkotó. Fontos, hogy a könyveken túl ők is megjelenjenek a magyar olvasók előtt. Ami a műfordítást illeti, eddig mintegy harmincöt-negyven szerzőt, esetenként teljes könyvet vagy egyes műveket fordítottam románról magyarra – legtöbbjük kortárs.

A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárnak vagy az igazgatója, ami az irodalmi élet fontos helye, irodalmi rendezvények kiemelt helyszíne, és ebben a minőségedben részt veszel számos kulturális program szervezésében, sőt saját fesztiválotok is van.

Igen, ez a pulzArt fesztivál. Az elmúlt két évben persze a járványhelyzet miatt elmaradt, de korábban minden ősszel megrendeztük ezt a kortárs összművészeti fesztivált. Ez az egyik kiemelt időszaka az irodalmi programoknak is. A pulzArt egy rétegközönséget szólít meg, kísérletezőbb, formabontóbb, elbír – hogy is mondjam – különlegesebb programokat is. A másik programsorozat tavasszal a Szent György Napok, amit megelőz egy kulturális hét, ez nyolc-tíz napot is jelenthet, ebben is vannak irodalmi események. De ezek csupán a kiemelt programok, ezen kívül a könyvtár egész évben tervez és be is fogad ilyen jellegű eseményeket. A kulturális élet nagyjából 2008 óta pörgött fel így, és ebben annak is része volt, hogy akkor új polgármester lett a városban, és új elnök a megyei önkormányzat élén. Ők is úgy látják, érdemes a kultúrába befektetni, pénzt áldozni rá úgy is, hogy ez egy hosszú távú folyamat, nem az azonnali eredmények terepe.

Mi változott az említett időszak óta?

Az már hamar látható volt, hogy

a programok nagyon sokat hozzátesznek a közösség életéhez, fejlődéséhez.

A kiemelt rendezvények és a könyvtárban szervezett évi negyven-ötven egyéb rendezvény, amelyek zömmel a könyvhöz, az olvasáshoz, az írott kultúrához, az irodalomhoz kapcsolódnak, 2008-tól egyfajta nyitást, kinyílást is magukkal hoztak. Korábban a magyarországi szerzők eljöttek Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, és ott általában meghúzódott a vonal, nemigen jöttek Székelyföldre. Valahogy most már természetes, hogy egészen idáig, sőt Brassóig is eljönnek Magyarországról a szerzők, és kialakult egyfajta spontán körforgás, innen is többször mentek a szerzők Magyarországra. Ma már teljesen természetesnek hat, hogy bekerült Sepsiszentgyörgy is, Székelyföld is a kulturális áramlatba. És ebben a könyvtárnak, valamint az itt működő számos, a város méretéhez képest kiemelkedően sok kulturális intézménynek is szerepe van – ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgyön ilyen gazdag a kulturális élet. Azért is örültem különösen ennek a díjnak, mert a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókszervezete adta, amelyben vannak a székelyföldi írók is, és bár a szövetség már csak Románia földrajzi méretét tekintve is egy óriási szervezet, valahogy mégis van a fiókszervezetnek egy önálló élete. Nagyon dinamikus, jó dolgokat hozó tevékenység zajlik ott, aminek Markó Béla a fő kovásza. Harmadik éve szervezik ezt az interkulturális rendezvényt, ahol a műfordítások, a magyar–román irodalmi kapcsolatok mentén arról van szó, hogy a két irodalom hogyan kommunikál egymással, és egy ideje elkezdtek könyveket kiadni.

Mindebből az körvonalazódik, hogy a fenntartónak, amikor kiírta az általad most betöltött posztra a pályázatot, eleve az volt a szándéka, hogy a könyvtár több legyen könyvtárnál, és afféle kulturális központként működjön.

Pontosan! 1990 után a könyvtárak elkezdtek más irányba is kutakodni. Annyi minden változott, és annyira kinyílt a világ, hogy minden hasonló intézmény többféle módon alakította a tevékenységét: volt olyan könyvtár, amely más típusú szakintézmények funkcióit is átvállalta, szociális vagy oktatási feladatokat, mindenféle tanfolyamokat hirdettek, például elsősegélyképzést. Mindazonáltal az elsődleges feladatunk mégis a könyvtár üzemeltetése és gyarapítása – mi próbálunk a kaptafánál maradni, és a rendezvényeink is mind az állományhoz kötődnek. Bár az igaz, hogy a kilencvenes évek óta az a jellemző, hogy amikor intézményvezetőt keresnek, inkább olyasvalakire számítanak, aki képes kinézni az alaptevékenységből, és szélesíteni tudja a könyvtár tevékenységi körét. Persze sokat számít, hogy milyen csapatot irányít az ember. Mi harmincan vagyunk, hiszen ez az ország legkisebb megyéje, és én nagyon örülök, hogy olyan kollégáim vannak, akik csak azt nézik, hogyan mehetünk előre. Nálunk az intézményvezetőt évente bírálják el a tevékenységi jelentése alapján, és a mandátuma lejártakor ezeket a bírálatokat egyesítik, ezáltal pontos képet kapva a teljesítményéről – ez alapján kérik fel a folytatásra, ha úgy ítélik meg.

Hogyan egyeztethető össze a köztisztviselői hivatás és a műfordítás, az írás? A díj tulajdonképpen egy műfordítói díj, habár nagy hangsúlyt kapott az indoklásban a kulturális kapcsolatok ápolása is.

Sokáig nem tudtam egyszerre vinni ezt a munkakört és az írást. Főleg az első években, amikor a mindennapi feladatok mellett rengeteg időt kellett szánnom a tanulásra, a tájékozódásra, pláne ha hozzávesszük az olykor jótékony hatású maximalizmusomat, lehetetlen volt a munka mellett bármi mással foglalkoznom. Ekkor teljesen elmaradt a fordítás, örültem, hogy egyáltalán olvasni tudtam. Aztán amikor már beállt egyfajta jótékony rutin, és az életkorom miatt más ritmusra váltottam, délutáni, esti órákban jutott energiám erre is. Persze az embernek a szabadidejéből is be kell áldozni valamit. Amikor belekapaszkodom egy szövegbe, mert valamiért nagyon tetszik, akkor az egyben szellemi kikapcsolódást is jelent. Jobb, mint az adminisztrációs munka, ami, ugye, ebben a térségben gyakran csaták, abszurdumok és képtelenségek sora. De hát egy ideje már megint tudok ezzel foglalkozni, és rengeteg fordítanivaló van, még ha sokan vagyunk is erre.

Mennyire szorulnak ápolásra a magyar–román irodalmi kapcsolatok?

Erről a kifejezésről mindig beugrik, hogy ápolni azt kell, aki beteg, de ezek a kapcsolatok amúgy nagyjából jól érzik magukat,

sokkal természetesebben működnek a különböző kölcsönhatások és az emberi viszonyok kulturális téren, mint sokszor a politikai vagy a közösségi térben.

Az irodalomban sokkal természetesebben jönnek létre együttműködések, viszont mindig szükség van arra, hogy még tartalmasabbak vagy dinamikusabbak legyenek ezek a kapcsolatok. Inkább erősítést, fejlesztést, fenntartást mondanék ápolás helyett. Mindenesetre visszatérve a fordításra, ott is van teendő, és még mindig többen vagyunk mi, akik magyarra fordítunk, mint azok, akik románra, és nekik aztán még több dolguk lenne.

A térség elmúlt évtizedekbeli történései hozzák magukkal azt, hogy nagyon sok a rokon vonás a különböző országok szerzői között: akár Magyarország és Románia viszonylatában van egy egész sor, közösen megélt történelmi és társadalmi fordulat, esemény, illetve az emberi dolgok, az egyének szintjén nagyon sok a közös tapasztalati anyag, és nagyon érdekes, hogy ez hogyan jelenik meg a különböző irodalmi művekben.

A román–magyar irodalmi kapcsolatokat egészen máshogy kezeljük, mint például a magyar–svéd kapcsolatokat, lévén, hogy mint mondtad, nincs meg ez a közös tapasztalás, és a román szerzőkkel fizikailag is sokkal közelebbi a viszony Erdélyben, mint, mondjuk, a chileiekkel.

Igen, abban az esetben a kontraszt az érdekes, a nagyon másság, itt pedig óhatatlanul a közös vonások. Persze azért vannak árnyalatnyi különbségek abban, hogy mit hogyan ábrázol egy adott szerző, illetve a rendszerváltás előtti világ is fokozataiban vagy intenzitásában más volt a két országban, de alapvetően az élmények, a tapasztalatok nagyjából ugyanazok. Ezért itt pont azok az árnyalatok az izgalmasak, hogy ki hogyan beszél ugyanazokról a dolgokról. Nekem ilyen szempontból szerencsém van, mert itt, Brassóban egy karnyújtásnyira, a bölcsészkaron egy nagyon erős irodalmi műhely működik. Itt mindig is nagyon markáns szerzők tanítottak, Alexandru Muşinától Andrei Bodiun át Gheorghe Crăciunig mindig volt egy erős teoretikus kör, amelynek tagjai szépírók is voltak. Közülük sajnálatosan sokan korán elhunytak. Itt, a Transilvania Egyetemen most is van egy ilyen kör, a bölcsészkar dékánja és több más oktató is neves elméleti szakíró vagy szépirodalmi szerző, és velük gyakran együttműködünk. De valahogy ugyanilyen természetes az együttműködés a jászvásáriakkal is, akik az ország másik csücskében vannak. Hogy ennek kevés fóruma van, az tény, kevés az a román nyelvű irodalmi vagy kulturális kiadvány, amelyik programszerűen foglalkozna a magyar–román irodalmi kapcsolatokkal, de azért mindenki nyitott valamilyen mértékben, és a romániai magyar kulturális kiadványok, folyóiratok közül a legtöbb foglalkozik a román irodalmi élettel, a román alkotókkal, legtöbbször műfordítások közlésével, akár tematikus, a román kortárs irodalommal foglalkozó lapszámmal is. Például a Székelyföld folyóiratra gondolok, de bármelyiket tudnám említeni.

A könyvtárnak a gyűjtőkörébe ugyanúgy beletartozik a román könyvtermés, mint a magyar?

Abszolút. Az állományban levő magyar és román irodalmi művek arányát tekintve ugyanaz látszik, mint ami a városra vagy a régióra jellemző etnikai arány: nagyjából háromnegyed rész magyar, egynegyed rész román. Ez azért érdekes, mert ha csak a szépirodalomról lenne szó, akkor az egyszerűbb lenne. De mivel enciklopedikus az állomány, majdnem minden területet követni kell, minden szakirányt, ráadásul nekünk különösen fontos, hogy a ’90 után megjelent összes hazai magyar megjelenést begyűjtsük, nem csak szépirodalmat. Persze próbáljuk nemcsak a primer román kortárs szépirodalmi műveket begyűjteni, hanem azoknak a magyar fordításait is. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas tevékenység, mert ehhez folyamatosan nyomon kell követni a teljes kiadói tevékenységet.

Az egyensúly megtartása nagy téttel bíró munka,

amellett, hogy az állomány dinamikáját is fenn kell tartani.

Az irodalmi programokban is látható ez a nyelvi arány?

Körülbelül igen. Az az érdekes – és én ennek mindig nagyon örülök –, hogy amikor román szerzőt hívok meg, azért mindig nagy számban jelen vannak a magyar olvasók is, vagyis van bennük egy érezhető kíváncsiság. Általában úgy választom ki a meghívottat, hogy legyen magyarul olvasható műve is.

Mennyire érezhető a székelyföldi vagy tágabban az erdélyi magyar olvasóközönség érdeklődése a román szerzők iránt?

Van érdeklődés. Talán éppen emiatt, hogy azok a könyvek, amelyeket bemutatunk, abból a bizonyos közös élményanyagból táplálkoznak, pláne itt, országon belül. Például ha a könyvek a rendszerváltás előtti világból merítenek, ha, mondjuk, a narrátor vagy a főszereplő arról beszél, hogy milyen volt a ’90 előtti világban gyereknek, kamasznak lenni, azok az életélmények tényleg közösek. Nyilván ezt az irodalmi rendezvények megszokott nagyságú közönségével kell elképzelni – ezek ugyebár ritkán tömegrendezvények. Ez egy szűkebb réteg, amely úgy dönt, hogy követi ezeket a dolgokat. A 2008 óta tartó fejlődés, amit említettem már, azt is hozta magával, hogy az elmúlt tíz évben a közönség vájt fülű is lett, ami alatt azt értem, hogy ha egy könyvbemutatóra eljön harminc ember, érzékelhető, hogy azt a harminc embert pontosan az a szerző érdekli, aki ott van, a közönség pontosan tudja, hogy mit akar, mit vár el. Vagyis a magyarok érdeklődése a román irodalom felé nem feltétlenül mennyiségi fejlődésen megy keresztül, hanem inkább minőségin, és egyre jobban rezonál azzal a kulturális kínálattal, aminek ez is része. Ez jól látható a közönség figyelmén, a feltett kérdéseken, a rendezvény utáni könyvkölcsönzéseken. Ilyenkor úgy érezzük, elértük a célunkat, amelynek része, hogy a könyvtárlátogatókat érdekeltté tegyük a rendezvények látogatásában, és viszont: a rendezvények látogatóit kíváncsivá tegyük a könyves szolgáltatások iránt. Ráadásul hangsúlyosan foglalkozunk a gyerekekkel, a fiatalokkal, mert ezt meg kell tenni, ha azt akarjuk, hogy utánpótlása legyen az intézmény közönségének.

Térjünk vissza egy kicsit a fordítói munkádhoz. Hogy látod, mennyire jönnek át a te fordításaid az országhatáron? Mennyire érzed azt, hogy a munkáid közönsége inkább az erdélyi, illetve mennyire érzed úgy, hogy van útja ezeknek a fordításoknak Magyarország felé?

Úgy látom, hogy ha megjelenik itt egy könyv, az szinte automatikusan bekerül a magyarországi bolthálózatokba, és ugyanúgy a másik irányban. Az más kérdés, hogy hol tud jobban „becsapódni” a közönségbe egy-egy mű. Ez nagyon erősen függ a tematikájától vagy az éppen aktuális olvasói igényektől. Recept nincs, nem lehet tudni, mi az a téma, ami érdekes lehet egyik vagy másik közönség számára. Biztosan az adott szerzőtől is függ: nyilván egy Mircea Cărtărescu-fordítás sokkal jobban érdekli az embereket, mint egy nem kevésbé izgalmas, de még ismeretlen író könyve. Én most pont ebben a helyzetben vagyok egy jászvásári szerzővel, Florin Irimiával. Lefordítottam egy könyvét, és közben megjelent a következő kötete, ami lényegében továbbgondolja azt, amit lefordítottam. Ezek rövidebb fejezetekből összeálló kötetek, és a fejezetek mind novellaként is megállnak önmagukban, de együtt regényt alkotnak. Röviden összefoglalva arról ír a szerző, hogy egy gyerek a ’90-es évek előtti tapasztalataival hogyan éli meg ezt a világot, hogyan vált felnőtté, és a családi viszonyai hogyan járultak hozzá az emberré éréshez. Egészében még nem jelent meg a fordítás, de folyóiratokban lejöttek fejezetek, és azt kellett tapasztalnom, hogy pláne a mostani helyzetben

a kiadók szeretnének inkább biztosra menni, és olyan szerzőket kiadni, akik ismertebbek, jelent már meg könyvük a nyelvünkön, jobban benne vannak a magyar olvasók tudatában.

Ez érthető persze, de azt remélem, hogy nem lesz ez mindig így. Nem magam miatt, hanem azt szeretném, hogy lehetőség nyíljon azon szerzők számára is, akik bár jó dolgokat írnak, de még nem futottak be.

Bukarestben jártál egyetemre, vagyis a diákéveidet román közegben töltötted. Ez a fajta szocializáció vajon megkülönböztet téged azoktól a magyar íróktól, fordítóktól, akik kizárólag Erdélyben vagy Magyarországon kerültek kapcsolatba a román irodalommal, kultúrával?

Az egyetemen a hungarológia, azaz a magyar főszak mellett román mellékszakom is volt, ahol neves professzorok tanítottak (Mircea Cărtărescu vagy Simona Popescu, hogy csak néhány nevet mondjak), ez biztosan hozzáadott a szakmai felkészültségemhez, műfordítói munkámhoz. Bukarest pedig mint város hihetetlen konstrukció vagy lény vagy képződmény. Sokféle ember, sokféle mikrovalóság kapcsolódik egymáshoz – néha dühítő, néha ámulatba ejt, de mindenképpen befogadó. A bukarestiek nagyon lazán, nagyon olaszosan beszélik a románt, erős a gesztusnyelv, könnyű megtanulni. A sokféle valóságnak a megélése biztosan közelebb vitt a román ember gondolkodásmódjához, legalábbis a bukaresti világszemlélethez. És minden műfordításelmélet leírja, hogy jó, ha a fordítónak nemcsak nyelvi, hanem élettapasztalata és emberismerete is van a forrásnyelv társadalmi közegéből. Azt persze nem nekem, hanem az olvasónak kell megítélnie, hogy ez mennyire látszik a fordításaimban. De minden bizonnyal van emiatt egy sajátos nyelvkezelésem, fogalmazásmódom. Meg hát nekem is van valahol egy rejtőzködő szépirodalmi tevékenységem meg múltam, tehát valószínűleg van affinitásom is a szépirodalmi alkotás iránt. Meg vagyok róla győződve, hogy a fordításaimban, legyen az próza, vers, esszé, értekező próza, most is kamatoztatom azt a bukaresti hét évet. Ráadásul már másodéves koromban dolgozni kezdtem igen sokféle munkakörben, szívtam magamba az élményeket – az egy egészen más univerzumnak tűnt. Mindig hálás leszek mind az egyetemnek, mind a városnak, hogy sok mindenre megtanított. Ez ritkábban hangzik el, mert itt, Erdélyben mindig is volt egyfajta tartózkodó viszonyulás a déli vidék és Bukarest iránt, ez így alakult ki történelmileg, de én most is úgy gondolom – és ez minden irányban érvényes –, hogy az ember igazán addig nem tud meg valamit egy másik, távolabbi régióról, vidékről, annak az embereiről, amíg nincs olyan szerencséje, hogy személyesen meggyőződjön az ottani dolgokról. Figyelem, hogy nyílik ki ez a dolog, például itt, Székelyföldön egyre több a kíváncsi, nyitott szemléletű román turista akár a déli, akár a moldvai vidékekről, és nekem is volt alkalmam látni revelációszerű tapasztalataikat, ahogy érzékelhetően bomlottak le azok a falak, amiket lényegében a média húz fel. Látható volt, hogyan estek le ezek a fékek vagy zárak, amik visszafogták az embereket, vagy bezárták őket egyfajta előítéletbe. És ez érvényes lenne ránk is, székelyföldi magyarokra: ha elmegyünk máshová, és van alkalmunk kis ideig szemlélni az ottani valóságot, akkor nagyon sok mindent megtudhatunk az ott élőkről, és végül kiderülhet, hogy a közember szintjén a közös tapasztalatok és vonások vannak többségben azokhoz képest, amelyeket manipuláltan állítanak itt-ott, és esetleg azok vésődtek be a fejekbe. Persze nem gondolom, hogy ettől egy csapásra megoldódnak a dolgok, de ilyesmiken is múlik. A kultúrában ez hasonlóan történik: minél többet fordítunk egymástól, minél többet találkozunk, beszélgetünk azokról a dolgokról, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak, annál könnyebben felépülhet a kíváncsiság és a bizalom rendszere, ami élővé teszi ezeket a kapcsolatokat.

Nemrég jelent meg egy négyes interjú a KO-n, amelynek témája a fordítás volt: négy különböző, szomszédos országokban beszélt nyelvből fordítóval beszélgettünk. Arra a kérdésre, hogy a határon túli lét, a kétnyelvűség segítheti-e a fordítói életpálya kialakítását, Demény Péter a következőt válaszolta: „Ez 1989 előtt egyértelműbb modell volt. Mára csak egy nagyon vékony réteg maradt. […] Ha szellemiségében, szellemileg felszabadult magyarság lenne, amely nem a saját kisebbségi sorsával foglalkozik napestig, akkor feltehetőleg az érdeklődés is nagyobb lenne.” Te mit gondolsz erről?

Péter különleges szempontból nézi a dolgokat, mert ő nemcsak fordít, de románul közöl is, tehát jobban jelen van a román intellektuális térben. Ha önmagából indul ki, mondhatja, hogy jobb lenne, ha többen művelnénk ezt. Korábban magam is, még a bukaresti korszakomban eljutottam odáig, hogy teljesen természetesen, gond nélkül közöltem két román kulturális hetilapban is. A minap a kezembe kerültek ezek az írások, és elcsodálkoztam magamon, hogy mennyit számít, ha az ember abban a nyelvi közegben van, ahol fel sem merül benne az, hogy a másik nyelven ír. Nyilván amikor egy nyelvet nagyon jól bírsz, akkor nemcsak úgy beszélsz, hanem úgy is gondolkodsz, tehát nem fordítod a fejedben az egyik nyelvet a másikra. De azért ezt valóban következetesen kell művelni, és jó, ha megvan a nyelvi közeg is hozzá. Péter valószínűleg arra a természetes kíváncsiságra és érdeklődésre gondolt, amelyről én is beszéltem, aminek meg kellene nyilvánulnia írásokban is. Ahogyan például ő figyel és reflektál magyarul is és románul is a két kulturális élet történéseire. De

azért persze az túlzás, hogy mi, erdélyi magyarok csak a saját köldökünket néznénk,

vagy csak a saját sorsunkkal lennénk elfoglalva, az élet ennél sokkal összetettebb, de valószínűleg Péter azért sarkított, hogy kiemelje: nagyobb mértékben kéne figyelnünk egymásra, többet kellene beszélnünk egymással. Én így értettem ezt a mondatot. Hogy szellemiségében, szellemileg felszabadult magyarság alatt mit értett, ezt csak ő tudná megmondani.

Zárásként megkérdezném, hogy elégedett vagy-e a hídszerepeddel vagy, másként mondva, az ápolási tevékenységeddel?

Az ápolói tevékenységemmel? Hát igen, bár nehéz azt mondani, hogy ebben a folyamatban volna nyugvópont, merthogy folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb könyvek, amit még olvasóként is nehéz befogni, nemhogy fordítóként. De ha úgy vesszük, végül is eljutottam oda, hogy nem csak azt fordítom, amit megrendelnek vagy javasolnak. Az pedig, hogy kialakult egy nagyon sok esetben baráti kapcsolatrendszer a román irodalmi, kulturális szférával, ad valóban egy elégtételt, sokszor a természetesség mentén. Az ember rádöbben, hogy mennyi a közös téma, élményanyag, tapasztalat, hogy van miről beszélni, és hogy van a normalitásnak ez a jó levegője. Itt nálunk valahogy mindenki jól érzi magát a román szerzők közül, és volt olyan köztük, aki tényleg rádöbbent dolgokra az alatt a pár nap alatt, amit itt töltött. Ráadásul el is mondta, mennyire mást tapasztalt, mint amit innen-onnan hallott erről a vidékről. Ugyanezt éreztem én is például Jászvásáron járva, a FILIT irodalmi fesztiválon. Annak is örvendek, hogy műfordítóként tudtam magamnak egy bizonyos vonalat tartani. Nekem különleges kedvenceim azok az irodalmi művek, amelyek valahogy „életesek”, tehát úgy tematizálnak, hogy a mindennapi élet ott van bennük. Úgy gondolom, nagyon fontos az olvasónak is, hogy tudja kapcsolni azt a történésvilágot a saját mindennapjaihoz, nem feltétlenül direkt módon, de legyen benne ez az „életesség”. Ezért például a román ’80-as nemzedék műveit nagyon szívesen fordítom, mert ők programszerűen úgy gondolták, hogy vissza kell téríteni a nagyon elvont irodalmat a mindennapokhoz. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a mai fiatal szerzők a ’80-asok szellemi örökségét fő helyen tartják, inspirálódnak belőle. Bizonyos szempontból tovább él ez a megközelítési mód a mai szerzők írásaiban is.