Szövegtest testrészekből

Tóth Krisztina könyvhétre kiadott új kötete, a Pixel már akkor népszerű volt, amikor még meg sem jelent: olvashattunk róla beharangozókat, és megismerhettünk belőle részleteket, mind az interneten, mind a felolvasóesteken. A kötet harminc rövid fejezete testrészekként áll össze egésszé, bonyolult kapcsolati összefüggésekkel.
 

„a nyelv beszél, nem a szerző”
(Roland Barthes)

Első önálló prózakötetét, a Vonalkódot (2006) Tóth Krisztina a kód szövedékeként határozta meg, amelyben egy pókfonálként feltűnő, alig látható vonal az, amely összeköti a tizenöt történetet. Mégsem nevezhető a mű tisztán ciklusnak, regénynek vagy novellafüzérnek, hiszen amennyire összefüggnek ezek a történetek, épp annyira külön is válnak egymástól, epizodikusan állnak össze egy nagy történet részeivé. Hasonló a helyzet az idén megjelent Pixelnél is. Itt sincs meghatározva a műfaj, bár az alcím szerint a kötet szövegtest, a harminc történet pedig fejezetként van megnevezve. A Pixel szó azokra az apró darabkákra utal, amelyekből felépül egy kép, azaz a képpontokra, a picture elementekre. Minden pixel különlegessége, hogy egyedi, nem felcserélhető minta egy képből, és minél sűrűbb a mintavételezés, annál nagyobb lesz a kép felbontása, tehát a pontossága. Ez éppúgy igaz az informatikában, ahogy az irodalomban. Ha adaptáljuk ezt a szabályt, akkor Tóth Krisztina könyvében a pixelek fejezeteknek, vagy azok egy-egy részének feleltethetők meg, tehát egy mozaikképként értelmezhető élettörténet apró képpontjainak.

Bár a könyv nem tartja a kronológiát, az események, azaz a pixelek nem felcserélhetőek, hiszen ahogy előrébb haladunk a könyvben, egyre több visszautaló megjegyzést találunk a korábban olvasottakra: a szerző teszteli olvasóját, emlékszik-e még, össze tudja-e kötni az új eseményeket a korábbiakkal. Ez nem könnyű, ugyanis minél több sztorit olvasunk, annál inkább észben kell tartanunk a már ismert kapcsolatokat, amelyek persze minden történettel bonyolultabbá válnak. Egyre inkább megsokszorozódnak a kapcsolódási pontok, többdimenziósnak érezzük a megjelenített világot. A holokauszttól napjainkig tart az elbeszélt történetek ideje, rengeteg szereplővel és helyszínnel – így a kötet végére kicsit el is veszítjük már a fonalat. Pedig egyébként nem olyan hosszú, hogy elveszhetnénk benne, mint mondjuk egy Száz év magányban. Nincs kétszáz oldal, mégis annyira sűrű, hogy nehéz felismerni egy-egy történetben a már bemutatott alakokat – akik egyszer mellékszereplőként, máskor a főhősként tűnnek fel különböző szövegterekben.

A kapcsolódási pontok felderítéséhez segítségünkre vannak rejtett és explicit jelek, utóbbiakra igazán egyértelmű példa a harmadik fejezet vaknak hitt nője, aki ugyanolyan különleges gyűrűt visel, mint az ötödik fejezet agytumoros építészének felesége, így hamar rájövünk, hogy róla van szó. Ám vannak ennél sokkal eldugottabb ösvények is, amelyeket nehéz meglelni; maga a szerző is úgy beszélt a könyv készüléséről, hogy annak írásakor egy hatalmas papírra rajzolta fel szereplői kapcsolati hálóját, hogy ő maga se vesszen el, és ne vétsen hibát a családi, szerelmi és baráti viszonyok szövedékében.

Tóth Krisztina mikrotörténetek felvázolásával ábrázol jellemeket és életutakat, azon belül is a szinekdoché módszeréhez hasonlóan, rész-egész viszonyként – ami a test és a testrészek kapcsolatára is vonatkozhat. A történetek címe például a fejre, a fülre, a nyakra vagy a tarkóra utal, az emberi test pontjait járjuk végig a fejezetekkel. Mivel a test tárgyilagos ábrázolása az irodalomban mindinkább nagyobb szerepet kap, hatásos és eredeti a fejezetek testrészeknek való megfeleltetés szerinti bontása – és újjáépítése.

A kötet lassan építkezik „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.” – írja Tóth Krisztina a könyv vége felé a térdről szóló részben. A testrészek olyan szervező motívumai a kötetnek, amelyek kirakószerűen adnak számunkra mindig egy-egy újabb támpontot. Végül a puzzle darabkákból összeáll a kép. A test istenadta jellemzőiével együtt kerül terítékre, minden prüdériát mellőzve. A Tizenegyedik fejezet, avagy a comb története például egy fiatal pár szerelmi viszonyát és szexuális aktusát írja le. Vagy ott a Tizenkilencedik fejezet, avagy a pénisz története, amely határokat feszeget egy meleg pár ábrázolásával. A szerzőtől nem idegen a szexualitás szavakba öntése, gyakran megjelenik műveiben a testiség és az erotika, éppen emiatt többször vált a feminizmus és a günokritika céltáblájává.

A Pixel szépsége, hogy a sűrítés technikájával rengeteg emberi sorsot képes magába foglalni. Az éppen aktuális központi figura és az őt körülvevő közösség élete önmagában is izgalmas, de a kapcsolati rendszereket áttekinteni képes olvasó számára még többet adhat a könyv. A nézőpont sajátos, az olvasó olykor mindentudónak érzi magát, beavatottnak, sokszor úgy kacsint össze a szerzővel a szereplők feje fölött, hogy azok nem tudnak semmiről. Ez a perspektíva lehetőséget teremt az olvasó személyes megszólítására, s Tóth Krisztina ki is használja ezt, a könyvben gyakoriak a kiszólások: „Vagy ezt már elmondtam egyszer?” és „Azt persze, hogy ez volt az utolsó, csak mi tudjuk, innen az elbeszélés távlatából. Vagy mégse?”. Jellemző, hogy a kötetben „a nyelv beszél, nem a szerző” – ismétlem újra a mottót, hiszen nem mindig az elméletileg omnipotens szerző dönt a szereplők jövőjéről: „Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.”. A kötet minden írását átjárja, áthatja némi tragikus felhang, ami ugyanakkor nem sejtetés: sosem tudjuk előre, mi fog történni – Tóth Krisztina végig fenntartja olvasója figyelmét, összefüggések keresésére ösztönöz. Közben pedig implicit módon figyelmezet arra, hogy a jövőben a jelen minden kis darabkája csupán emlékkép-foszlány, önmagában értéktelen, halvány pixeldarabka lesz.

Tóth Krisztina: Pixel, Budapest, Magvető Kiadó, 2011.