„Bármilyen aprócska is a cél, előrevisz” – interjú Sztranyák Dávid basszusharsona-művésszel

Hogyan kerültél a zenei közegbe? A szüleid bátorítottak a pályaválasztáskor?

Anyukám húgai hobbi szinten tanultak általános iskolás korukban zongorázni és hegedülni, de senki nem foglalkozott komolyabban zenéléssel a rokonaim közül, úgyhogy ilyen szempontból úttörőnek mondhatom magam. A nagy fordulópontot az hozta, amikor a családom birtokába került egy zongora – ez még mai napig a szüleim házában van –, édesapám pedig szerette azt néhanapján autodidakta módon bűvölni. Miután megszülettem, engem már zeneoviba is beírattak: itt hangszeres játékkal még nem foglalkoztunk, szolmizációval, kottaolvasással ismerkedtünk leginkább. Első osztályos koromban már zeneiskolába jártam, ott pedig instrumentum is került a kezembe – ahogy minden fúvós hangszeres, én is furulyával kezdtem a pályafutásomat, hiszen ezzel lehet a legkönnyebben megtanítani a gyerekeknek a helyes légzést.

Hogyan vezetett az utad a basszusharsonáig? Sok hangszert ki kellett próbálnod, míg rátaláltál?

Először trombitálni szerettem volna, aztán a légzési technikák elsajátítása után fél évvel meg is kaptam az első hangszeremet. Azonban az idő múlásával kiderült, hogy nem passzolunk össze, bizonyos testi adottságaim nem voltak meg az eszköz használatához: a fogaim miatt nem tudtam szépen megszólaltatni a magasabb regisztereket. Mindeközben bekerültem a városi fúvószenekarba, és rájöttem, hogy mennyi instrumentum közül válogathatok még: így tetszett meg a tenorkürt, ami bár technikailag közel állt a trombitához, maga a hangszer sokkal nagyobb. Amikor továbbtanuláson gondolkoztunk otthon, én a zene mellé tettem le a voksomat, így az akkori tanárommal, Gmoser Istvánnal elkezdtünk komolyabban foglalkozni a felvételivel – ekkor derült ki számomra, hogy itthon nem tanítanak középszinten tenorkürtöt, így ismét váltanom kellett.

Egy hangszerbemutató alkalmával megragadtam egy harsonát, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy azon fogok játszani.

Az évek során annyit finomodott a kapcsolatunk a hangszerrel, hogy kiütközött: a mélyebb lágéban érzem otthonosabban magam. Így történt, hogy ma basszusharsonás vagyok.

Hatalmas elhivatottságról ad tanúbizonyságot, hogy ennyi viszontagság után sem tántorodtál el a zenei pályától.

Ezt inkább egy folyamatnak fogom fel: egy útnak, amit be kellett járnom, amíg megtaláltam a hozzám illő hangszert. Nem úgy emlékszem vissza ezekre a váltásokra, mint törésekre, sokkal inkább fejlődésnek érzem őket. Valójában előnyömre váltak, hiszen így sokkal szélesebb körben ismerem a rézfúvóscsaládot.

Hál’ istennek az összes ilyen kihívást – így a versenyeket is – hasonlóképp élem meg: a kezdetekben sok negatív kritikát kaptam, viszont ezekből is megtanultam építkezni és továbbfejlődni ahelyett, hogy mondjuk, túlságosan magamra vettem volna őket.

Van olyan kritika, ami máig a füledben cseng?

Elég sok ilyen van, főképp a mindennapi gyakorlással kapcsolatban. A szegedi éveim alatt Gyivicsán György rendezett rézfúvósnapokat, ahol nemzetközi művészek is tartottak kurzusokat – itt rengeteg információt össze lehetett gyűjteni.

Pályakezdő zenészként milyen nehézségekkel kell megküzdened?

Zenekar elé nem mindennap állhat ki az ember: míg zongoristákból, hegedűsökből jóval gyakoribb, hogy szólisták kerülnek ki, rézfúvós hangszereket – kiváltképp a basszusharsonát – ritkán láthatunk ilyen szerepben. Ehhez hozzátartozik, hogy a billentyűsöknek és a vonósoknak jóval nagyobb a zenei irodalmuk, bár tény, hogy az enyém nem olyan régi hangszer. Kifejezetten basszusharsona-darabokat csak az ’50-es évek óta írnak, hiszen sokáig az együttesekben, zenekarokban való részvételben merült ki ezen fúvós instrumentumok szerepköre. Manapság azonban egyre növekvő repertoárunk van, sok magyar zeneszerző is komponál, köztük Kecskés D. Balázs is, aki szintén tavaly kapta meg az MVM Zrt. által támogatott zenei Junior Prima Díjat.

És ezeket a mindennapjaidban hogyan éled meg?

A tudásunk adott színvonalon tartásához nap mint nap elő kell vennünk a hangszerünket. A helyzetet kihasználva rengeteg online verseny van, amik motiválnak, és nem hagyják lankadni a figyelmem, hiszen fontos folyamatosan fejlődni a szakmán belül, keresni az új kihívásokat.

Szegeden, Pécsett és Budapesten is folytattál zeneművészeti tanulányokat. Tapasztaltál különbséget az oktatási intézmények között? Létezik egyáltalán a komolyzenében különbség vidék és város között?

Amiért ezek az iskolák nagyon fontosak, és nem mindegy, ki hol kap oktatást, az a tanárok személye: ez a legmeghatározóbb dolog. A pécsi képzéssel egy időben Szegedre is beadtam a jelentkezésem, de akkor Gyuri még nem vett fel, viszont a Barkóczi Lászlónál és Vida Lórándnál eltöltött négy év alatt annyit tudtam fejlődni, hogy az egyetemet már nála kezdtem. Szegeden még Vörös József növendéke is voltam. Felsőoktatásbeli éveimet pedig Dr. Hőna Gusztáv kezei alatt fejeztem be. Hálás lehetek, hiszen hatalmas szerencsém volt a professzoraimmal, remek közegekben sikerült nagyokat fejlődnöm – a Junior Prima Díj is erről ad tanúbizonyságot. Örülök annak, hogy ilyen széles körben sikerült végigjárnom az ország intézményeit.

Saját formációd, a Premier Harsona Kvartett tagjaival is az egyetemi éveid alatt ismerkedtél meg?

Igen, a szegedi idők alatt alapítottuk a kvartettet, de ez már nem működik. Ehelyett a Gyuri által irányított Szegedi Harsonaegyüttesben kaptam szerepet, ami már az egyetem alatt is vonzó volt a harsonások számára, hiszen egyrészt nagyon komoly ismertségnek örvend, másrészt hasonló szintű együttesből mindössze három másik létezik a világon. Egy ideig igyekeztem mindkét társaságban helyt állni, azonban eljött az a pont, amikor döntenem kellett. Szép éveket tudhattunk magunk mögött, hiszen itthon és külföldön is jó helyezéseket értünk el a versenyeken.

És ezzel a kamarafelállásnak is búcsút mondtál?

Egyáltalán nem, hiszen a Szegedi Harsonaegyüttes sem egy nagy létszámú formáció: épp azért nevezzük együttesnek, mert kvartettként, szextettként és oktettként is működik. Számomra igazából emiatt éri meg leginkább a harsonázás: egy zenekarban a játékosok háttérbe szorulnak, azonban amikor kiállunk nyolcan, csak a miénk a színpad – egy kicsit hasonlít a szólistaléthez is.

Melyik volt a legemlékezetesebb színpadi szereplésed?

Ha a szólókarrierem nézzük, akkor a diplomakoncertemet nevezném meg, ami a Zeneakadémia Solti Termében volt.

Remélem, a díj hozzásegít ahhoz, hogy egyre többször lehessen hasonló élményben részem.

Az együttessel való fellépések közül talán azt említeném, amikor tavaly, a lezárások előtt voltunk a Szegedi Harsonaegyüttessel Németországban: itt a Harsona Szövetség fesztiváljának nyitókoncertjén játszottunk, amire máig szeretek visszaemlékezni.

Milyen célkitűzéseid vannak pályád során?

Bár zeneszerzői ambícióim nincsenek, nagyon szeretném, ha hozzájárulhatnék ahhoz, hogy egyre terebélyesebb legyen az itthoni repertoár is. Két évvel ezelőtt Horváth Balázs basszusharsonára írt darabját mutattam be a Zeneakadémián, és igyekszem a továbbiakban is részt venni hasonló projektekben. A hazai komponálókkal való együttműködés a Harsonaegyüttessel is közös célkitűzésünk, hiszen a negyedik lemezünk például szinte csak magyar kortárs szerzők darabjait sorakoztatja fel – ez az album egy, az Uránia Filmszínházban megrendezett koncertünk lenyomata, amelyen kizárólag az együttes számára írt darabok hangzottak el Varró Dani verseivel övezve. A távolabbi jövőre nézve szeretnék tanári pályára lépni, azonban egyelőre élvezem, hogy addig fejleszthetem magam, ameddig időm és erőm engedi.

A Szegedi Harsonaegyüttes mellett az Alba Regia és az Operettszínház zenekarának is tagja vagy. Hogyan osztod be az idődet a projektek között?

Előfordult, hogy egyszerre három állásom is volt, úgyhogy megedződtem. A legdurvábbnak talán azt az időszakot nevezném, amikor az Operában, az Operettszínházban és Székesfehérváron is dolgoztam, valamint ezek mellett még az együttessel is tevékenykedtünk – az a „szerencsém”, hogy a színházi zenekarokban egy posztra három különböző zenész jut, így lehet sakkozni az időpontokkal. Viszont azt is nehéz megélni, hogy a tavalyi lezárások következtében egyszerre szakadt rám minden szabadidő, most viszont többet dolgozunk, mint mondjuk márciusban, az online előadásokra ugyanis most készülünk fel, azokat rögzítjük. Ezért is örülök nagyon a versenyeknek, hiszen azok akkor is karban tartottak, amikor nem volt miért elővenni a hangszeremet.

Milyen események vannak a versenynaptáradban?

Most egy kisebb horvátországi online versenyre készülök, ami bár nem annyira rangos, olyan darabokat kérnek, amelyeket eddig nem játszottam, így ezzel is bővíthetem a repertoáromat.

Többek között azért tartottam fontosnak, hogy jelentkezzek, mert szerintem bármilyen aprócska is a cél, előrevisz.

Bár még csak most kaptad meg a Junior Prima Díjat, érzed már lenyomatát az életeden?

Például ezt az interjút is a díjnak köszönhetem – nagyon hálás vagyok érte, hiszen jobban megismerhetnek így az emberek, és olyan körökhöz érhet el, ahol felfigyelhetnek rám. Remek lehetőség ez ahhoz is, hogy ezáltal több mindenkihez eljusson, hogy a basszusharsona tud szólóhangszerként működni. Magát a díjat is igyekeztem a cél érdekébe állítani: a támogatást egy hangszerbe fektettem, egy kontrabasszus-harsonába, ami itthon nagyon ritka, tíz darab sincsen belőle. Ráadásul nemcsak a zenekarban, de a harsonaegyüttes koncertjein is használom: ennek köszönhetően egyre több olyan darabot játszhatunk, amellyel a formáció hangzását és műsorát színesítjük.

Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:

„Meg kell tanulnunk befelé figyelni” – interjú Várallyay Petra hegedűművésszel

„A zene játékossága és humora mindig fontos volt számomra” – interjú Berecz Mihály zongoraművésszel

„Szeretném, ha a kamarazene és a tanítás mindig része lenne az életemnek” – interjú Osztrosits Éva hegedűművésszel

„Mindig kívülállónak éreztem magam, de a zene világában végre otthon vagyok” – interjú Hotzi Mátyás csellóművésszel

„Az önmagunkkal szembeni kíméletlen őszinteség nagyon fontos ezen a pályán” – interjú Fülei Balázzsal

„Nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás az igazán fontos” – interjú Binder Károllyal

„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész

„A tehetség akkor válik teljessé, amikor elismerésre talál” – átadták a zeneművészeti Junior Prima Díjakat