„Aki másképp olvas, másképp is ír”

Számított ekkora visszhangra és elismerésre?

Számítani általában semmire sem számítok, inkább csak szeretném, ha lenne olvasója minden könyvemnek. Nem kívánok nekik se túl kevés, – és talán furcsa, hogy ezt mondom – se túl sok olvasót. Azt persze nem lehet, hülyeség is számszerűsíteni, hogy mennyi az annyi. A szakmai sikerrel hasonlóképpen vagyok. Jó, ha tetszik a szakmának, az is jó, ha vitáznak róla, de az nem jó, ha semmitmondó dicsérő kritikák születnek, és az végképp nem, ha nem írnak róla. A könyv akkor létezik, ha valamennyien elolvassák, de ezzel túlságosan sokat foglalkozni fölösleges, unalmas. Sőt, egy picit szennyes dolog is, úgyhogy ha lehetek őszinte, nem annyira szeretem, mikor erről kérdeznek. Az írás irodalmon kívüli, járulékos örömeit vagy apró bosszúságait jobb megtartani magamnak.

A címadás fejtörést okozott a könyvhálózat munkatársainak a polcra tétel előtt: líra vagy próza – ha jól tudom, a kiadó ezért sem támogatta a címötletet. Miért tartott ki mellette?

Ez volt az első kötetem, ahol a címötlet nem a kötetbe rendezés után jelentkezett. Írás közben nem látok tovább a novella határainál, és mivel komolyan veszem, hogy a novella maga a műegész, ebből egy kicsit az következik, hogy a kötetforma az egyes novelláknak nem igazi élőhelyük, nem egészen megfelelő közegük. De amikor összegyűlik egy maroknyi írás, akkor magam is hátranézek, hogy mik ezek, milyenek a szövegek, milyen súlypontok rajzolódnak ki. Aztán ezeket a súlypontokat az utolsó írásokkal és a közlés sorrendjeivel vagy megerősítem, vagy elhomályosítom, vagy ellenpontozom, fél szemmel már a kötetre pislogva hozzájuk írok új darabokat. Ennek a pislogásnak az eredménye a Verseim cím. Az egyik novelláról jutott eszembe, a Jönnek a verseimről, kvázi a kötet önmagára mutatásaként. Megjöttek. Egyébként sok író, firkálgató, verseket tudó és nem tudó, könyvekről beszélő szereplője van a kötetnek, több szöveg tematizálja az irodalmat. Amellett régóta mondom, hogy a munkamódszerem, az írásaim bizonyos jellemzői, a mondathoz kötődésem sok rokon vonást mutat a verseléssel. Egyszóval az előző három kötet esetében címet adtam a könyvnek, itt fölismertem, hogy mi az.

Ez egy végtelenül testközeli kötet, nagyon könnyű azonosulni a karakterekkel. Kikről szólnak ezek a novellák?

Örülök, ha így van, de ez már nem az én bizniszem. Nem tudhatom, ki mivel tud azonosulni, és azt sem, hogy kinek mit jelent ez a szó. Egyszerűen szeretem azt gondolni, hogy amikor egy papíron létező személy érzéki benyomásait, gondolatvilágát élénken el tudjuk képzelni, akkor a mű működik, azonosultunk vele. És a kérdése is valami ilyesmit pedzeget. Hiszen a kívülről látás és az involválódás különös elegyéért, ezért a kettős látásért olvasunk. Egyébként pedig hogy is lehetne az azonosulás valami békés, idilli és fájdalommentes mentális folyamat, ha egyszer azzal sem idilli a viszonyunk, akivel nem egyszerűen azonosulunk, hanem elvileg születésünk óta azonosak vagyunk?

Az első novella nem kapott címet.

Ezt elég hálátlan szerep íróként magyarázgatni. Összefüggésben áll a kötetcímmel, nyilván feltűnő, hogy ez a nyitóírás elüt a többitől a maga másféle kódjaival, meg lehet nézni a tartalomjegyzéket, ott szögletes zárójelben mégiscsak van cím, azaz szövegkezdet (ami a szerkesztő, Turi Tímea remek ötlete volt). Voltak kritikák, amik felismertek Szvoren-hősöket, korábbiakat és lehetségeseket. Nem érzem feladatomnak, hogy akár a kötet értelmezésével kapcsolatos bizonytalanságokat, akár az írásokon belüli bizonytalanságokat, a mondatok közti réseket feltöltsem sittel, a saját sittemmel. Ha minden jól megy, és ha a novellák élnek, akkor ezek a szövegek az én magyarázataimmal csak kevesebbek lesznek. Nem szeretném a lehetőséget lecserélni valami tényre. Más energiák működnek az olvasóban, ha valamit biztosan tud, mint ha ő jön rá, ő sejti meg, ő találja ki, vagy akár ő hagyja eldöntetlenül, függőben.

A Verseim erősen feszegeti a társadalmi konvenciókkal szembeni életviteleket, néha beszól a mának, néha játszmázik, de mindenképp felnyitja a szemet. Jellemzően mi inspirálta a témaválasztásait?

Nem szeretnék beszólni semminek, senkinek, isten ments. Az egész kötetnek, úgy, ahogy van, nem volt témaválasztása. Sőt, novellák esetében sincs témaválasztásom – soha. Helyzeteket, mondatokat, mondatfoszlányokat látok magam előtt. Mondjuk annyit, hogy „az ország legjobb hóhéra” vagy hogy „ez már volt, ez már megesett”, a maga nyelvi valóságában, minden mögöttes elképzelés nélkül. Ha mégis fellelhető a kötetben valami témaféle, akkor az írás közben alakult, és főképp még később, a kötetbe rendezéskor. Ha olvasóként látni akarok, érzékelni, olyan élénken, mint ahogyan gyerekkoromban tekintettem a környezetemre, akkor íróként is nyilván valami ilyesmi lebeghet a szemem előtt. Aki másképp olvas, másképp is ír. Tőlem nagyon távol áll a témák és ügyek irodalma. Nem mintha ne lehetne azt is jól vagy rosszul csinálni. Mondjuk Trianonról is lehet érzékletes, a fikció hatásmechanizmusaival számoló és bőségesen élő regényt írni, Tompa Andrea megtette. Szóval, ha vannak témák, akkor azokat nem én választom, hanem az olvasó. És ez így van jól. Van ugyanis olvasó, akinek a békéjét, az életstratégiáját fölsérti, fölbillenti már az is, ha leszbikus szereplők bukkannak föl, akiknek gyerekük van, ezért aztán gondolhatják azt, hogy ez az úgynevezett téma. Mások az úton húzott testnél akadnak el, és akár már érteni sem merik, hogy mit húznak, pedig zsebe van, cipője, inge. Mert amit nem értünk, hajlamunk már észre se venni. Nincs hova tenni, amit nagyon nem értünk. Mások meg, mivel leszbikustól hullavonszolásig sok mindent lehetségesnek tartanak, egészen más részleteket fognak észrevenni, ezért aztán ezeket a más elemeket fogják az írás témájának tartani. Az olvasásnak nem volna értelme, ha a műalkotás rögzített jelentésekkel dolgozna.

Több ízben találkozunk egy szárnyait bontogató költővel. Ki ő?

Eléggé ki van zsigerelve ebben az írásban a költészet, a versekhez való viszony, hogy úgy mondjam, szinte sterilizálva van. És az se biztos, hogy ez az ember költő lesz. Azt tudjuk csak, hogy várja a megjelenést, és közben az egészhez, irodalomtudományhoz, költészethez semmi köze nincs. Szinte a saját verseihez sincs köze, de azért az élete kicsit megváltozik. Az én fejemben ez párdarabja a kötet egy másik írásának, a Szeretnék valamit mondani az életemrőlnek, ahol valami részletesen ki nem fejtett szodómiaszerű eset és egy ezzel kapcsolatos börtönbüntetés épül be úgy a család életébe, mintha mi se lenne természetesebb. A botrány háziasítása mindkettő. Ott is van némi javulás a családi viszonyokban. Régóta vonzódom az össze nem illő dolgok egymás mellé sorolásához, régóta foglalkoztat, hogy megmutassam, az életünk mindenestül prózai.

Gyakori, hogy a szövegeknek nincs egyértelmű lezárásuk. Miért nyúlt ehhez a megoldáshoz?

Ez újdonság volna, valami különleges dolog?

Mondjuk azt, hogy igen.

Nem annak szántam. Használok valamit, ami már régóta lehetősége, sőt termékeny valósága a prózának. A műalkotás egyik legfontosabb nem művi eleme számomra éppen a végnélküliség. Jellemző, hogy olvasóként még a lekerekített végeket is totálisan el szoktam felejteni, mert a vég már nem épülhet be az olvasásfolyamatba, az olvasói reakcióim között már nem szervülhet, mivel nem épülhetnek rá újabb olvasott elemek. De hát adódik egy kézenfekvő hasonlat: az életünket sem az eleje meg a vége tagolja, és még a belső cezúrák is csak utólag látszanak. Nincs neki vége, nincs neki eleje. Legalábbis a nemlét, ami határolja, nem a mi élményünk. Ha máshonnan nem, a zenéből tudjuk, hogy tagolni valamit csak a változással, hiátusokkal, tehát valaminek a hiányával lehet. Vagy épp a gyökeresen különbözővel, a másneművel. A törés, a krízis, a skízis egyben kilátópontok az életben, a prózában is.

Dolgozik már az újabb kötetén?

Ezidáig két, sőt három különféle anyag körvonalazódott és körvonalazódik, ezek közül most csak egyet látok működőképesnek. De több részlettel sajnos nem szolgálhatok. A félkész műveket valahogy nevetségesnek látom.

Leadfotó: Hutter Katalin Cecilia. Forrás: Contextus