Elbeszélőt a tartalomhoz – Interjú Takács Bogival

Kezdjük a Hugo-díjaddal! Milyen érzés volt többszöri jelölés után végre megkapni?

Engem nagyon meglepett. Nyilván benne volt a pakliban, hogy nekem adják, hiszen már tavaly is döntős voltam, de így is meglepő volt. Mindegyik jelölttől kérték, hogy vegye fel előre a köszönőbeszédet a koronavírus miatt, hogy a győztesét berakhassák az online közvetítésbe. Azt elküldtem, gondoltam, lesz, ami lesz – ráadásul a díjátadó részben egybeesett a sábesszel, úgyhogy ezért nem is terveztem végignézni. Otthon punnyadtam a heverőmön, amikor mindenki elkezdett rámtweetelni, illetve más úton is megkerestek, még mindig csak behozni próbálom az elmaradt válaszokat. Nagyon sok gratulációt kaptam, és szerencsére pár ismerős arra is figyelmeztetett, hogy hova ne menjek kommenteket olvasni.

Mit gondolsz a George R. R. Martin műsorvezetése körüli botrányról? [ A díjátadó ceremónia után számos kritika érte a szervezőket és főleg Martint amiatt, hogy rosszul ejtette ki számos etnikai kisebbséghez tartozó szerző nevét, illetve hogy aránytalanul hosszú ideig méltatott már elhunyt, komolyan rasszista szerzőket – a szerk.]

Számítottam rá, hogy ez lesz. Ahol Robert Silverberg – akinek szintén több rasszizmussal kapcsolatos botránya volt a múltban – bent van a műsorvezetők között, elég vastagon ki szoktak jönni a hasonló diszkriminatív álláspontok. Már akkor eldöntöttem, hogy nem fogom nézni a ceremóniát, amikor láttam az ő nevét. Szerintem ez igazából hozzá kötődik: ő már két éve is minősíthetetlenül viselkedett, akkor is elege volt a résztvevők többségének. Szerencsére találtam egy verziót a díjátadóról, amiből kivágták az összes konferansziét, így Martint és Silverberget is. Örültem, hogy van erre igény.

A díjazottak és a döntősök tábora elég sokszínű, számos kisebbséghez tartozó író van köztük, míg a szervezőbizottság elég konzervatív összetételű : a nagy része idős fehér cisznemű férfiakból áll. Hogy is működik ez a díj pontosan?

Ez egy közönségdíj, szóval azok szavaznak, akik ott vannak a WorldConon, vagy akik pártoló tagságot vásárolnak – ez azt jelenti, hogy a szavazók és a díjazottak valamennyire reprezentálják az SF-, azaz a science fiction-rajongók jelenlegi szcénáját. A szervezők azonban még mindig azok az arcok, akik már hosszabb ideje csinálják, így ez egy sokkal körülhatároltabb, szűkebb kör demográfiailag. Nyilván nagyon sok balhé megy a színfalak mögött, mert ők kevésbé akarnak bevonni eseményekbe, kerekasztal-beszélgetésekre bárkit, aki kisebbséghez tartozik, mondván, „őket nem ismeri senki”. Aztán a díjátadón meg kiderül, hogy de, igenis ismerik, szeretik őket a rajongók, ráadásul rájuk is szavaznak.

Nem aggódtok, hogy a szervezők és a közösség közti szakadék a díj relevanciájának elvesztéséhez vezethet?

Sokat beszélgettem erről az elmúlt időszakban a többi jelölttel és a nyertesekkel. Mindenkinek az a tapasztalata, hogy bármikor, amikor elkezdenek díjakat nyerni marginalizált csoporthoz tartozók, menetrendszerűen felerősödnek az olyan hangok, hogy ez meg az az elismerés már nem is releváns, mert távolodik a szakma establishmentjétől. És ez nem csak az SF területén van így, nem is csak a közönségdíjaknál, hanem ott is, ahol zsűri díjaz sok LMBTQ vagy fekete szerzőt. Velem is sokszor megtörtént, hogy amikor valahova bekerültem vagy valamit megnyertem, rögtön találkoztam olyan véleményekkel, hogy ez a magazin már nem az igazi, amiért mindenféle zsidó transznemű izéket lehoz.

Azért nem félek annyira, mert a politikai hangulat lassan változik a díjak körül, és már lehet látni, hogy egyre nyitottabbá, progresszívebbekké válnak. A Lambda-díjon a zsűrik összetételére is egyre jobban figyelnek, nem akarják, hogy az legyen, hogy leül három fehér egyetemi professzor, aztán eldöntik ők, hogy mi a jó irodalom, és mi nem az. A Hugo-díj is szépen lassan fejlődik. Habár vannak bőven ellenreakciók erre, eddig is túlélte, és ezután is meg fog maradni.

Mennyire más jelenleg az SF-szcéna nyitottság szempontjából, mint mondjuk, az írói pályád elején volt?

Abszolút. Az egyik első novellámban, ami angolul megjelent, volt egy nem bináris szereplő. A szerkesztő, miután befejeztük a szerkesztési folyamatot, önhatalmúlag átírta az összes rá vonatkozó névmást hímneműre, aztán a megkérdezésem nélkül ebben a formában publikálta. Kezdő szerzőként akkor még nem mertem ezt szóvá tenni, nem akartam ezzel bekerülni a köztudatba, de azért baromi rosszul esett.

Ebben az időszakban szerkesztőktől és olvasóktól is nagyon furcsa reakciókat kaptam, sőt lendületes magyarázatokat is arra, hogy ha egy sztoriban mondjuk transzneműek vannak, az afféle politizálás, amit ők nem szeretnének csinálni.

Azt gondolnám, hogy azok, akik spekulatív fikcióban utaznak, ahol gyakorlatilag minden lehetséges, nem ilyen korlátozottak.

Persze. Ez azért különösen meredek, mert óriási hagyománya van a műfajban a nemek fluiditásának. Ott van például A sötétség bal keze Ursula Le Guintől, de Asimov is írt háromnemű földönkívüliekről. Egészen nevetséges, hogy amikor valaki azzal jön, hogy ja, amúgy ez egy valós dolog, az hatalmas megrökönyödést kelt. De ez nemcsak a nemi témával van így, hanem például a nyelvekkel is. Engem nagyon frusztrál, amikor azt látom, hogy egy szerző hasra ütésre kitalált, random idegen szavakkal feltöltött sztoriját méltatják a fantasztikus világépítés miatt, és közben, mondjuk, ha egy mexikói író spanyol kifejezéseket rak a novellájába, akkor megijednek, hogy az olvashatatlan a sok idegen kifejezéstől. Kitalált nyelv egy középkori epikus fantasyban teljesen oké, de ha egy valós kisebbségi csoport nyelvéről van szó, az borzasztó, mert tönkreteszi a mű élvezeti értékét. Az ilyenektől égnek áll a hajam.

A magyar nyelv meg például sokszor földönkívüli nyelvként jelenik meg a műfajban. Még egy Star Wars -sorozatban is megesett, hogy egy bolygó lakói magyarul kezdtek el beszélni.

Igen, és ez is ezt bizonyítja: én is használtam a magyart így kvázi egzotikumként, és azt tök jól fogadták a szerkesztők. Amikor viszont magyar nyelvterületen játszódó novellát írtam, akkor megkaptam, hogy ez „túl idegen”. De a fene se tudja. Volt egy pont, amikor eléggé elegem volt mindenből, és írtam egy olyan novellát, amiben a földönkívüliek magyar szinkronszínészek hangján szólalnak meg – ezt viszont megjelentették, így elég sok angol olvasóm tudja már azt, hogy „Sylvester Stallone, magyar hangja Gáti Oszkár”.

Azért látom, hogy ezen a területen is egyre több a nyitottság, főleg az olvasók szempontjából. Van egy új, főleg kisebbségek tagjaiból álló olvasóközönség, ami nyitott erre, és akkor is szolidarít a szerzővel, ha mondjuk, az más kisebbséghez tartozik, másféle kulturális hatást hoz a munkájába. A lényeg a nyitottság és a közösség. Azt azért nem mondanám, hogy hemzsegnek az angolul író, transznemű magyar zsidó SF-írók.

Az írás alapvetően egy magányos munka, neked viszont láthatóan különösen fontos a közösségi aspektusa. Mikortól érzed azt, hogy az írói munkád által egy ilyen szoros szociális hálóba kerültél?

Ez már a legelső pillanattól kezdve megvolt. Amikor anno még Magyarországon csatlakoztam a Juhász Gyuri-féle Solariához, rögtön megvolt a közösségünk, mert akkor nagyon kevés magyar SF-magazin volt. Körülbelül tizenöt éves voltam, és rögtön sikerült pár olyan kritikát írnom, amivel elég nagy port kavartam. Azt is megkaptam, hogy én itt nekiálltam kinyírni a magyar kiadókat.

Nagy is volt a meglepődés, amikor elmentem az első HungaroConra, és mindenki rácsodálkozott, hogy amikor azt mondtam korábban, hogy elsőéves vagyok, akkor gimnáziumot értettem alatta, és nem egyetemet.

Ugyanez lett meg nagyon gyorsan, amikor angolul kezdtem el kritikákat írni novellákról, mert ezt kevesen csinálták, de sokan akarták olvasni, hogy tudják, kire lehet szavazni a Hugón. Itt aztán találtam sok jó ismerőst, főleg angolul író külföldieket, illetve angloszférán belüli kisebbségieket. A későbbi házastársammal is ezen a ponton ismerkedtem meg. És ez a kör egyre nő, jelenleg például egy csomó fiatal lengyel LMBTQ szerző jelenik meg az SF-szcénában, ami többek között azért is nagyon reménykeltő, mert tényleg borzalom, ami Lengyelországban zajlik.

Volt egy tudatos fordulópont, amikor abbahagytad a magyar nyelven való írást, és angolra váltottál?

Amikor magyarul kezdtem, nagyon kevés helyre lehetett írást küldeni. AGalaktika éppen szünetelt, az akkor élő más magazinok, mint az Átjáró vagy az X-Magazin meg általában nem éltek sokáig. Nekiálltam akkor magyarul írni, hátha lesz valami, de közben az internet is egyre nagyobb dolog lett, sokkal több lehetőség volt angolul publikálni. Elkezdtem hát pár angol szövegkezdeményt, amik a fiókban végezték. Féltem, hogy az angoltudásom nem elégséges ahhoz, hogy irodalmat csináljak, úgyhogy először inkább kritikákat publikáltam angolul. Pozitív érzés volt, hogy ezeknek nem a nyelvhelyességébe, hanem a tartalmába kötött bele mindenki, úgyhogy egyre inkább bátorítva éreztem magamat arra, hogy komolyabb szövegeket is összehozzak.

Először pár kisebb magazinnak küldtem el egy adag szöveget, amik aztán olyan gyorsan elkeltek, hogy elgondolkodtam azon, talán alábecsültem a nyelvismeretemet. Két-három év múlva aztán nagyobb, profibb magazinok is vitték az írásaimat, az Apex volt az első ilyen, ami kiadott. Ettől nagy lendületet kaptam, elkezdtem rendszeresen írni és a fiókba tett kezdeményeket is sorra befejezni. Rájöttem, hogy a nagy része a dolognak tényleg arról szól, hogy ha az ember elküld x számú szöveget, abból többet valószínűleg ki is adnak. Természetesen nem ment minden simán, kaptam nagyon erős visszautasításokat is. Egy novellám például durva antiszemita tirádát váltott ki egy magazin szerkesztőjéből. Megrökönyödtem, mert azt hittem, hogy ez a fajta hozzáállás csak magyar nyelvterületen van bent a pakliban, egy amerikai feminista kiadótól elég fura. Ezután egy évig nem mertem semmilyen írásomat elküldeni sehova. Aztán újra úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom vele, és bárki bárhová elmehet a diszkriminatív marhaságaival, én írni fogok, lesz, ami lesz. Majd pedig egy még nagyobb lendület jött, az említett kiadó pedig azóta szépen csődbe is ment.

Kiadás szempontjából mekkora szakadék húzódik a fantasztikus és a szépirodalom között? Érzékeled azt, hogy nehezebb elérni, hogy a z SF-t komolyabban vegyék?

Eléggé elválik, de ebben az ügyben is vannak pozitív fejlemények. Magyarországon az elmúlt pár évben indult be valami, és nagyon elkezdte reneszánszát élni a műfaj. Ez óriási előrelépés például a kilencvenes évekhez képest, amikor alig publikáltak valamit, és a kiadóknak nehezen sikerült bármihez is megszerezni a jogokat. Van egy olyan városi legenda is, hogy a M.A.G.U.S. szerepjáték azért indult, mert a kiadó nem volt képes megszerezni a jogokat a Dungeons & Dragonshöz. Most jutottunk el oda, hogy meg tudnak jelenni a nagyobb külföldi címek is, illetve angolul is egyre többen olvasnak.

A külföldi helyzet viszont más, ott sokkal élesebben elválik az úgynevezett komoly irodalom és a sci-fi. Például a Lambda-díjon, ami egy szépirodalmi LMBTQ-s díj, ahol zsűriztem is, egyetlen kategória van bármilyen fantasztikus irodalomra. Mások az elvárások is – aki szépirodalomnak áll neki, abból általában semmi pénz nem lesz, viszont össze lehet szedni belőle egy egyetemi állást, illetve az írást az egyetemi munkaköri tevékenységbe is bele lehet dolgozni. A verseknél jön ki ez különösen: sci-fi publikációk esetében a legtöbb szerkesztőség fizet azért, hogy kiadja a szövegeidet, még ha nem is túl sokat, ellenben a szépirodalmi magazinoknál meg szerzőként neked kell konkrétan fizetned, hogy egyáltalán elolvassa egy szerkesztő, és a végén csak jó esetben nullszaldós a dolog. Szóval angol nyelvterületen teljesen más kultúra van a kétfajta irodalom között.

Feltűnt, hogy több novelládban is az idegen fajjal vagy lénnyel kapcsolatot létesítő ember helyett az idegen szemszögéből mesélsz. Érdekes, hogy sokszor nem a legkézenfekvőbb szereplőt, az embert választod narrátornak, hanem belülről mutatod ezeket a furcsa világokat. Mennyire tudatosan követed ezt a mintát?

Félig-meddig tudatosan csinálom ezt. Pár évvel ezelőtt olvastam egy nagyon jó írástechnikai szöveget Samuel Delanytől, ahol hangsúlyozta, hogy csak akkor válasszunk egyes szám első személyű elbeszélőt, ha az a személyes hangjával hozzáad valamit a sztorihoz. Innentől kezdve nagyon tudatosan mérlegelem, hogy egy történetet kinek a szemével éri meg legjobban elmesélni. A kívülről érkező ember karakterével kapcsolatban pedig szeretek variálni. Szándékosan választom a szokatlan elbeszélőt, mivel amit ki akarok fejezni, az is szokatlan, így passzol a tartalomhoz a forma.

Ezenfelül tudom, hogy gyakran a számomra teljesen érthető, egyértelmű dolgok is egészen furák lesznek másoknak. Nem akarom magam különös embernek nevezni, nem szeretem saját magamat egzoticizálni. Viszont biztosan tudom, hogy vonzanak a szokatlan dolgok, és lehet, hogy mások sokszor nincsenek egy lapon velem. Dehát ezzel együtt tudok élni.

Korábban már beszéltél arról interjúban, hogy vannak olyan témák és felvetések, amiket angolul, angolszász olvasóknak ki tudsz fejezni, de magyarul sokkal kevésbé. Ebbe pontosan mik tartoznak bele?

Én magyarul nagyon sok ellenreakciót kaptam nagyon sok olyan novellára, amik strukturálisabban is visszafogottak voltak. Ezt azért mondom, mert tapasztalataim szerint Magyarországon sokkal unfairebb módon támadnak be még akár más szerzők is.

Volt egy pont a magyarországi karrieremben, amikor olyan óriási magnitúdót ért ez el, hogy teljesen el is tűntem miatta az internetről.

Aztán persze ez a helyzet is javult: mostanra értünk el oda, hogy komolyan moderálják az online közösségeket, szükség esetén kitiltanak embereket, mert itt van az írmagja az összes ilyen gyűlölködésnek. Szomorú, hogy ennek be kellett következnie, de jó, hogy bekövetkezett, és rájövünk lassan, hogy ez tényleg probléma. Előtte bárhová írtam bármilyen ártatlan dolgot, mindig megjelentek körülbelül öten, akik véresszájú zsidózásba kezdtek, és ellehetetlenítettek bármilyen dialógust. Úgy gondoltam, hogy ha mindenre ezt a reakciót kapom, nincs értelme a magyar nyelvű írást erőltetni. Nyilván ez a szituáció angol nyelven is létezik, de ilyen durván nem.

A jelenlegi politikai helyzet mellett – az USA-ban és itthon is – mennyire reménykedsz abban, hogy ezek a pozitív folyamatok, amikről beszélsz, fenntarthatóak lesznek?

A politika rohamosan változik mindenhol, én generációs problémának Magyarországon viszont azt tartom, hogy milyen sokan elmennek külföldre. Nyilván elsősorban a kisebbségek érezhetik úgy Magyarországon, hogy kívül tágasabb. Ennek hosszú távon is lehetnek hatásai: ahogy jelenleg például a második generációs libanoniak vannak ott nagyon komolyan az irodalmi életben, úgy nekünk magyaroknak is lehet tíz–húsz éven belül nagyon jó diaszpórairodalmunk. Viszont ők – ideértve magamat is – nem fognak egyik napról a másikra hazajönni. Ha én például Magyarországon akarnék élni, nem tudnám elfogadtatni a házasságomat, a családomat az itthoni hatóságokkal, ahogyan az útlevelemben sem tudtam a nevemet megváltoztatni. Nagyon sok mindennek kell még itthon megváltoznia, hogy nyugodt szívvel hazaköltözzek.

Amerikának meg persze megvannak a saját problémái. Óriásiak a társadalmi ellentétek, és ha meg tudnám mondani, mi lesz a következő választás után, talán nem is mernék jelenleg ilyen nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. Ráadásul amit én itt helyben, a városomban látok, nem nagyon vonatkoztatható országos szintre. Kansasben élek egy egyetemi városban, úgyhogy egy ilyen kis demokrata párti buborék vagyunk a nagy vörösben.

Ha egy alternatív univerzumban élő, Magyarországon maradt saját magadnak kellene üzenned, mit mondanál neki?

Hogy az EU-n belül szabad a mozgás. De igazából mindenkinek ezt tanácsolnám, nem csak saját magamnak.