Találkozások

A Várfok Galéria Martin C. Herbst és Sebastian Weissenbacher alkotásait felvonultató A világ létezéséről és látszatáról című kiállítása is egy ezen kapcsolatteremtő – és esetleg határokat is átívelő párbeszédet generáló – tárlatok közül.

A két művész alkotói attitűdje és témáik merőben eltérőek, mégis vannak közös metszéspontok. Herbst végletesen személyes, az individuumot kutató festészetével szemben Weissenbacher a személyt a kollektíva felől vizsgáló, társadalomkritikai élű művészete áll.

Weissenbacher játékos képein a giccsboltokból ismert olcsó játékfigurák köszönnek vissza a paletta minden színétől kísérve. A cukormázas banalitás és gung ho-attitűd mögött azonban könnyen felismerhető mindennek a hazugsága – és megrendezettsége, dinamikája. A termet „megnyitó” A lelkesedés hulláma átsöpör a népen I–II. címet viselő két óriás gumimaci örömködését természetellenes kék foltjaik inkább rossz ómenné avanzsálják, semmint valami örömteli eljövetelének hírnökeivé.

Weissenbachernél a mackómotívum alapvetően sem a legpozitívabb karaktere hierarchiájának, többnyire merev és aranyszínű. Önkéntelenül is az elnyomó rendszerek nagy vezetőinek alakját megőrző vizualitást idézik fel. Ebből a szempontból az Én egy másik vagyok című festmény vagy a Nem értem, mire gondolsz kép áhítattal gazdájára figyelő szürke kutya és kicsi, merev, tömbszerű és aranyban pompázó szurikátájának kettőse árulkodó lehet – ez utóbbi fejére lassan ugyan, de elkerülhetetlenül egy virágcserép zuhan, amelynek mozgását rajfilmeket idéző szaggatott vonal jelzi. Hogy mindez nem észrevétlenül történik, azt a képsíkot „hátrafelé” átszakító nyílásból leső szürke felhúzható egér jelzi – amely szintén visszatérő motívuma a művésznek. A festmények végső gagje pedig az, hogy Weissenbacher akárcsak az abszurd élethelyzeteket, ezeknek leleplezését is kanállal adagolja a néző szájába.

A kiállítás másik blokkját Martin C. Herbst már említett személyes, kereső festményei jelentik. Herbst jelenlegi kiállításának egyik érdekessége, hogy a védjegyét jelentő, vásznakat felváltó alumínium szinte teljesen eltűnik – a festő visszatér a vászonhoz nagyméretű képeinek esetében. Herbst állandó témái a családtagok és ismerősök arca, és egy-egy, a művész számára fontos régi mester művének egyéni parafrázisa. Mindezeket súlyos alumínium lapokra készíti, amelytől színei egyszerre ridegek és matériaszerűek lesznek, ugyanakkor valószínűtlenül élénkek, élesek, a kiemelt részleteket kíméletlenül visszaadók. 

A Várfokban látható kiállításon tehát nagy méretű munkáin vászonra dolgozott a művész, lágyabbá és megismerhetőbbé téve ezzel arcait. Herbst munkái a megismerés tengelye körül forognak. A másik közvetlen megismerése, saját maga megismerése – alkotásain keresztül. Herbst alkotásaihoz a terem egyik falán olvasható mottószerű mondat segíthet közelebb: „A nap nagy részében az arcok csak arcok. De néha és csak néhány pillanatra megadatik, hogy elvesszünk bennük, és meglássunk valami újat.” Valóban, arcokkal vagyunk körülvéve nap mint nap, idegenekével és ismerősökével egyaránt, de mindannyian ismerjük azt a ténylegesen kegyelmi állapotot, mikor az arcban hirtelen, csak néhány elillanó pillanatra találkozunk a másikkal. Egészen kriptikus momentumok ezek, amelyek aztán csak az emlékezetben élnek tovább, hogy kiindulópontként vissza-visszatérjünk hozzájuk, ha a másikra gondolunk. Valójában tehát nem is annyira (emlék)képekről, semmint forma és emóció egybeforrásáról van szó, amely egészen egyedi színezetet kap attól a bizonyos „néhány pillanattól”: a személy dekonstrukciójáról és a számunkra ismerőssé válásáról; a két aspektus között feszülő és ugyanakkor nem is létező különbségről.

A megismerésnek ezt az illékony aktusát jól tükrözik Herbst – technikájukat tekintve még visszafelé kacsintó – összegyűrt alumínium alkotásai. A minden irányba meghajlított alumínium redők és a króm felületen megjelenő torz tükörképek illúziói közül úgy tűnnek elő az osztrák művész barokk mestereket parafrazeáló portréi, mint akik rejtekhelyükről már figyelték volna a nézőt, vagy éppen ellenkezőleg: mint akik (még) nincsenek tudatában annak, hogy megfigyelik őket. Önkéntelenül is felmerül az emberben a betolakodás érzése – mintha engedély nélkül, titkon lopództunk volna közelebb, hogy kilessük őket. A festő mintha az ószövetségi Zsuzsanna történetét idézné – az egyik képen az előbb leírt viszony kettősségének leleplezésével is. A hajlított felületek között egy meztelen (vagyis a tekintet számára kiszolgáltatott), a néző felé forduló női test vonalait lehet sejteni; ingerel, hogy kilessük. Közelebb lépve azonban zavarba ejtő módon ránk szegezett kéjes tekintettel találjuk szembe magunkat.

Herbst vászon festményei már nem ennyire agresszívak, sokkal inkább a találkozás természetes, gátak nélküli és közvetlen – és éppen ezért paradox módon az előbbieknél rejtettebb – természetét mesélik el. Az Adam 3.4 torzulásban ábrázolt arca egyszerre megfoghatatlan a maga elmosódottságában, mégis biztonsággal érezzük: ismerős. Hasonlóan a Próféta 1.2 című képhez, melynek szinte homogén, rendkívül érzékeny felületéből alig vehető ki a tényleges arc. A néző tekintetét mégsem engedi el, vonzza – a festményből egyszerre pulzál a megismerhetetlenség és közelség aurája. 

Ebből a szempontból talán a legtanulságosabb Herbst lányának monumentális, a művész gömb alkotásainak mintájára torzított portréja, illetve a hozzá tartozó három vázlat. A Lena 11 és változatain a művész, az apa előjogán lányát művein újra és újra 7 éves korában ábrázolja – aki ma már 16 éves. Valaki ilyen közel álló arcának éveken át tartó, beható vizsgálata talán a legjobb példája annak a kegyelmi állapot utáni kutatásnak, ami a tényleges megismerés küszöbét jelenti.', 'Találkozások', 'A két művész alkotói atti­tűdje és témáik merőben eltérőek, mégis vannak közös metszés­pontok. Herbst végle­tesen szemé­lyes, az indivi­duumot kutató festé­szetével szemben Weissen­bacher a személyt a kollek­tíva felől vizsgáló, társa­dalom­kritikai élű művé­szete áll.