Miért éppen Tandori? – Gondolatok egy életműről

Sokat gondolkoztam mostanában azon, ha egy magyar szakos egyetemi hallgató azt kérdezné, írjon-e szakdolgozatot Tandoriból, mit tudnék válaszolni neki. Könnyű vagy nehéz dolga lenne-e? Nem túl rég távozott szerzők esetében a megemlékezések rövid sorozata után gyengül a figyelem az alkotó iránt, egészen addig, míg az első összegző munkák, monográfiák megszületnek. Így van ez Tandori Dezső esetében is. Olyan nagy terjedelmű és egyben nagy kiterjedésű életművet hagyott ránk, hogy mindezt már csak számba venni is hatalmas feladat, nemcsak egyetlen kutatónak, hanem egy egész munkacsoportnak is.

Az is valószínűsíthető, hogy a hagyatékban fennmaradt anyag is olyan nagy mennyiségű és szerteágazó, hogy annak feldolgozása hosszabb időt vesz igénybe. Nemcsak azért, mert különböző egységeit eltérő helyeken tudjuk megtalálni (Vácra került a könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeumba a kéziratok; a személyes tárgyakból külön kiállítás nyílt Hiányzásra kijelölt hely címmel, amely áprilisig látható a budapesti Virág Benedek Házban), hanem azért is, mert

a materiálisan megfogható daraboknak könnyebb utánajárni, mint bebarangolni Tandori szellemi tájait.

Embert próbáló feladat feltérképezni azokat a versek gondolatiságának mélységétől, a pálya különböző szakaszaiban készült rajzoktól a prózai kötetek szerteágazó meséléstechnikai módszerein át a kifinomult esszék érzékeny megállapításaiig. És ezt a szellemi utazásunkat különösen nehézzé teszi, hogy az ő esetében az élet és az alkotás nagyon sok szállal szőtt, bonyolult hálózattá kapcsolódott össze, amelynek szerves részét képezik a mackók és madarak, ahogy az életműbe később belépő lovak is.

A pálya utolsó szakaszában készített művekből összeálló, posztumuszként megjelent Fel(plusz)tulás, le(plusz)tulás könyv kétévnyi szerkesztői munkájába került az ország egyik legjobb Tandori-szakértőjének, Tóth Ákosnak, mivel olyan sok új alkotói irány, lehetőség, innováció, újítás merült fel az anyagban, hogy azok egyberendezése önmagában óriási feladat volt. Nemcsak a különböző típusú, eltérő fórumokon közölt szövegek és képek miatt, de a búcsúzás gesztusát rögzítő alkotói magatartás finom jelzéseinek kitapogatása okán is. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Tandori Dezső esetében nem lezárásról, hanem búcsúzásról kell beszélnünk, mert az életmű „élő” módon maradt nyitva az esetlegesen új darabok megjelentetése felé, és valószínűleg további kötetek is napvilágot láthatnak majd.

Hogy állunk hát Tandorival? Mennyire tűnhet túl nagy fának, ha valaki a szakdolgozati fejszéjét ide akarja vágni? Mennyire érezzük problémának, hogy szinte egész életében végig – noha rengeteg díjat, elismerést kapott, mégis – a pálya (melyik pálya?) szélén, külső területein futónak érezhette magát? Ennek a „szélső rajtpozíciónak” következtében alkotói módszere, újításai sosem kaptak annyi figyelmet a kritikusoktól, irodalomtörténészektől, mint amennyit megérdemelt volna, vagy mint amennyi szükséges lett volna ahhoz, hogy az életművet valóban integráljuk irodalomtörténetünk vagy irodalomszemléletünk egészébe. Többnyire a nyitó két verseskötet, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása jelezte őt irodalomtörténeti térképünkön, és talán még a későbbiekből a Feltételes megálló, esszéiből a Zsalu sarokvasa című könyv. Mindig lehetett rá hivatkozni és büszkélkedni vele anélkül, hogy valóban értettük, felmértük volna szellemi, alkotói teljesítményét, vagy netán az egész életmű egységének tudatában lettünk volna. Meglehetősen nagy az adósságunk az egész Tandori-táj képének megalkotásával, csak azt nem látom, miként tudjuk ezt törleszteni.

Nehéz egységes keretben elemezni a hagyományos verseket, a képverseket, az alapos és különleges esszéket, a krimiket (pl. Add hozzá a vért), a lóversenyes és madaras regényeket, amelyekhez hozzájön még a Nagy gombfocikönyv vagy a Zen koala kártya, de képzőművészeti rajzai, vázlatai, kiállításmegnyitói és a különböző albumok bevezetői is. Mindezeken túl pedig amiről hallgattam eddig, a hihetetlenül nagy mennyiségű fordítás, amelyből mostani terjedelmi korlátaim miatt csak kettőt említek meg: a viszonylag korai Japán haiku versnaptárat (1980) és a Gyűrűk ura versbetéteinek fordítását, amik – bárki csekély angoltudással is beláthatja – jobbak, mint Tolkien eredeti angol versei:

„Három gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején,
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen
Egy a sötébe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.”

Mindezeket kiegészítik nyilatkozatai, interjúi, amelyekben rendre értelmezte saját alkotói tevékenységét, új jelentésirányokat csatolva hozzájuk. Ezek a reflexív szövegek is szervesen kapcsolódtak a… Hát mihez is? Az egészhez? Az életműhöz? A Tandori-jelenséghez? Igen, jelenséghez, mert ez a sok minden együtt több, mint egy emberi élet.

Nehéz elképzelni, hogy valós emberi életbe ennyi minden belefért, olvasás-írás-medvék-madarak-zenehallgatás-rajzolás, és minden úgy, hogy össze volt kötve egymással egy intenzíven átélt és sokrétű valóságban.

Negyven vagy ötven év múlva, amikor megfogyatkoznak, akik személyesen ismerték őt, és csak azok a videofelvételek maradnak meg, amelyeken sokszor félénken, szinte ügyefogyottan mutatkozik a nagyközönség előtt, nehéz lesz elhinni, hogy ez a hatalmas és legtöbb pontján átgondoltan, de merészen újító életmű egyetlen embertől származik.

Csak egy helyet említve a rengetegből: Az élete végén elkezdődött rajzsorozatot nagyon könnyű tévedés lenne pusztán az életrajzi adatok felől, megerősödő ízületi betegségek, nehéz írógéphasználat irányából értelmezni. Még nagyobb hiba lenne azt mondani, hogy „no, itt is milyen jól elhülyéskedett Tandori, mint korábban a mackókkal, gombfocival”. Még magam is beleesnék ebbe a hibába, ha nem beszélgettem volna vele többször telefonon a rajzokról – a Kortársban is közöltünk jó párat –, és a beszélgetésekből nem derült volna ki számomra, hogy részéről ez tudatosan felvállalt irány. Részben a sorozat mint műfajkonstituáló kulturális szervezőerő felé, részben a még ennél is fontosabb felismerés irányában, vagyis hogy mi történik akkor, ha verbális művészeti ágról, jelesül az irodalomról nem szavakban és betűkben, hanem rajzokban próbálunk értekezni. Ha elhagyjuk a szóbeli megformálás – sokszor görcsös – kényszerét, és vizuálisan, rajzban próbálunk értekezni, esszét írni. Ezek a sorozatok kevesebbet érnek, mint a Zsalu sarokvasa kötet tanulmányai? Aligha, csak az értelmezési módszerük más. Néha éppen sokkal gyorsabb és hatékonyabb, mert ha egymás mellé tesszük Kosztolányi–Ottlik–Mándy portréját, gyorsabban átfut rajtuk a szemünk, mint amíg egy hosszabb, kifejtett bekezdést elolvasunk.

Tandoriról nehéz most szakdolgozatot írni, mert még nem történt meg az a feldolgozó irodalomtörténészi munka, amely a legfontosabb, legszükségesebb filológiai adatokat összehordja, és egy vagy több meghatározó, hiteles keretbe helyezi őket. Másrészt az élete sajnos lezárult, nem fordulhatunk a szerzőhöz bizonytalan és sokszor tétova kérdéseinkkel.

Számunkra az marad tehát, hogy újra és újra párbeszédet kezdjünk műveivel, és észleljük, hogy azok milyen elementáris erővel állnak ellen a lezárt horizontú értelmezéseknek.

Különösen fontos lenne a Tandori-életmű iránti figyelem folyamatos fenntartása azért is, hogy közben önmagunkat, saját megújulási kísérleteinket is szemléljük.