„Folyton vitatkozom magammal, hogy kinek és miért érdemes színházat csinálni” – Interjú Tarnóczi Jakab rendezővel

Van-e létjogosultsága a 21. században a klasszikus, több száz, több ezer éves történetek újramondásának?

Ez állandó alkotói dilemmám. Rövid, de eseménydús munkásságom első része klasszikusok újrarendezésével telt. Nem érdekeltek az átiratok – mindig az izgatott, hogy az eredeti szöveg legyen kihívás a színésznek és a nézőnek egyaránt. Abba kapaszkodtam, hogy miképpen lehet elemezni, interpretálni például egy görög drámát vagy Kleistet. Ez a mániám a Bánk bán rendezésében csúcsosodott ki, amelynél a legkorábbi, a legautentikusabb Katona József-szöveggel dolgoztunk. A kísérletezés során felmerült a kérdés, hogy ennek van-e létjogosultsága a nézők szemszögéből, és azt kell mondjam: talán nincs.

Nem működött?

A Bánk bán volt a csúcspont a régi szövegekkel való foglalatoskodást tekintve, és egyelőre be is fejeztem ezt. Mint színházi kísérlet remek, a színészekkel nagyon jó volt ezen dolgozni. Izgalmas előadásnak tartom, és nagyon érdekel, hogy milyen hatást tud kelteni. De úgy érzem, kísérlet marad, mert ami hosszas elemzések folyamán lett számomra érték, azt nem tudom átadni a nézőknek, akiknek összességében készítem az előadást. A Bánk bán összetett problémája csak részben tud áthatolni, elsősorban a színészi alakítások által. Vannak olyan ismerőseim, akik azt mondták, hogy egy szót sem értettek belőle. Arra jutottam – és akkor jött a Covid, ami erre rá is erősített –, hogy élményszerű előadásokat volna jó csinálni. Ha már nagy nehezen eljönnek az emberek színházba, és kifizetik a nem éppen olcsó jegyeket, akkor érjen el hozzájuk az, amiről szeretnénk beszélni.

Ezt továbbra is klasszikusokkal képzeled, vagy valami más úton?

Rettenetesen fontosak nekem a klasszikusok, de jelenleg inkább inspirációs forrást jelentenek. Kapaszkodom beléjük, mert ezekre a nagy archetipikus történetekre épül minden. Nagyon jó alapok, alkotóként pedig izgat, hogy mennyi mindent lehet velük csinálni. De közben nem szeretném elvárni a nézőktől, hogy ismerjék ezeket a történeteket.

A színházak csak egy nagyon szűk rajongói kör vágyait elégítik ki azzal, hogy színpadra állítanak egy-egy klasszikust a harmincadikféle rendezésben. Filmes ellenpélda: a Ponyvaregényt sem rendezi senki újra, nem érné meg, míg a Hamletet tényleg minden sarkon színre visszük. Érthető, mert nagyon gazdag anyag, sokat lehet rajta dolgozni, de én megkérdőjelezem, hogy a színházba járóknak erre van-e szükségük. Talán inkább egy nagyobb közösségi élményre – amire most én is törekszem.

Hogyan válik a színház közösségi élménnyé? Az Isten, haza, családban például a nézők között játszanak a színészek. Ilyesmire gondolsz?

Igen, ez is egy eleme a speciális élménynek. Az érdekel, hogy miért megy el valaki inkább a Kamrába, mint hogy megnézzen egy Netflix-sorozatot otthon, ahol kisebb eséllyel fertőződik meg, fel sem kell öltözni, sokkal olcsóbb, és egyébként jobbnál jobb produkciók közül válogathat. Azon gondolkodom mostanában, hogy ha nem egy „mániákus” színházba járó vagyok, hanem egy egyszerű polgár, miért megyek el mégis. Például azért, mert

a színészek itt vannak közel. Itt sír, ordít mellettem, vagy éppen itt „hal meg” az orrom előtt, nem pedig egy képernyőn.

Milyen válaszaid vannak még?

Otthon is lehet zenét hallgatni, de az, hogy itt énekel valaki mellettem, vagy itt játszik valaki egy zongorán, hogy „benne ülök” sok emberrel együtt egy zenében, az egyik legősibb, legalapvetőbb közösségi élmény. Valójában az egész színház ebből indult. Nem gondolunk erre, mégis pótolhatatlan közösségi élményt adhat, hogy együtt ülünk százan egy teremben, miközben akár nem is történik semmi más, csak szól a zene, és mindannyiunkat ugyanaz a rezgés veszi körül.

A közelség és a zene mellett még a jelenidejűséget említhetném: azoknak az embereknek szól az előadás, akik akkor ott vannak. Rettenetesen érdekel a filmezés is, de mindig az izgat, hogy mi az, amit csak a film, és mi az, amit csak a színház tud. Akkor pedig csináljuk azt! A színház erőssége, hogy abból, ami most van, ami ma történt, ami éppen körülvesz minket, átszűrődik valami az előadásba.

Vagy éppen az, hogy a színészek hogyan viszonyulnak ahhoz az anyaghoz, alakhoz, akit játszanak. Az Isten, haza, családon úgy kezdtünk el dolgozni, hogy mindenki saját családi történeteket hozott. A színészek is, a társíró is, a díszlettervezők is, én is. Ez nagyon színházszerű. Ezt egy filmben nem igazán lehet megcsinálni, mert le kell gyártani meghatározott idő alatt, minden perc számít. A színházban pedig hat-nyolc héten át vagyunk együtt egy próbafolyamatban, és ez alatt az idő alatt bármit csinálhatunk közösen. Ez egészen rendkívüli.

Ezt a közös alkotói munkát rendezőként hogyan koordináltad?

Nehezen. A rendezésről alkotott képem is megváltozott, mert a gyakorlatban és az oktatásban egyaránt az volt hangsúlyos, hogy hogyan interpretál az ember szövegeket és zenéket – mindegy, hogy klasszikus vagy kortárs művekről beszélünk. Ez már untatott, ezért kezdett vonzani egy szerzőibb irány. Nem ültem le egy asztalhoz, és írtam meg a darabot, hanem egy alapunk, struktúránk, elképzelésünk volt csak, hogy az eredeti, klasszikus görög történeteket (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész műveit) hogyan szeretnénk átemelni egy mai család életébe, hogy nagyjából hová szeretnénk eljutni, mik a főbb fordulópontok, konfliktusok. Nem volt olvasópróba, mert nem volt mit olvasni, csak egy dokumentum, amiben egy családfa és az eredeti mitológiai alakok szerepeltek, akikből inspirálódtunk. Átolvastuk, majd napokig beszélgettünk egy nagy asztal körül: a mitológiai történetekre rímelő családi élményeket szedtünk össze.

Varga Zsófival, az előadás dramaturgjával és ez esetben szerzőtársammal irányított improvizációkat tartottunk. Ezekből olyan életszagú mondatok kerekedtek ki, amiket magunktól nem tudtunk volna kitalálni. Szóval a színészekkel közösen építettük fel, hogy kik ezek az emberek, milyenek a kapcsolataik, a múltbeli sérelmeik. Létrehoztunk egy családot. Tudtuk azt is, ki hova jut el. Aztán Zsófival most nyáron megírtuk a „darabot”, ami utána egy elég intenzív pár hetes próbafolyamat alatt állt össze. Még akkor is változott a szöveg, sőt előadásról előadásra is akad improvizáció – folyamatosan alakul, és alakulni is fog. A család történetéből mostanra lett egy több mint száz oldalas szövegkönyv.

A végeredményben nemcsak a klasszikus és a modern kettősség, hanem a görög mitológia mellett a magyar mondavilág is jelen van. Miért volt ez fontos? Mit ad hozzá a történethez?

Egy magyar történetet szerettünk volna, de nem egy kisrealista panelsztorit, hanem olyat, amelyben jelen vannak nagyszabású, mitikus elemek is. Az, hogy ősmagyar nevek szerepelnek a görögök mellett, vicc, nincs nagy jelentősége. Sokáig a saját nevükkel próbáltak a színészek, de az nagyon más irányba vitte el az egészet. Kipróbáltuk azt is, hogy mindenki a görög nevet használja, de úgy túl nehézkes lett. Tudtuk, hogy ha véletlenszerűen adunk neveket, abból Barátok közt lesz. Azt akartuk, hogy legyen egy zamata, mitikussága az előadásnak, de mégis jobb azt hallani, hogy Attila és Árpád, mint hogy Agamemnón vagy Menelaosz.

Sok kérdést vetett fel a hit, hogy maradjon-e benne a görög istenvilág, ami aktív része a történetnek. Végül inkább azzal foglalkoztunk, hogy a sors, a visszafordíthatatlanság, az eleve elrendelés hogyan tud megjelenni a keresztény kultúrkörben, egy családban. Ezt is a jelenhez igazítottuk.

Mennyire fontos neked, hogy kutasd az eredeti történetet?

Alkotói oldalról fontos, és nagyon inspiráló. Elektra és Oresztész történetét rengetegen feldolgozták már, de soha nem értettem, hogy miért önmagában adják elő, amikor ez csupán a vége egy nagyobb történetfolyamnak. Mi értelme van a hazatérésről szóló előadásnak, amikor nem tudjuk, hogy kik ezek az emberek? Az is egy színházi konvenció, hogy megcsináljuk az Elektrát vagy az Oresztészt, de hát miért kellene a nézőnek feltétlenül ismernie a mitológiai előzményeket? Olyan ez, mint egy sorozat: minden mindennel összefügg.

Az előadásba mégis belefért több történet is. Kell hogy ezek megőrizzék a klasszikus mivoltukat?

Régóta szeretnék egy előadást csinálni az Iphigénia, a Trójai nők, valamint az Oresztészről, Elektráról szóló drámák összedolgozásából. Ebből indultunk ki, és rájöttünk, hogy visszamehetünk ugyan az Iphigéniáig, de az a szomorú Agamemnónnal kezdődik. Senki sem fogja érteni, hogy neki mi a baja, ki a testvére, az apja, milyen sorsa van, tehát még visszább kell lépnünk. Ezért gondoltuk, hogy ebből egy saját történetet kell csinálni. Merítünk ezekből a klasszikus darabokból, de egyáltalán nem kell azokat ismernie a nézőnek. Épp az a lényege ennek a kísérletnek, hogy semmit sem kell tudni. Persze sokakban felmerül – főleg az értelmiségi nézőknek jár azon az agya –, hogy ki kinek feleltethető meg, pedig ez egyáltalán nem fontos. Az Isten, haza, család úgy van megírva, hogy a nagymamám is értse. Amikor elindul a történet egy magyar családdal, sok minden nem világos még, mert számos titkot rejt, de ezek fokozatosan kiderülnek.

Mégis mit tudnak adni a klasszikusok ilyen sok feldolgozás után is?

Az igazán nagy történetek mindig erősen fognak hatni, de valójában

a színház alaptermészetétől távol áll, hogy korábbi klasszikusokat játszanak a színpadon.

Majdnem három évezredes történetének nagyobb részében nem az zajlott a világban, ami most. A Shakespeare-korabeli Londonban fel sem merült, hogy Antigonét játsszanak, vagy legalábbis nem az volt az általános és sikeres. Hát kit érdekelt? Olyan volt, hogy Shakespeare olvasta Ovidiust vagy a görögöket, és azt mondta: „Van egy nagyon jó kövér színészem, vagy itt van egy nagyon tehetséges fiatal fiú, esetleg most ez és ez történt a királynővel. Akkor erről írok egy darabot.” Az lehet, hogy visszanyúlt az időben, és a darab a trójai háborúban játszódó Troilusz és Cressida történetéből inspirálódott, de azokra és azoknak az embereknek írta, akik akkor és ott színházba jártak. Erről gyakran elfeledkezünk a jelenben.

Miért alakult ez így szerinted?

Mert remekművek, és nagyon vonzódik hozzájuk az ember, legyen az bármilyen színházi alkotó. Másrészt lehet, hogy épp a klasszikus értelemben vett rendezői foglalkozás miatt. Nagyjából azóta van ez így, amióta létezik rendező, az pedig nincs olyan rég. Kialakult az a képzet, hogy attól rendező valaki, ha megrendezi a saját Elektráját, Kurázsi mamáját, ezzel pedig a színház jelenidejűsége kezdett elveszni. A görögöknél ez nem így történt: ott a szabad polgárok együtt ültek a nézőtéren a rabokkal, és a saját csatáikról volt szó. Például a Perzsák című előadásban megnézték, hogy a perzsák fölötti győzelmüket hogyan élték meg a vesztesek. Ugyanezt látjuk Shakespeare-nél: a Szentivánéji álmot nézve pontosan felismerték azokat a mesterembereket – de te már nem azokat ismered, mert eltelt ötszáz év. Vagy ott van Brecht, aki a saját színházába írt drámákat, meg is rendezte őket. Közös ezekben az alkotásokban, hogy a maguk korában és közegében voltak érvényesek.

Ma nincsenek ilyenek?

Hogyne lennének! Attól a legnépszerűbbek, és azért nem lehet bejutni a Pintér Béla-előadásokra, mert azokat mindenki érti. Arról szólnak, ami most itt van, és eseményszerű helyzet, hogy Béla és a társulat újabban mivel rukkolt elő, esemény, hogy most épp kit hívott meg vendégnek. Ez az igazi népszínház. Valódi nagy színházi lázat ma például A Pál utcai fiúk tud kiváltani, ami szintén egy klasszikust dolgoz fel, de közben olyan a zenéje, amit épp hallgatunk, ami könnyen befogadható, ami arra a színpadra, azokra a színészekre íródott. Ezért nehéz jegyet kapni az előadásra a Vígszínházba. Ilyen egy Hamlet-rendezésnél nem lesz, de ez a színház természete: az kell, ami friss, ami most van. Azért működik ez, mert a színháznak az az alapja, hogy rólunk, nekünk szól. Még ha a szerzők több ezer éves isteneket és királyokat szerepeltetnek a színpadon, de mindig az aktuális közönségnek írnak.

Említetted, hogy a rendezői attitűdben ott van a klasszikusok interpretálása. Téged ez sosem kísértett meg?

Dehogynem! Az a veszélyes ebben, hogy olyan kéjes örömet okoz – ettől nem múlik el ez a tendencia. Mert az, hogy az ember elképzeli, hogy ő hogyan fogja kiosztani a maga Lear királyát tizenöt év múlva ugyanabban a színházban, és majd neki milyen díszlete lesz, egy olyan zsigeri vágy vagy öröm, ami benne van abban, aki színházat csinál. Mert nagy mű, és az az igazi dölyf, hogy én azt hogy fogom megcsinálni. Bennem is ott van, hogyne lenne. Mindig idegeskedtem az egyetem alatt, hogy már megint megrendezték azt, amit én akartam. De azóta

folyton vitatkozom magammal arról, hogy kinek és miért érdemes színházat csinálni.

Három év múlva majd biztosan mást válaszolok, és más lesz a mániám. Folyton újragondolom ezeket a kérdéseket, és mindig csak a következő lépést látom, azon túl fogalmam sincs, miket fogok csinálni.