Zenészhűség – Portré a 110 éve született Tátrai Vilmosról

A legtöbb instrumentális művész a szólókarrierjének köszönhetően lett világhírű, míg minden idők egyik legnagyobb magyar hegedűse, a száztíz éve született Tátrai Vilmos kamarazenészként vált legendává. Több együttest is vezetett elhivatott művészként, miközben folyamatosan a zenélés új lehetőségeit kereste. Világjáró zenész volt, akit koncertkörútjai és magánutazásai során nemcsak a hírneves koncerttermek, a zenekritikák, a zenésztársak és hangszereik érdekeltek, hanem az őt körülvevő világ is. Családtagjai visszaemlékezései szerint szenvedélyesen fényképezte az idegen városokat a padon ülő koldustól a nevezetes épületekig, amiben nincs semmi meglepő, hiszen gyerekkorától kezdve megszállott fotós volt. Emlékként megőrizte koncertjei plakátjait, a neki küldött leveleket és meghívókat is, de mindenekelőtt a kottákat gyűjtötte – részletesen igyekezett dokumentálni a mindennapjait, megőrizni azt, amiből ihletet és erőt merített. Hozzátartozói és zenésztársai visszaemlékezései szerint

legfőbb alkotói titka a tettvágy volt, és szakmai felkészültségénél csak a szerénysége volt nagyobb.

A Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertmestereként, a Tátrai-vonósnégyes és a Magyar Kamarazenekar alapítójaként hosszú évtizedeken keresztül arattak töretlen sikert koncertjei mind a hazai, mind pedig a külföldi közönség előtt. Kegyes volt hozzá a sors, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik még Bartók Béla közvetlen munkatársaival muzsikálhattak, és megadatott neki, hogy Kodály Zoltán jelenlétében játszhatta lemezre a szerző műveit. Hegedűjátékát a század legnagyobbjaival együtt dolgozva nyílt lehetősége tökéletesíteni: Bruno Walter, Otto Klemperer, Carlos Kleiber, Arturo Toscanini. A szakmai alapokat is a két világháború közti időszak egyik legnagyobb magyar zenész-zeneszerző tanárától, Weiner Leótól sajátíthatta el.

A magyar és a nemzetközi kritika hamar felismerte benne azt a régi vágású, eszményi előadóművészt, aki már-már szent szolgálatnak tekintette a muzsikálást, és akinek fő iránytűje a mesterek mondanivalója volt. Nem ejtette rabul a versenyművek virtuóz, tehetsége megcsillogtatására leginkább alkalmas világa: szívesebben választotta a kamarazenélés kevésbé individualista, ugyanakkor bensőségesebb hangulatát. A kotta megszólaltatása közben mindig precízen igyekezett a komponista szándékait hűen követve életre kelteni a zeneműveket.

Játékát nagy érzelmi intenzitás jellemezte, és körültekintően ügyelt rá, hogy egyetlen tisztátalan hangot, átgondolatlan vonásnemet se ejtsen.

Több száz magyar és külföldi, kortárs és klasszikus kompozíció megszólaltatásával vívott ki előkelő helyet magának a 20. század magyar zenei életében, és megszállott pedagógusként a zenész utódok kinevelésében is központi szerepet játszott.

A Tátrai-vonósnégyes megalapítását követően oroszlánrészt vállalt Bartók darabjainak népszerűsítésében egy olyan történelmi időszakban, amikor azok még merészen modernnek számítottak, és nehezebb volt velük elnyerni a közönség tetszését. Tátraiékat nem véletlenül tartották tehát számon külföldön a modern komolyzene apostolaként, ugyanakkor hitelesen, nagy szakmai felkészültséggel szólaltatták meg a barokk és a klasszicista szerzők, Vivaldi, Haydn, Mozart, Beethoven műveit is – sőt egyes kritikusok szerint Haydn művei az együttes előadásában különösen autentikus módon hangzottak el.

Tátrai fáradhatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nevéhez több ezer hangverseny fűződik, és közel ezer zenemű szólalt meg zenei irányítása, interpretálása alatt. Az utókor különösen szerencsés, hiszen több száz lemezfelvételt készítettek a közreműködésével, amelyek segítségével ma is képet alkothatunk rendkívüli energiákat mozgósító előadó-művészetéről.

Egy letűnt kor egyik végső tanújaként a Tátrai-vonósnégyes volt az utolsó, amely – Batta András szavaival élve – koncert-vonósnégyesként is megőrizte a házi muzsikálás intim hangulatát.

Tátrai Vilmos tehát a magyar zenei élet meghatározó és iránymutató alakja volt, amelyet zenészként, tanárként, koncertmesterként, zenekar-alapítóként egyaránt jól ismert, és a szólistától a nagyzenekar tagjáig valamennyi zenészrangot kipróbálhatta. Játékát fiatalabb korában nagy fokú indulat, idősebben bölcs rezignáció, nyugodtabb játékmód jellemezte. A szakmabeliek nemcsak művészi nagysága, hanem hűsége miatt is nagyra becsülték. Nemegyszer lett volna lehetősége neves külföldi zenekaroknál karriert csinálni, hisz több alkalommal is fényes ígéretekkel csábították magukhoz a világ leghíresebb együttesei, de ő rendületlenül kitartott hazája mellett, hetvenévesen is töretlen lendülettel, fáradhatatlanul tanított, zenélt és vezette együtteseit.

A közvélemény és a szakma egyszemélyes zenei intézményként tekintett rá.

A hálás utókor pedig igyekszik ébren tartani kultuszát, ápolni emlékét: évente megrendezik a Tátrai Vilmos emlékkoncertet a RAM koncerttermében, és minden évben koszorús megemlékezést tartanak kispesti szülőházánál. A szakmai lapok már életében művészetét méltató írásokkal köszöntötték kerek évfordulói alkalmával, és most, száztizedik születésnapja alkalmából, 2022-ben és majd 2023-ban is egykori sikereinek színhelyein koncertekkel, kiállításokkal, tárlatvezetésekkel emlékeznek meg a legendás művészről a Tátrai 110. rendezvénysorozat és a Tátrai Vilmos Emlékalapítvány szervezésében.