Mindennapi rettegés – Távol-keleti horrorokat ajánlunk

Szubjektív válogatásunk célja elsősorban nem az, hogy leltárt készítsen az utóbbi évek Ázsiából érkezett műfaji film terméséről. Inkább a teljesség igénye nélkül szeretnénk olyan kiemelkedő darabokat ajánlani, amelyek figyelmet érdemelnek, és a sokszínű távol-keleti horror egy-egy árnyalatát reprezentálják.

Na Hong-jin: Kokszongi sirató (The Wailing)

Egy csendes, unalmas tengerparti faluban furcsa halálesetek borzolják a lakosok kedélyét. Terjed a szóbeszéd, hogy egy idegen öregember az oka mindennek. Miközben a lakosok egymást gyilkolják, a teszetosza helyi rendőr lányát is mintha megszállta volna a gonosz lélek. A falusi sámán, egy katolikus papnövendék és egy rejtélyes fiatal nő is a küzdelem részesei lesz, ami váratlan fordulatokat tartogat. Na Hong-jin Az üldöző és a Sárga-tenger után tért vissza ezzel a remek vonalvezetésű horrorral. A rendező a műfaj fősodorbeli megközelítésétől eltérően rendesen megdolgoztatja a nézőt: egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, ha szeretnénk kibogozni a film végére a teljes történetet.

Takashi Miike: Over Your Dead Body

Takashi Miike semmiképp sem maradhat le egy horrortematikájú listáról. A tetemes életműből (filmjeinek száma már túllépte a százat) elsőként egy olyan alkotást ajánlunk, amely egészen sajátos környezetben használja fel a műfaj eszköztárának legkülönfélébb elemeit. A történet egy színészpár körül bonyolódik, akik az egyik leghíresebb kísértettörténetet állítják éppen színpadra. A műbéli fiktív alkotás sztorija maga is horrorisztikus, képzelet és valóság pedig lassan összemosódik. A Jocuja Kaidan című kabukidarab egyébiránt féltékenységről, árulásról és bosszúról szól. A japán mitikus gondolkodás szerint azok, akik valamiféle traumától szenvednek, olyan erős érzelmekkel halhatnak meg, hogy például a bosszúvágyuk miatt a szellemvilág visszaengedi őket kísértetként, hogy elégtételt vehessenek. A realitás és az azon túl lévő dimenziók – legyen szó fiktív vagy csak az érzékszerveink által nem érzékelhető történésekről – Miike több művében is összecsúsznak, a mester ezzel is remekül aknázza ki a horrorzsáner hatáskeltő mechanizmusait. Ha már beszüremkedik a realitáson túli valóság, bármilyen szörnyűség megtörténhet.

Kiyoshi Kurosawa: Daguerrotype

Ahogy Takashi Miike, úgy Kiyoshi Kurosawa nélkül is meglepően hiányos lenne a lista. Kurosawa a félelem és a horror japán nagymestereként vált ismertté Nyugaton, nem jogtalanul. A rendező az életművének egy fontos időszakában kifejezetten csak ezzel a műfajjal foglalkozott, a legkülönfélébb megközelítésekkel alkotott feledhetetlen remekműveket. A klasszikus Kurosawa-anyagokat követően aztán egy új korszak kezdődött a filmográfiában: a szerző a társadalmi drámák felé fordult. A Daguerrotype két szempontból is különleges. Ez Kurosawa visszatérése az általa oly kiválóan művelt horror műfajához, azonban szintet is lépett, hiszen e film európai koprodukcióban készült. A mű le sem tagadhatná, hogy Kurosawa rendezte, ám a francia környezetnek és színészeknek köszönhetően egy zavarba ejtő európai horror bontakozik ki. Kurosawa korábbi, erőteljesebb filmjeiben is számos alkalommal láthattuk, ahogy a hétköznapi világban zajló átlagos események közé keverednek olyan spirituális vagy éppen szürreális történések és alakok, amelyek kiszámíthatatlanná teszik a történet kimenetelét. A szereplők viszont sokáig úgy gondolják, hogy mindent kézben tartanak. Jelen esetben ezen a felálláson még egyet csavar Kurosawa, így egy olyan lezárással ajándékoz meg, amelyre az avatott nézők sem számíthatnak.

Chan-wook Park: Szomjúság (Thirst)

Chan-wook Park neve a Bosszú-trilógiának, azon belül is leginkább az Oldboynak köszönhetően lett szélesebb körben ismert. Jóval kevesebb figyelmet kapott a rendező Szomjúság című horrorja, mely meglepő újdonságokat hoz a műfaj kedvelői számára. A történet főszereplője egy katolikus pap, misszionárius, aki afrikai útjáról egy furcsa „betegséggel” tér vissza. A tünetein nem segít más, csak a friss emberi vér. Szó sincs azonban arról, hogy Park egy szimpla vámpírfilmet készített volna. A zsáner legjobb elemeit ötvözi sajátos stílusával, és izgalmas fordulatokat tartogat a vámpírtematikát illetően is – új irányba terelve ezzel az alműfajt. A papból lett vámpír főszereplő remek lehetőséget ad nemcsak az emberi vágyak mibenlétének bemutatására, de filozófiai gondolatok megfogalmazására is. Utóbbira persze csak úgy mellékesen, hiszen a film ereje a vizualitásában rejlik. Az erőteljes érzelmi szálak mellett Parknak arra is futja, hogy némi abszurd humort szőjön a történések egyre bizarrabb alakulásába.

Sion Sono: Tokyo Vampire Hotel

És ha már a vámpíroknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül Sion Sono sorozata és az abból vágott, azonos című film mellett sem. A Tokyo Vampire Hotel a végletekig tolja a Sonóra jellemző extremitást, miközben a klasszikus japán horror elemeit vegyíti a modern képregény fogásaival és az exploitation-hagyománnyal. Mindezt pedig, szokásához híven, több hektoliter vérrel önti nyakon a rendező.

A sorozatban még egy erdélyi szál és általa Drakula is megjelenik, miközben éppen az apokalipszisre készülődik a vámpírok közössége. Sono több filmjében is erős kritikát fogalmaz meg a társadalom aktuális állapotával kapcsolatban, a Tokyo Vampire Hotelben pedig ezt a bírálatot keveri a vámpírhorror alműfajának elemeivel. A vérszívók az emberiség feletti végső hatalomátvételt tervezik, a közeledő apokalipszis elől azonban számos fiatal férfinak és nőnek biztosítanak menedéket szállodájukban. Ezért cserébe nem kérnek mást, mint hogy a vendégek „hozzanak létre” minél több utódot, hiszen a vámpírok létezésének záloga a megfelelő mennyiségű emberi vér. Bár elméletben ez egy logikus konstrukció, mégsem alakul ilyen egyszerűen a történet. Sono remekül építi fel a legkülönfélébb karaktereket és motivációikat, amelyekből aztán érdekes történetszálak bomlanak ki. A hihetetlenül színes és mozgalmas alkotás végére – ahogy az elég sokszor előfordul Sono életművében – mindent elönt a káosz, de ezzel együtt is gazdagabbak lehetünk pár kritikus gondolattal, amit már szintén megszokhattak a rendező rajongói.

Takashi Miike: Jakuza apokalipszis (Yakuza Apocalypse)

A japán kortárs film egyik különlegessége, hogy műfaji jellemzőket, sőt akár teljes szubzsánereket képes vegyíteni úgy, hogy a radikálisan eltérő elemek kiválóan megférnek egymás mellett – ennek pedig szintén Miike a legnagyobb mágusa. A Jakuza apokalipszis a már unásig ismert jakuzaklisét ötvözi a vámpírmitológia elemeivel, így lesz a főszereplő egy halhatatlan vámpírjakuza. A történet nem nélkülözi az abszurd elemeket sem. Főszereplőnk először azért nem lehet tagja a jakuzának, mert túl érzékeny a bőre, és nem tudja tetováltatni. Ám az épp regnáló klánvezért megöli egy 18. századi holland kereskedőnek öltözött bérgyilkos, a főnök utolsó erejével pedig átadja vámpírerejét a főhősnek, akinek ezt követően nem csak a saját életéért kell küzdenie. Az ellenségek között feltűnik egy csodás zöld békajelmezben verekedő, legyőzhetetlen figura, akihez a Jakuza apokalipszis egyik legmeglepőbb pillanata kötődik a tetőpontként szolgáló jelenetben. Bár a mű végén a „jó” győz, mégis izgalmas lenne, ha Miike egyszer elkészítené a sztori folytatását.

Jae-hyun Jang: The Priests

Jang filmje első látásra egy klasszikus „papok vs. gonosz szellemek” sémára épülő darab, azonban az ő esetében is bőven találunk ravasz megoldásokat, amelyekkel újszerűvé tudja tenni az ismert konstellációt. A rendező az inkább a nyugati filmművészetre jellemző témát szellemesen dél-koreai környezetbe helyezi. A The Priests története a kereszténység fő motívumai mellett a tradicionális koreai sámánizmusra is kitér: a sámánok a papokhoz hasonlóan szintén a megszállt emberért küzdenek – ugyancsak sikertelenül. A komoly hangvételű sztoriban azért marad tér némi helyzetkomikumnak: a nagy tapasztalattal rendelkező ördögűző papnak szüksége van egy segédre, a kiválasztás folyamatában pedig egyszerre látjuk a későbbi asszisztensről, hogy milyen laudációt fogalmaztak meg róla írásban, és hogy ezekkel szemben milyen módon viselkedett tanulmányai során – a kettő ellentéte komikus felhanggal oldja a helyzet izgalmát. Emellett pedig némi társadalomkritikát is közvetít a rendező, hiszen végül a csak látszatra megfelelő tanulmányokkal rendelkező fiatalember lesz a tényleges megoldás, elsősorban elkötelezettsége miatt. Jang ezzel a Dél-Koreában jellemző diplomahalmozás és a felsőfokú végzettségek iránti rögeszmés rajongás szélsőségeit kritizálja. A mű lezárása külön izgalmas. Első blikkre Jang mintha ténylegesen befejezné a sztorit, ráadásul egy markáns hepienddel, azonban ha jobban végiggondoljuk az eseményeket, a korábban jó érzékkel elhelyezett apró részletek fényében egyre inkább kétségeink támadhatnak: talán nem is úgy kellene érteni a történteket, ahogy az kényelmesnek tűnt? Ez a kettősség még tartalmasabbá teszi az amúgy is végig izgalmas filmet.