Túl a négy negyeden: Budapestről indul világgá a techno szellemiségét bemutató kiállítás

Története során a techno valószínűleg sosem volt még annyira ellentmondásos helyzetben, mint amilyenbe napjainkra került. Egyfelől megszűnt klasszikusan szubkulturális jelenség lenni, hiszen soha nem látott népszerűségének köszönhetően a mainstream részévé vált – ez pedig gyakorlatilag minden szegmensére hatással van. Fiatalok tömegei élik teljes odaadással a technobulik által fűtött rave-kultúrát, egy követ alig lehet elhajítani anélkül, hogy azzal ne tegyünk kárt egy DJ-ben, frissen előbújt szervezők garmadája követeli magának az elismerést a vegytiszta underground élményének ígéretével, miközben sokszor a létező legpopulárisabb, egyben legaktuálisabb vonalát produkálják a technón belül az erre éhes közönségnek. Másrészt a posztmodern térben nemhogy már rég elmosódtak a határok mainstream és underground között, egyenesen feloldódtak egymásban.

Mindennek tetejébe a techno kultúrája az átlagemberben még mindig úgy él, mint egy rakás furcsa ember gyülevésze annak érdekében, hogy elviselhetetlenül monoton zenére, zavarba ejtő mennyiségű kábítószer hatása alatt táncoljanak egész éjjel és nappal. A valóság ez utóbbi leegyszerűsítése azonban, mint mindig, ezúttal is nyilván csak a legnagyobb tévedéshez vezethet.

Reflexió és történelem

Ben Tausig New York-i zenetörténész-professzor definíciója szerint a technozene és -kultúra felfogható úgy, mint az ipariból a posztindusztriális korba való átmenetre adott reflexió. Mindez ráadásul olyannyira igaz, hogy a 20. század utolsó évtizedeire a stílus politikai médiummá is vált, amely töltet mindmáig vastagon megtalálható benne. Különösen igaz volt ez Németországban, ahol összekötő elemként működött Kelet és Nyugat között: a fal leomlása után Berlin szinte a Love Parade-en egyesült először újra, és vált ezzel a világ egyik technofővárosává. Korábban szülővárosában, Detroitban a fekete kisebbségek zenéjévé vált, melynek egyik manifesztációja az Underground Resistance lett, napjainkban pedig elég csak Tbiliszi felé tekinteni, ahol a Bassiani és a Khidi klubok konkrétan forradalmi gócpontokká váltak a közelmúlt grúz politikájában. A Techno Worlds kiállítás pedig a technojelenséget ugyanilyen tágan értelmezi: az európai techno egyszerre született a kelet-európai országokban történt rendszerváltással, ennek szellemében pedig a szocializmus, valamint a kapitalizmus bizarr egyvelegének emlékei sokszor köszönnek vissza a 90-es éveket is felidéző kiállításon.

Mindennek persze elképesztő helyszínt ad az art quarter, ami önmagában is egy olyan impresszív, kortárs kulturális és közösségi tér, amely legközelebb tán Berlinben és Moszkvában található. Ám az impozáns környezeten túl az art quartert még autentikusabb helyszínévé teszi a kiállításnak, hogy a kortárs vizuális művészet mellett a kísérleti zenei szcéna egyik hazai központjának is számít. Ennek négy emeletét elfoglalva: a negyedik emelettől a kiállítótéren át egészen a szürreális, brutalista betonkatakombákig járható be a Techno Worlds kiállítás, ami annak ellenére, hogy érezhetően a szubkultúrát (bármit is jelentsen ez a szó) többé-kevésbé ismerőket célozza meg, a laikusok számára is értelmezhető kontextusban mutatja be mindazt, amit felölel a techno történetileg, zeneileg, esztétikailag és filozófiai szempontból egyaránt.

Triggerelő Mózes és Alva Noto

Ennek köszönhetően nyerhet betekintést a látogató – egyebek mellett – a technóhoz kapcsolódó szubkultúrák viselkedésformáiba, jelrendszereibe, vizuális kultúrájába. A zenéről és a szabadságról szól például az a gigantikus, több száz fotóból álló installáció (Timeline of a Raver, 2021), melyben Vinca Petersen az életét meséli el a 90-es évek rave-bulijainak mámoros napjaitól, ahogy több mint egy évtizeden át élt saját furgonjában az európai utakon a szabad partimozgalom képviselőjeként. Sarah Schönfeld öt fotóból álló sorozatban (All You Can Feel, 2013) dolgozza fel a folyékony gyógyszerek, a testünk által előállított szintetikus anyagok, illetve illegális drogok fotónegatívokon képzett mintázatait. Jeremy Shaw alkotása (Morning Has Broken, 2001) a buli utáni hajnalt örökíti meg filmen, míg Robert Lippok (Objects and Bodies, 2020) a zenei hangzás térbeliségét érzékelteti a kiállításon, kiemelve annak transzcendens mivoltát. Nem mellesleg pedig megtekinthető Carsten Nicolai future past perfect pt. 03 című inspirációs-retrospektív rövidfilmje, akit többen valószínűleg jobban ismernek Alva Notóként. S ha csupán egy megrázó erejű installációt kellene kiemelni, az mindenképp a kiállítás magyar alkotása: Borsos Lőrinc biblikus munkája a Moses Techno 2.0 címet viseli, és zavarba ejtő módon dolgozza fel Mózes, a kő, a kopogtatás, valamint a megmérettetés és a könnyűnek találtatás bibliai históriáinak technóba torkolló értelmezését.

A Techno Worlds valójában tehát egy remek kísérlet arra, hogy a technót mint kulturális jelenséget tágabb kontextusban tudjuk értelmezni. Egy igényes tárlat arra, hogy mind az abban élők, mind pedig a laikusok más szemmel, nagyobb ismerettel és szélesebb perspektívában tekinthessenek a technóra. Az üzenete pedig bár nyitott értelmezést hagy, mégis talán világossá teszi, hogy a techno az elképesztő népszerűsége, divatja, felhígulása és aktuális ellentmondásossága dacára továbbra is egy valós szubkulturális statement, egyúttal pedig végérvényesen zárójelbe teszi azokat a prekoncepciókat, amelyek szerint ez csupán egy zene, aminek drogok nélkül nincsen semmi értelme.