Fény a mediterrán esőben – Tenk László művészetéről

Tenk László 1961 és 1966 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult festészetet Bernáth Aurél osztályában. 1970 és 1975 között Debrecenben, a Nagyerdei Művésztelepen alkotott, majd 1975-ben Budapestre költözött, és azóta is a fővárosban él és alkot. Ez a változásokkal teli időszak, a hetvenes évek tekinthető a professzionális művészi pálya kezdetének, amikor a kísérletező, útját kereső fiatal alkotó festményein már tetten érhetők a későbbi évtizedekben egyre kiforrottabbá váló, jellegzetes Tenk-stílusjegyek: vastag, rusztikus festékrétegek, valamint erős kontúrok a formahatárok mentén. Tenk László korai festményein a figura dominál, az emberi alak egymagában vagy csoportosan ábrázolva, jelzésszerű vagy belső térbe komponálva. Ebben az alkotói periódusban a külső történések rögzültek képmezőin: magánéletének epizódjai (Várandós alvó, 1970), művészi önkeresésének vívódásai (Önarckép, 1973; Kint és bent, 1978), a politikai-társadalmi közérzet (A szemét eltakarítása, 1976) vagy a társművészetek által megélt élmények, szellemi táplálékok (Elűzöttek, 1978).

[…] A városképek és tájképek ábrázolásával kinyílt Tenk László korábbi belső térben zajló és bensőséges világa. E változás utazási élményeinek köszönhető. 1975-ben, első nyugat-európai tanulmányútján számos impulzus érte: elementárisan hatott rá a mediterrán tájélmény a francia Riviérán, valamint az impresszionista festészettel való közvetlen találkozás Párizs múzeumaiban. Ezt követően, amikor csak tehette, a Földközi-tenger melletti városokba látogatott, leggyakrabban Horvátországban, Olaszországban és Görögországban járt.

Mediterrán tájképei olyan hitelességgel és mély átéléssel prezentálják a tájat és az atmoszférát, mintha ő maga is oda született volna.

Az utazások végéhez közeledve felértékelődött a hazatérés élménye, a szeretett otthon, Csillaghegy és Óbuda utáni vágya, amely számos festményének lett témája (Kert, lány, alkony, 1990; Hajnali kódorgók, 1991; Az amfiteátrum Óbudán, 1997; …és lent a város, tél, 1998). „A hajszolt utazások után a hazatérés mindig másfajta örömöt okozott. A rohanó világ reám zúduló élményei után a biztos menedéket nyújtó otthon, a szeretett emberek, tájak, a haza, a nyelv mind a bensőséges nyugalom, a biztonság és az állandóság érzését sugallta. Döbbenetként hatott a felismerés: hová a nagy rohanás, az ismeretlen hajszolása, mikor a legkifejezőbb dolgok, az érzésed tükrözésére alkalmas tájak itt hevernek a lábad előtt?” – idézi fel a hazatéréseit 2018-ban készült interjújában.

Napjainkban Tenk László színpalettájának leggyakoribb eleme a kék, valamint annak megannyi, szürkébe és lilába hajló árnyalata. Nem volt ez mindig így, pályája korai évtizedeiben izzó vörösek, telített sárgák, olajzöldek, derűs kékek, barnák, feketék tarkították képmezőit. A jellegzetes Tenk-kékek és azok differenciálódása a kilencvenes években készült műveken figyelhető meg eklatánsan. Ekkor jelennek meg először a hideg, fémes szürkéskékek (Hajnali kódorgók, 1991; Az amfiteátrum Óbudán, 1997; …és lent a város, tél, 1998), de a sajátos lilák is (Kert, lány, alkony, 1990; Az amfiteátrum Óbudán, 1997), amelyek az utóbbi tíz évben újra visszatértek képmezőire. Az ezredfordulót követően színei visszafogottabbá és komorabbá váltak, de a redukált színhasználat számos árnyalattal mégis gazdagodott és elmélyültté vált. A kékekben, kékesszürkékben és szürkékben gazdag képmezőinek egy része szinte kontraszt nélküli, már-már monokróm (Az időről és a folyóról, 2019; Ködben, 2022). Más képein felsejlik a fény, egy-egy sikátorlakás nyitott ajtajából kiáradva (Görög lépcső estefelé, 2020; Lépcső és virágzás, 2023) vagy az égből áramlóan (Húsvét Velencében, 2021; Ború és derű, 2022; Ég-szín-tér, 2023).

[…] „Minden jó kép önarckép” – vallja Tenk László, akinek antropomorf fái metaforikus önábrázolások, a gubancos ágak az emberi lélek bonyolultságának szimbólumai; a kérges, szenvedő törzsek mindennapi történések és egyéni traumák rögzítői is.

Az ezredfordulót követő képeit már nem a külső élmények, impulzusok, hanem az alkotó lelkének belső rezdülései, rezonálásai generálják.

Magán- és közéleti történések hatására nemcsak kiadja magából a megélt traumákat és baljós előérzeteket, hanem mély szimbiózisba kerülve az alkotás időn kívüli állapotával, eggyé válik tájaival, épületeivel, fáival – a nappallal és az éjszakával, a derűvel és a búval.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat októberi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.