Érezni a közönség rezdüléseit – Interjú Tenki Rékával

Ha néhány szóval kellene jellemezni ezt a két csonka évadot, mik lennének az első gondolataid?

Három dolog jut hirtelen eszembe. Az első, hogy nincs szabadság. Nagyon hiányzik a munkám, és hiányoznak a barátaim is. Például az, hogy elmegyek moziba, vagy hogy megnézek egy előadást a barátnőimmel, amit utána megbeszélünk egy sangria mellett. Vagy hogy a gyerekekkel kimegyünk a karácsonyi vagy május 1-i vásárba forgózni, vattacukrot enni. Hiányzik a tudat, hogy szabad vagy, mert bármikor megteheted ezeket: te döntöd el, hogy elindulsz-e vagy sem, és borzasztó érzés, hogy most ez a döntési lehetőség nincs meg. Mindamellett pártolom, hogy mindenki maradjon otthon, vigyázzunk a szeretteinkre.

És a másik kettő?

A második gondolatom, hogy megismered újra, akivel együtt élsz. Szerintem ez sokaknak nagy feladat volt most, mert arra vagyunk szocializálva, hogy mindenkinek van egy külön élete, munkahelye, és persze ott van a közös élet is. Viszont a napi gondokat nem mindig lehet ráterhelni a másikra. Amikor hosszabb ideje együtt éltek, és a nap minden órájában együtt vagytok, amikor mindenkire rátelepszik a kétségbeesés – akkor megint újra megismerheted azt, akivel együtt élsz: hogy viszonyul a problémákhoz, a napi feladatokhoz, hogyan lehet azokat vele itthon megosztani, mire fordítunk időt, hogyan töltjük fel a másikat, ha látjuk, hogy most épp rossz napja van.

És ezért a harmadik, ami eszembe jut, az, hogy ajándék az idő, amit kaptunk, főleg nekünk, színészeknek, akik kiszámíthatatlan időbeosztásban dolgozunk. Én így nevezem ezt az időszakot, mert a kisfiammal itthon tudtam maradni másfél évig, a lányom is az iskola előtti utolsó évében egész nap velünk volt, nem az óvodában. A gyerekek életében a legfontosabb időszak az első három év, és most meg tudjuk adni nekik, hogy együtt főzünk, kertészkedünk, játszunk, vagy mindenki elvonul, ha úgy tartja kedve. Ezt ajándéknak élem meg, és nagyon remélem, hogy jól fog beépülni az ő életükbe.

Van-e valami szakmai pozitívum ebből az elmúlt egy évből?

Elsőre azt mondtam volna, hogy semmi. De ha nagyon kutatok az emlékeimben, eszembe jut valami: még az első leállásnál Péterfy-Novák Évával megszerveztük, hogy felolvasom az egész Egyasszonyt. A mai napig kapok visszajelzéseket, köszönetet, mesélik, milyen sokszor meghallgatták az egyes fejezeteket, és hogy jót tesz nekik a magányukban. Emellett az Örkénynek volt a „Vers csak neked” című kezdeményezése, amikor a színészek telefonon felhívták az embereket, és verseket szavaltak nekik. Ezt nagyon jó dolognak tartom.

Ami még pozitívum, bár nem kötődik szorosan a színházhoz, de mégis merítek belőle, hogy most sokat tudok olvasni. A színház, a forgatások és a gyerekek miatt erre általában kevesebb időm van, pedig nagyon szeretek olvasni. Most pedig több energiám marad rá, nemegyszer ezért maradok fent éjjel is.

Sok történetet ismertem meg a karanténban, és ezekből rakódik össze majd egy következő előadás.

De az online előadások után azért érkeznek pozitív visszajelzések a nézőktől?

Csak azt kapunk. Mert az emberek ki vannak éhezve, hálásak az élményekért, folyton mondják, hogy ott vannak a képernyő előtt, és nézik az előadásokat. A „Tea Zoommal” program meghirdetésekor például nem tudtam elképzelni, hogy ki fog egy Kosztolányi-felolvasásra jelentkezni. De az embereknek jólesik legalább egy órán át másokkal beszélgetni valamiről, még ha nem is ismerik egymást. Ilyen értelemben jó ez az online tér.

Említettél két programot is: a „Tea Zoomal” és a „Vers csak neked” az Örkény Színház kezdeményezései voltak, hogy megtörjék az emberek magányát. Honnan jöttek ezek az ötletek? Milyen élmény volt beszélgetni ismeretlenekkel?

Mindig próbálkozik az Örkény, hogy az adott helyzetre reagáljon, hogy valami újat hozzon létre, és élményt adjon a nézőknek. Nagyon fura érzés idegen emberekkel beszélgetni, sok helyzetben mi sem tudtuk, mire számítsunk. Volt, amikor elindult egy beszélgetés a streamelésről, de olyan is előfordult, amikor mi olvastunk végig. Mindkettő teljesen rendben van, mert nincs kőbe vésve ez a műfaj, még csak most alakul ki. Emellett jó volt kicsit kiszakadni a mindennapokból, bár engem kétszer is visszarántott a jelenbe, amikor bejöttek hozzám a gyerekek felolvasás közben. Jobban szeretem a kötetlen beszélgetéseket a színházban, amikor sokáig készültél egy előadásra, és a nézőknek van kérdésük. Például imádom az improvizációkat a Momentán Társulattal, ami utána a nézők is hozzászólhatnak. A jelen helyzetben viszont tudom, hogy az embereknek erre az online megoldásra is van igényük.

Folytatódnak ezek a kezdeményezések? Változtatnak ezek a színház és a közönség kapcsolatán?

Olyan téren igen, hogy most látjuk, kik az érdeklődők, akik részt vesznek ezeken a programokon: hány évesek, honnan veszik a jegyeket. Nagyjából hetven százalékkal megemelkedett a vidékiek és a külföldön élők érdeklődése, akik egyébként nem jutnak el Budapestre az Örkénybe. Szóval biztosan nagyobb közönséget fogunk be azzal, hogy bárhol meg lehet minket nézni – nagyon jó, hogy még tágabb körben megismerhetik az Örkény színészeit és előadásait. És persze folytatni akarjuk a „Tea Zoomal”-t is. Most minden napról napra változik, és a színház gőzerővel dolgozik azért, hogy el tudjunk kezdeni egészségesen próbálni, hogy senki ne veszélyeztessen senkit.

Kihat az alakításodra, hogy streamre készül-e az előadás?

Nem, mert ha egy előadás jó, akkor az így is, úgy is hat. Ezt azok is mondták, akik megnézték a felvételeket. Egyébként színészileg abban más – és nehezebb – a stream, hogy közben semmilyen impulzus nem jön a közönségtől. Hiszen csak hat kamera néz velem farkasszemet pirosan villogó lámpával, és az operatőrök próbálnak „levegővétel nélkül” végigállni másfél órát körülöttem. Ezért aztán háromszor annyi energiát fektetek be egy ilyen előadásba, és lehet, hogy otthon a képernyők előtt már elérték azt az állapotot, ahová szerettem volna irányítani őket, de ezt én nem érzékelem. Nem a tapsról beszélek, hanem az előadás közbeni kapcsolódásról, ami nekem nagyon fontos.

Mert a színészek abból táplálkoznak, hogy érzik a közönség rezdüléseit, és olyan lesz az előadás, amilyen a nézők hangulata és az enyém együtt.

Például az is olyan furcsa érzés, ha gratulációt kapok azoktól, akik látták előző este az előadást. Ilyenkor mindig az van bennem, hogy én viszont nem voltam ott! Nem azt adtam nekik, amit igazán szeretnék, hogy kapjanak: élőben ugyanis olyan hatások érik az embert, amit nem tud visszaadni egy virtuális előadás. Nagyon remélem, hogy nem az utóbbi lesz a jövő.

Hogyan készülsz fel egy szerepre? Van valamilyen technikád erre?

Van: teljesen kimosni a fejem, hgy úgy próbáljak ránézni egy feladatra, mint egy gyerek, akit akkor, abban a pillanatban érnek hatások. Például most a Szecsuáni jó embert próbáljuk az Örkényben. Fontos, hogy ne arra koncentráljak, hogy Eszenyi Enikő vagy Tóth Ildikó milyen fantasztikusan játszották ezt korábban, hanem tiszta lappal tudjam elsajátítani a szöveget, hogy az ugyanígy hasson rám. Emellett pedig elegedhetetlen, hogy teljesen megbízzam a rendezőben, akinek a kezei között vagyok. Ezen túl semmilyen technikám nincs: a próbákon jönnek gondolatok, amiket meg tudok ragadni és azokat megjeleníteni. A szöveget megtanulom időben, ennyi. És igyekszem tisztának, nyitottnak maradni.

Hogy lehet ezt elérni?

Az nagyon fontos, hogy magával rendben legyen az ember. Nekem nagyon sokat segít az edzés, és hogy el tudjak vonulni. Elég magamnak való vagyok, a férjem is tudja, hogy kell nekem egy óra, amikor senki nem szól hozzám, csak kint vagyok a kertben, vagy elmegyek sétálni. Tudjuk a próbafolyamatokról, hogy minden alakul és változik: most formálódik ki az, akit játszani fogunk. Ilyenkor a mindennapokban is máshogy fókuszál az ember. Mi próbálunk ilyenkor levenni a másikról minél több terhet, hogy csak ezzel kelljen foglalkoznia. A gyerekek ezzel még nem tudnak mit kezdeni – amikor szöveget tanulok, a férjem elviszi őket egy órára biciklizni.

Technikában, felkészülésben van különbség filmes és színházi alakítás között?

Nem igazán. Azért próbálom mindenhogy felkészíteni magam: az edzés arra is jó, hogy olyan állóképességet kapjak, ami a forgatásra kell, például ahhoz, amikor váltakoznak az éjszakai és a nappali forgatások. Vannak olyan időszakok, amikor nappal forgatok, este játszom egy előadásban, és még próbálok anya is lenni. Ezekhez tiszta tudat és fizikális erőnlét kell. De minden egyes munka ugyanolyan erőbedobást, szorgalmat és alázatot igényel. Épp valamelyik nap olvastam, hogy Pelé, a focista azt írta: az a profizmus, hogy hogyan viselkedsz egy vesztes mérkőzést követő meccsen. Ez mindenben így van – ha megbuksz egy darabban, akkor az ne azt hozza ki belőled, hogy itatod az egereket, hanem hogy még többet dolgozol.

Ascher Tamás mondta nekem az első díjam után, amit a POSZT-on a legjobb harminc év alatti színésznőként kaptam: „Nagyon szép, hogy megkaptad, meg is érdemelted, most egy napig örülni kell neki, aztán hazavinni anyukádéknak Debrecenbe, felrakni a polcra, és kezdeni mindent elölről.” Ez nagyon megmaradt bennem.

Fontos, hogy az ember tudjon örülni, megélni a pillanatot, de azt is tudni kell, hogy ez semmire nem jogosít fel. Minden egyes munkával újra és újra meg kell szenvedni, ezt nem lehet megkerülni.

Vissza szoktad nézni magad?

Nem szívesen, mert olyankor csak azt látom, hogy mit csinálnék másképpen. Szerencsére színházi előadást nem tudok visszanézni, arra utána tudom azt mondani, hogy az ott a helyén volt. Ez mindig jó érzés. De filmet nem szeretek visszanézni. Várok valamit, ami a fejemben van, és nem azt kapom. A forgatásokon sem nézem vissza a jeleneteket – azt tanították nekem, hogy nem szabad. Ott is teljes mértékben rábízom magam a rendezőre, és hiszek abban, hogy ha valamire azt mondja, hogy nem jó, akkor az nem jó. Olyan is van, hogy forgatás alatt érzem, hogy valami a jelenetben nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és kérem, hogy vegyünk fel belőle még egyet. Sosem tudok megelégedni, hanem mindig azt keresem, hogy mit lehet jobbá tenni.

Volt szó személyességről, az online tér ürességéről, de az előnyeiről is. El tudsz képzelni olyan életképes konstrukciót, ami a streamet és a személyes színházat is megtartja?

Szerintem annak több értelme van, hogy olyan többkamerás, közeli beállításokkal dolgozó színházi felvétel készüljön, ami – nem azt mondom, hogy tévéjátékszerű, de – maradandó élményt nyújt. A színházi közvetítésekben, amiken felnőttem, csak két kamera volt a színpad két oldalán, és így is élvezetes volt az előadás. A modern technikát felhasználva lehetne a mai igényekhez is igazodó élményt nyújtani. Emellett én kötelezővé tenném a tévében is a színházi közvetítéseket, mert az még szélesebb közönséget vonna maga után. Az idősebb emberek, akik nem úgy szocializálódtak, hogy a számítógép legyen az alapeszközük, sokszor nem tudják megnézni az online előadásokat. Hiába küldtem ajándékba linket, hogy nézzék meg az Egyasszonyt vagy A hattyút, nem tudták megnyitni. Tévéje viszont szinte mindenkinek van. Emellett szerintem muszáj a kultúrát ott is csepegtetni: színházzal, koncerttel vagy akár egy kiállításról készült kisfilmmel.