Elbeszélni „téreyül” – esszé Térey János epikájáról

„…az is a figyelemzavarommal függ össze, hogy sokáig nem tudtam, később pedig már nem is akartam valódi élőbeszédet, dialógust reprodukálni az írásaimban. Inkább kitaláltam valami eddig nem létezett dialektust, és megírtam a mondandómat »téreyül«”, olvashatjuk Térey János befejezetlenül maradt „vallomásainak” – önéletrajzi regényének?, memoárjának? – 383. oldalán. Ez a személyes közlés már csak azért is meglepő, mert Téreynél kevés tudatosabb, az életművét átgondoltabban építő alkotót ismerünk a kortárs magyar irodalomban. A tervszerű, koncentrált írói munkához persze a különböző új, nemritkán kockázatos esztétikai lehetőségek feltérképezése is hozzátartozott, utóbb esetleg tévesnek tűnő poétikai döntésekkel és zsákutcákkal – mindez azonban igen távol állt az ad hoc kísérletezgetéstől vagy a kapkodó művészetakarástól. (Ahogy ő maga is írja a Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai előző oldalán, retorikai okokból hirtelen második személyre váltva: „irányítanál, de nem hallgatnak rád, nem bírod elviselni terveid felborulását”.) Az idézet ezután így folytatódik: „Ha nem ábrázolhattam, hát kitaláltam, s ezt a nyelvet azonosította később modorosként némelyik kritikusom. Az is, persze, amennyire bármelyikünk sajátos írásmódja az.”

A szerző alkotáslélektani megfigyeléseit szokás szerint illik némi távolságtartással fogadni. Miért éppen az író vagy a költő lenne saját műveinek legavatottabb értelmezője?

Miért éppen ő látná át a legpontosabban személyiség és művészi alkat zavarba ejtően bonyolult összefüggéseit? Az észrevétel mégis elgondolkodtató: Térey számára szemmel láthatóan magyarázatra szorult az összetéveszthetetlen költői nyelv, a védjeggyé vált „Térey-stílus” eredete, mindent felülíró jelentősége az életműben (akár a hagyományosan „világképinek” nevezett elemek rovására), s kiváltképp e hang szerepe és funkciója a szerző prózai és drámai műveiben – miként számos értelmezőjének és kritikusának.

A téreys versbeszéd jellegzetességeit már sokan megpróbálták leírni. (Majdnem azt írtam: a titkot megfejteni. Holott ez tévedés: a költői stílus elemzése soha nem titokfejtés, nem fordulatos nyomozás különös ismertetőjegyek után, hanem kísérlet a szöveg működésének megértésére.) A szó szoros értelmében nem is egyetlen költői nyelvről van szó: Térey nem ugyanazon a hangon szólal meg az első négy-öt kötetében, mint a kétezres években – és a lírai megszólalás egyik esetben sem egyszólamú. A szövegek elképesztő sűrűségének érzését az adja, hogy a kihagyásos, tömörítéses, merészen megbolygatott szintaxisú mondatszerkezetekben mindig egymás mellett többféle hang (szólam, regiszter, beszélői perspektíva) jelenik meg – az olvasót intenzív és élvezetteli értelmezői munkára késztetve. E belsőleg dialogikus, sokféle kulturális tradíciót megidéző (az Ady-költészettől a szecessziós prózáig, a belpesti argótól a „mérnöki perspektíváig” és a hadászati szaknyelvig, „és í. t.”), egymás mellé rendelő és ütköztető versbeszédet mégis összetartja a sajátos hangzás, amely szemmel láthatóan sokat változott a „természetes arrogancia” költői programjának jegyében született korai művektől a későbbi klasszicizáló költeményekig.

A kritika szinte a kezdetektől fogva kétféleképpen viszonyult ehhez a sajátos poétikához és versépítkezéshez. Voltak értelmezők, akik a nyelvteremtés egyediségét és a költői jelenlét intenzitását hangsúlyozták (például legutóbb Bedecs László ezeken a hasábokon). A lírai én „tulajdonosi szemlélettel” birtokba veszi és sajátjává formálja a megidézett beszédmódokat és kulturális hagyományokat, e nagy erejű, feltartóztathatatlan nyelvi működésben pedig felmutatja önmagát és megalkotja a „Térey-univerzumot”. (A kritikusok sokszor megkönnyebbültek, amikor a versciklusok hátterében felsejlett valamiféle történetszerűség, vagy a művek többé-kevésbé epikus keretet kaptak: ez nagyban csökkentette a szövegek „ezoterikusságát”.) Más értelmezők a Térey-versek sokhangúságára koncentráltak: a lírai én finom távolságtartását és „szövegmaszkjait”, a különböző költői szerepek, nyelvi regiszterek és beszédszólamok ütköztetését, az „önmagától elidegenítő vallomásosság” megjelenését vizsgálták a szövegekben – tehát általában véve az irónia szerepével foglalkoztak, és ezekből a megfigyelésekből bontották ki az interpretációjukat. (Vagy tették mindkettőt egyszerre – az irodalom világából szerencsére hiányzik az elvágólagosság, pláne ha bonyolult, nem egy kaptafára készült művekből összeállított verseskötetek értelmezéséről van szó.)

A versbeszéd – legalább részben – ironikus hangoltsága később jóval hangsúlyosabb szerephez jutott Térey verses epikai műveiben és drámáiban. Hiszen ezekben a szövegekben az elbeszélői tudat és perspektíva már formailag is különválik a szereplői szólamoktól (miként sok korábbi „párbeszédes” vagy beágyazott monológot tartalmazó versben) – még akkor is, ha a figurák továbbra is „téreysen” beszélnek, cinikus éleslátással reflektálnak a helyzetükre, költői képekben és szentenciákban fejezik ki magukat, és rezonőrként időről időre összefoglalják létérzékelésük legfontosabb tanulságait. A verses regények narrátora mindvégig távolságot tart a szereplőktől (hol finomabb módon, hol látványosan), ám amikor azok a fikció játékszabályai szerint nem képesek kifejezni magukat az elvárt nyelvi színvonalon, készségesen a segítségükre siet a maga (sokszor ironikusan többértelmű) költői dikciójával. Nem hétköznapi dialógust ábrázol, hanem színre viszi téreyül.

Ironikus módon a kritika – a Paulus kivételével, amelyet sokan mindmáig az életmű csúcspontjának tartanak – nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel Térey epikai alkotásait.

Mondván, hogy ezekből a művekből hiányzik a versekre jellemző összetettség és izgalmas többértelműség, továbbá kissé didaktikusan közvetítik a szerző „világnézeti” elképzeléseit (különös tekintettel a kortárs magyar társadalmi-politikai nyilvánosság és a kulturális folyamatok kritikai rajzára), sok felesleges részlettel (A Legkisebb Jégkorszak, Átkelés Budapesten, Káli holtak), vagy épp ellenkezőleg, nem található bennük világos, tartalmas állásfoglalás (Protokoll). Térey-versbe illő irónia: minél egyértelműbb az elbeszélői tudatszint és a szereplői világérzékelés különbsége, annál elszántabban keresik az értelmezők a „személyes” és a „politikai” olvasat lehetőségét, vagy hiányolják a költői többértelműséget. De tartózkodjunk a túlzásoktól, szó sincs látványos kudarcról, a regények megjelenései a maguk idején fontos események voltak, és mind a mai napig számos részletgazdag, izgalmas írás foglalkozik velük – az egyöntetű kritikai siker azonban elmaradt.

Mindez persze legalább részben a kulturális klíma megváltozásának számlájára írható. Térey verses regényei (Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak) és novellái (Átkelés Budapesten ), a korai prózakötet (Termann hagyományai) átdolgozott kiadása (Termann hagyatéka) és a nagyregény, a Káli holtak abban az évtizedben látott napvilágot, amely a tágan értett „realista” irodalom felfutásának időszakaként került be az irodalomkritikai köztudatba. Ez a kontextus nem kedvezett Térey nagyepikájának: ezek a művek nem, vagy csak részben nyílnak meg, ha a „vallomásos személyesség” és a „valóságfeltáró társadalomábrázolás” irodalmi kódjainak jegyében olvassuk őket – hiszen az életmű a kezdetek kezdetétől a személyesség és a valósághű ábrázolás problematizálására törekedett. (Minő hatástörténeti balszerencse, jegyezhetné meg keserűen valamelyik Térey-figura.) Ezért különösen érdekes, hogy a szerző az elmúlt években önéletrajzi munkán dolgozott, egyszerre megfelelve a ki nem mondott elvárásoknak és új színekkel gazdagítva a prózai életművet. (Hogy tényleg új színekről van-e szó, arra néhány bekezdés múlva visszatérek.)

A Boldogh-ház, Kétmalom utca leglátványosabb gesztusa, hogy az én-elbeszélő – akit az önéletrajzok által szokásosan felkínált implicit olvasati szerződés jegyében ezúttal nagyjából megfeleltethetünk a Térey János nevű magánszemélynek – szinte egyáltalán nem vállalkozik a saját irodalmi életművének értelmezésére. Pontosabban szólva valami másra vállalkozik. Miként Nádas Péter Világló részletekje és Bereményi Géza Magyar Copperfieldje, ez a memoár is csak a felnőttkor küszöbéig kíséri el a főhőst. Az érzéki benyomások, érzelmi állapotok, emlékképek és jelenetek felidézése, a családi legendák újramesélése, az archív dokumentumok felkutatása és eltökélt elemzése azt a célt szolgálja, hogy az én-elbeszélő számot vessen a tényezőkkel, amelyek egész életére szólóan meghatározták az identitását. Az éntörténeti kutatás mindazonáltal felemás eredménnyel zárul, és ennek nem az az oka, hogy a szerző nem fejezte be a szöveget. A feltárt magánéleti és kulturális hagyományok – a folytonosan ismétlődő, megmagyarázhatatlan tragédiák sorozataként felfogott családtörténet, illetve az egyszerre otthonos és idegen debreceni „cívis” közeg – önmagukban nem biztosítanak érvényes alapot az identitás kimunkálásához. Ha tetszik, levezethető belőlük sok minden a felnőtt főhős hétköznapi életével kapcsolatban – a rutinszerű vagy épp váratlan reflexektől („egy hónap kisvárosi lét után fölébredt a vidékiségem”) a különböző szorongásokig, a kitűnni vágyástól az ízléssel berendezett, decens polgári létforma iránti vonzalomig. Ám az önmeghatározás feladata a felnőtt íróra (pontosabban az író foglalkozású magánszemélyre) marad.

Nem tudjuk, hogy Téreynek szándékában állt-e folytatni ezt a részben vallomásos önéletrajzot (feltehetőleg nem), és ha igen, az én-elbeszélő későbbi önértelmezése hogyan viszonyult volna az epikai művekben megjelenő ironikus konzervatív világképhez.

A Káli holtak és A Legkisebb Jégkorszak világában az önaffirmációnak egyetlen útja van: kapcsolatba kerülni a nem személyléptékű grandiózussal, tehát a vak, pontosabban nem emberi logika szerint működő természeti és történelmi folyamatokkal. („Annyiszor írtam a pusztulásról…, nem meddő kultúrpesszimizmusból vagy katasztrofizmusból, mint ahogy írni szokták rólam, hanem azt fürkészve, mire képes az ember ellen az ember, és ki az, mi az, aki vagy ami így is túlélőnek bizonyul”, olvashatjuk a memoár 444. oldalán.) Gondoljunk csak a főhősök nagy természetjárásaira és -élményeire, illetve a különböző kulturális alakzatokat – mondjuk, a Káli-medence mitológiáját és a 21. századi upper class gasztrokultúráját, a popkulturális zombikultuszt és a keresztény spiritualitást, és így tovább – egymáshoz préselő monumentális társadalomtörténeti változások ironikus-szatirikus ábrázolására. A Káli holtak részben művészregény, ezért nem meglepő, hogy a regény világában az autentikus művészetnek kiemelkedő szerepe van a személyiség önmeghatározásában. Mármint annak a művészetnek, amely megszabadult az ideológiai ballasztoktól, és nem él üres, hatásvadász gesztusokkal – az erős művészi jelenlét azonban a kortárs kulturális világban ritka, mint a fehér holló. Akárcsak a párkapcsolati intimitás és a bensőséges közösségi tapasztalat, amelyet A Legkisebb Jégkorszak Mátrai Ágostonja és Fruzsinája él át közös életük fontos pillanataiban, vagy Szemerédy Alma a svábhegyi istentiszteleten.

Bár tetszetős elképzelés az életmű kényszerű és tragikus zárlataként nemrégiben megjelent önéletrajzot a személyesség „visszaszerzéseként” értelmezni, elgondolkodtató, hogy Térey a Termann hagyatéka kötetben megjelent novellák megannyi részletét jelöletlenül beépítette a szövegbe, mi több, néhány korai vers sorait is. A két Termann -könyv sok szempontból különbözik egymástól: a leglényegesebb változás talán az, hogy az eredetileg (zömükben) első személyű narrációt tartalmazó novellákat Térey átírta harmadik személyűre. A kulcsmondatokat immár nem az elbeszélő szájából halljuk, hanem a főhőséből, akit a narrátor idéz. A memoár szövegében az idézőjelek hol megmaradtak a mondatok körül, hol eltűntek.

Személyragok és idézőjelek, most már biztos vagyok benne, hogy ezt a címet kellett volna adnom az írásnak.