Hagyaték – kritika Térey János posztumusz memoárjáról

„A rendelkezésünkre álló, lezáratlan kézirat-változat a maga végességében, esetleges hibáival és tévedéseivel mégis egy terjedelmes, sokrétűen kidolgozott emlékirat (esszépróza/önéletírás/dokumentumregény) jelentős monumentuma immár” – írja Nagy Boglárka a Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai szerkesztői utószavában. A tavaly nyáron tragikus hirtelenséggel elhunyt Térey János posztumusz megjelent memoárja több szempontból is különleges szöveg. Tudható volt, hogy a szerző ezzel az anyaggal dolgozott: szintén az utószóban olvasható, hogy az utolsó számítógépes mentést néhány nappal a halála előtt végezte el. Részleteket már publikált a folyóiratok hasábjain, sokszor azzal a szerzői szándékkal, hogy a visszajelzések is segítsék a formálás munkáját. Azt viszont nem lehetett biztosan tudni, hogy tulajdonképpen készen van egy nagyívű mű.

Az öt, egymástól viszonylag jól elkülönülő, elsősorban időrendileg szétváló fejezet közül nincs mindegyik befejezve, Térey egyébként sem tartotta még nyomdakésznek az anyagot, ráadásul ismeretes, hogy a megjelenések előtt még az utolsó pillanatban is szerkesztette, alakította az írásait.

A Jelenkor Kiadó és különösen a szöveget szerkesztő Nagy Boglárka nem könnyű feladatot vállalt, amikor a kötet kiadásáról döntöttek, elismerés illeti őket azért, hogy a munkát – minden tekintetben felelősen és jól – elvégezték.

De a szónak nem csak ebben az értelmében hagyaték ez a kötet. „A mi családunk múltja egy centivel sem rövidebb, mint, mondjuk, a Hohenzollern-házé. Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – olvassuk. Elsősorban nyilván annak kell hatalmas testi, szellemi, valamint lelki munkát végeznie, aki hajlandó lemenni valami mélybe. Itt nemcsak a szisztematikus és aprólékos kutatómunka az, amivel kivívja az elismerést a szerző, de az is. A lelki szempontból elvégzett kutatás-elemzés és a megismert-felismert tények, összefüggések kimondása legalább akkora, ha nem nagyobb feladat. Innen nézve nem sokkal kisebb munkának látszik azoknak a vállalása, akik érintettként ezt a Térey-hagyatékot kezükbe vehetik. A könyv lapjain soroltakkal: a családtörténettel, a szülőföldtörténettel és a szerző tragikusan hirtelen halálával immár az ő alászállásának tényével is az itt maradóknak kell majd valamit kezdeni. A családot elsősorban az utódokra és közvetlen hozzátartozókra jogos érteni, de további körök is szükségképpen léteznek, hiszen Térey magánkutatása közmunka. A költő – bár kimondva senki nem bízta meg vele – éppen elég vizsgálandót és értelmezendőt hozott fel a múlt kútjából a mindenkori debreceniek, a Kádár-korban éltek, a kelet-magyarországiak és a közép-európaiak számára. Nekünk.

Súlyosabbá teszi a felhozottakat, hogy Térey, aki kutatta és feldolgozta a múltat, fájdalmasan korán maga is azzá vált. Párbeszédbe csak a szöveggel kerülhetünk, ami a kötet pozícióját újfent erősíti. Egy cívis vallomásaiban – ahogy Márainál, aki egy polgár vallomásait írta meg – benne van a vallomást tévő alakulása is. Hiszen miközben sokszor és sokféleképpen írt szülővárosáról és a debreceniségről, Térey most először nevezi magát cívisnek. Hogy hogyan vált azzá, mi mindenen kellett keresztülmennie és keresztülírnia magát: ez is ott van a könyv lapjain. Tar Sándorral való egyetlen találkozására visszaemlékezve a debreceniséget és a zártkerti létet így említi: „Szóba került a debreceniségünk, de nem hiszem, hogy eldicsekedtem volna vele neki, hogy félig-meddig én is zártkertben nőttem ám föl. Nem érdekelt. Nem voltam rá büszke, de nem is találtam benne szégyellni valót. Nem ez volt a vállalt hagyományom, javíthatatlan urbánusnak tudtam magamat mindenestül.” A hagyomány vállalása egy életfogytig tartó folyamat, Térey idáig jutott az elfogadásban. Ebben a memoárban maga a kötet: az elkészítés szándéka és az elvégzett munka szavatol a vállalás betartásáért.

„Munkám során tényeket, írásban rögzített adatokat és a szájhagyományban megőrzött hagyományt egyaránt fölhasználtam. Telekkönyvi bejegyzéseket, kataszteri térképeket, születési és halotti anyakönyvi kivonatokat, családi okiratokat, valamint a fantáziámat, nem törekedve sem most, sem máskor naturalista hűségre” – ezt a szerzői szándékot és munkamódszert világosan mutató versnyi ars poeticát maga Térey János írja a kézirat végére tervezett köszönetnyilvánításban. A tényekkel, adatokkal: térképekkel és okiratokkal bíbelődő költő a fantáziát mint egyenrangú alkotóelemet sorolja, miközben az emlékezést, úgy tűnik, kihagyja a listáról. Azonban az emlékezet épp, hogy ott van, csak nem összetevőként, hanem végeredményként. Mert az emlékezet a legbonyolultabb gondolati forma, egyszerre van benne tény és fantázia, írott szó és értelmezés, mese és valóság: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák.”

Az emlékirat nem magánhasználatra készült, ahogy fentebb szó esett róla, a nagy munka a tágabb értelemben vett rokonságnak szól: nekünk. A mindenkori olvasó, a Térey-költészetet ismerők köre is megszólított. A szöveg néhol a szerzőtől megszokottól eltérően, direkten személyesebb, és az önreflexív betoldások jól mutatják milyen belső viharok játszódtak le egy-egy történetrész megfogalmazásakor, értelmezésekor. Szigorúan, egyenesen van megírva a múlt, a benne szereplő karakterek azonban nem az ismert Térey-faragókéssel formáltak, valószínűleg azért, mert míg egy-egy színdarabban, verses regényben a szerző által berendezett világ mindenestől az írói akarat és szándék teremtménye, itt az úgynevezett valóság nem az alkotó akarata szerint működik. A leírás, ahogy az idézet is mutatja, nem lehet naturalista.

Térey a saját életének szereplőivel szemben is egyenes és határozott, azonban folyton számol a visszaemlékezés bizonytalanságával, a visszaemlékező nézőpontjának korlátoltságával. És még valamivel: azzal, hogy a történetnek, amelynek ő a históriása, egyszersmind alanya is.

Apjáról ír, de a bekezdés végén már ő maga is szereplő: „A talapzaton, amelyen megvetette a lábát, végigfut az első hajszálrepedés. (…) Arra a bizonyos talapzatra felépítmény is kerül, és fut tovább a hajszálrepedés. A doktornőhöz is elér, akit apám a miskolci strandon szólít majd meg. (…) Fut tovább a repedés. A kislányhoz is elér, aki házasságukból fog születni, és fél évet sem él. A rokonokhoz, akik tüzet látnak, de félrenéznek. Fut tovább, és én következem.” Ez a tragédiával terhelt család, az elindító közeg a szűk tereivel a szerző múltja. A kötet legtöbbet használt kifejezése az „apa”, a róla szólóan és az ő sorsán keresztül saját magáról valló Térey azt írja: „jobban ő vagyok, mint szeretném. Részben az ő kudarcaiból is lettem, az ő csődjének romjain folytatom, de azért van egy határ: az ő bukása még rossz esetben sem az én bukásom. Meg kell küzdenem a magam kudarcaiért.” Az idő pedig most érkezett el mindannak az összefoglalására, amit eddig csak sejtett, vagy alig (fel)ismert örökségként hordozott: „De az öröklődés meg a környezet rám tett hatásának végzetszerűségét akkor még nem fogtam föl, sőt a gének meg a társadalom mindenhatóságába vetett erős kétségeim sem ébredtek föl. Csupán annyi volt világos, hogy szűk lett nekem ez az öreg ház. Elnézve addig imádott, viharvert, mégis varázslatos udvarunkat a pitypangos gyeppel, a rogyadozó fáskamrával, a lomokkal telezsúfolt kocsiszínnel meg a hepehupás, téglaburkolatú járdával, eluralkodott rajtam a klausztrofóbia. Megkezdtem az ösztönös menekülést apám – valójában saját kamaszkori önmagam – elől.” Az elmenekülés, eltávolodás azonban nyilván nem lehetett teljes, a magával és magában hordozott mintákkal kiszabaduló, tehetséges fiatal megszerezte mindazt, amire szüksége volt: a tágas tereket, a másfajta sorsot, hogy aztán innen visszanézve másképpen lásson rá saját múltjára, konkrétan és szimbolikusan is a Boldogh-házra, Debrecenre, a családi múltra, identitásának nem maga választotta elemeire.

A konfrontációkat ezek miatt sem kerülhette el ezúttal sem Térey. Az az elemi vibrálás, ami feszültséggel telivé teszi az ismert szövegeket, ott van a Boldogh-házban is, stiláris megoldásai, gazdag nyelve, a szöveg ritmusa, mi több, dallama félreismerhetetlenül ő – azonban ennyire még soha nem mutatkozott meg a szöveg mögött a szerző, a szerző mögött az író és minden mögött az ember. Egy cívis, akinek vallomásai vannak a városról, a zártkertekről, a gyerekkorról, a szülőkről, sosem ismert, alig pár hónaposan elhunyt nővéréről, a családra telepedő és azt tulajdonképpen elsorvasztó gyászról és a rokonokról, a felnövésről, mert, ahogy írja „elnyugodott bennem az emléke. Beszélni is tudok róla.”

2020 szeptemberében, a költő születésének ötvenedik évfordulóján emléktábla került a címbe emelet ház homlokzatára. Pontosabban arra a falra, mely felújítva emlékeztet a régi házra, amelyet azóta teljesen elbontottak. Szép szimbolikája van mindennek: a múltból kimentett falon ott van egy tábla Térey nevével. Mint a kötet utószavának mottójául választott versben: „Amikor a tervrajz túléli a házat.” A Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoár olyan, mint egy, a Térey-életmű alól és még inkább mögül, ha nem is kimentett, de mindenképpen láthatóbbá tett tervrajz.